A kapitalizmus sikerének egyik titka, hogy a hulladék árával sosem számolnak

A gazdaság működéséről gondolkodva a mainstream közgazdaságtan jellemzően nem vet számot a hulladékkal: az értéktermelés logikáját úgy képzelik el, hogy egy értékes nyersanyaghoz hozzáadjuk az értékes munkát és energiát, és ebből lesz az értékes áru. És nem veszik figyelembe, hogy nincs termelés és fogyasztás hulladék nélkül, ez egyszerűen egy fizikai alapigazság – mondja Gille Zsuzsa, aki szociológusként évtizedek óta kutatja a hulladék szerepét a gazdaságok történetében, különös tekintettel a kapitalizmus és az államszocializmus hulladékhoz fűződő viszonyában. 

Gille az University of Illinois oktatója, 1988-ban, egyetemi tanulmányai után hagyta el Magyarországot, a doktoriját már az Egyesült Államokban szerezte meg. A környezetvédelmi kérdések iránti érdeklődését Magyarországról vitte magával: a nyolcvanas években még végzős gimnazistaként csatlakozott a Dialógus-csoporthoz, közelről követte a Duna Kör megalakulását és részt vett a bős–nagymarosi vízlépcső elleni tiltakozásokban is. 

Mint meséli, amikor elment Magyarországról, még senki nem látta, hogy az államszocializmus ilyen gyorsan összeomolhat. És mint kiderült, végül éppen ez az összeomlás hozta el számára azt a kutatási témát, melyből aztán az első könyve is megszületett. A Szovjetunió felbomlása után ugyanis az amerikai sajtóban sorban jelentek meg a cikkek arról, hogy most végre fény fog derülni a szocializmus piszkos ügyeire: az angol nyelvben a waste kifejezés egyszerre jelent hulladékot és pazarlást, és ez a kettős szemlélet volt jelen ezekben a cikkekben is, melyek feltételezték, hogy tervgazdaság pazarlásából egyenesen következett, hogy ezek sokkal szennyezőbb társadalmak voltak. 

Olvasva ezeket a cikkeket, Gille úgy érezte, hogy itt valami sántít: például gyerekkorából emlékezett még az állami hulladékgyűjtő kampányokra, emellett pedig miközben az Egyesült Államokban ekkor már mindent elöntöttek a műanyagpalackok és a nejlonzacskók, Magyarországon ezekbe még csak jóval kevésbé lehetett belefutni. 

Közben persze az is látszott, hogy szó sincs arról, hogy az államszocialista Magyarország egy zöld mennyország lett volna: épp a kilencvenes években robbant ki az egyik legsúlyosabb hazai környezetszennyezési botrány, a garéi hulladéktároló ügye, melynek története bőven a szocializmus időszakába nyúlt vissza. 

Gille Zsuzsa budapesti előadásán, 2019 nyaránFotó: Tóth Fruzsina

Gille Zsuzsa végül ezeknek az ellentmondásos benyomásoknak a hatására döntött úgy, hogy kutatni kezdi a hulladék szerepét és megítélését a szocialista, illetve a nyugati országok szabályozásában és sajtójában. És már az első tartalomelemzések során világossá vált a számára, hogy alapvető különbségek léteztek e téren: az Egyesült Államokban a hulladék mindig negatív kontextusban szerepelt, mint egy szennyező és felesleges valami. Ezzel szemben a szocializmusban született dokumentumok és újságcikkek sokkal pozitívabb fogalomként emlegették a hulladékot, felhasználható nyersanyagként tekintettek rá. 

Igaz, ez csak az államszocializmus első évtizedeire volt jellemző, és a nyolcvanas évekre ez a különbség látványosan elhalványult, ekkor már a magyar sajtóban is elsősorban negatív kontextusban beszéltek a hulladékról és az állami hozzáállás is jelentősen megváltozott. Gille egyik kiemelt kutatási iránya így az lett, hogy mi okozta a kezdeti különbséget, és mi miatt történt, hogy ez a különbség fokozatosan odalett. 

Hasznos szemét

Kutatásából 2007-ben egy könyv is született, ami magyarul nem olvasható, de a Fordulat című folyóirat legutóbbi számában megjelent Gillének egy cikke, melyben röviden összefoglalja a főbb állításait. A hulladékok kérdéséhez való hozzáállásban Gille három korszakot különböztetett meg a szocialista Magyarországon: 

• az ötvenes évektől a hetvenes évek közepéig tartó fémkorszakot, 
• a hetvenes évek közepétől egy évtizeden át tartó hatékonysági korszakot, 
• végül pedig a nyolcvanas évek közepétől kezdődő, és a mai napig meghatározó vegyi korszakot. 

Az első korszakban elsősorban úgy tekintettek az ipari termelés során keletkező hulladékra, mint ingyen hozzáférhető nyersanyagra, amit újra fel lehet használni. Ezért aztán a nyugati országokhoz képest nálunk sokkal hangsúlyosabban jelent meg az újrahasznosítás igénye a termelésben: a nagyvállalatoknak számon kellett tartaniuk, hogy mennyi hulladékot állítanak elő, hulladéktervet kellett készítsenek és léteztek központilag meghatározott kvóták is. 

Azt persze Gille sem állítja, hogy csak azért, mert ez a rendszer papíron létezett, tökéletesen meg is valósult volna. De a kilencvenes években, amikor interjúkat készített egykori minisztériumi dolgozókkal, akik közelről ismerhették az ország hulladékpolitikáját, rendre azt mesélték, hogy volt időszak, amikor a termelési hulladék 20-25 százalékát ténylegesen újrahasznosították az országban. Ez akkor nemzetközi összevetésben is jó aránynak számíthatott. 

Aztán az 1968-as reformok után megjelent a hulladék egy új megközelítése Gille olvasatában: egyre inkább a hatékonyság kérdése vált meghatározóvá. A hulladékra a termelés egyik költségeként tekintettek, és hatékonyságnövelési potenciált láttak az újrahasznosításában. Ugyanakkor épp ezért például a szemétlerakók építése helyett az állam az ideiglenes tárolást erőltette, abban bízva, hogy idővel annak a hulladéktípusnak is lesz újrafelhasználási módja, melynek akkor még nem ismerték. 

A harmadik korszak pedig az 1981-ben elfogadott első veszélyeshulladék-törvénnyel jött el, és a mai napig ez a meghatározó. Ebben az időszakban az állam egyre inkább feladta a hulladékelőállítás visszaszorítására, illetve újrahasznosítására törekvő igényeit, és többek között a vegyipari lobbi hatására alapvetően megváltozott a hulladékok szabályozása: a nyugati országokban követett elvekhez hasonlóan a hulladék nálunk is végleg egy káros és felesleges anyaggá vált. 

De bonyolítja a helyzetet, hogy ugyanez volt az az időszak, amikor kitörtek az első komolyabb környezetszennyezési botrányok Magyarországon, és megjelentek az első olyan környezetvédelmi mozgalmak, melyek helyi lakosok részvételével több helyen is hatékonyan megakadályozták szemétlerakók és égetők építését. 

„Ez a hulladék elosztására irányuló figyelem kényelmesnek bizonyult egyes új, magángazdasági szereplő számára, akik az államot és a közvéleményt is szerették volna kizárni a termelés folyamatából. A privatizáció és a hulladékrendszer vegyi korszaka eredményeként a hulladék előállítása – ide értve például mérgező anyagok létrehozását, de a hulladéktermelés megelőzését, illetve a megtermelt hulladék újrahasznosítását – a hulladékpolitika tabujává vált. Ebből kifolyólag az állami szabályok és irányelvek a hulladék megsemmisítésére irányultak, nem pedig a termelésre, ezt pedig tovább erősítette a hulladékkezelő létesítmények exportja Nyugat-Európából Kelet-Európába. A vegyi korszak és a piacosodás összhatásának köszönhetően teljesen összeomlott a hulladék újrahasznosítására kialakult infrastruktúra és létrejött az egyszer használatos társadalom – Magyarország történetében először.” – írja ezzel kapcsolatban Gille a Fordulatban megjelent cikkében.

És mint meséli, érdekes együttállást jelentett, hogy miközben teret nyert a hulladéknak ez a kémiai megközelítése, párhuzamosan ekkor terjedt el, hogy egyre kevésbé lehetett már visszaváltani az üvegeket, egyre több termék átkerült műanyag csomagolásba és egyre több mindent előrecsomagolva árultak, miközben a boltosok automatikusan nyomták az emberek kezébe a nejlonzacskókat. Ez a nagyon hirtelen és radikális váltás a hétköznapok szintjén ugyanígy végbement az ipari hulladékok szintjén is. 

A korszak fontos fejleménye volt még, hogy a magyar állami nagyvállalatok, miközben mindenáron keményvalutát akartak szerezni, elkezdtek nyugati cégekkel olyan megállapodásokat kötni, melyek hosszabb távon súlyos környezeti károkhoz vezettek. A magyar vállalatok fokozatosan kapcsolódtak be abba a termelési láncba, melyben az olyan hulladékokat, melyeket a nyugati előírások mentén már nem lehetett profitábilisan kezelni, átszállították Magyarországra. 

A rendszerváltás és a vadnyugat

Mint Gille meséli, eléggé elterjedt meggyőződés volt a nyolcvanas évek Magyarországán, hogy Nyugaton jól bánnak a természettel, és ha majd itt is bevezetik a piacgazdaságot, beindulnak a magánosítások és megszűnik a korrupt pártrendszer, akkor rögtön és magától hangsúlyosabbá válnak a környezetvédelmi kérdések. Aztán amikor a rendszer összeomlott, végleg előretört a reformliberális, közgazdaságtani szemlélet, ami azt mondta, az állam csak ne szóljon bele abba, hogy egy vállalat mennyi hulladékot termeljen vagy hogy mit kezdjen vele. 

„Az volt a feltételezés, hogy ha az állam kiszáll erről a területről, és mindent a piacra és a vállalatokra hagy, akkor majd automatikusan gazdaságos és hatékony módon meg fog oldódni a hulladék problémája. Nyilván nem ez történt.”

– meséli Gille, aki szerint végül pont úgy alakultak a dolgok, ahogy logikusan végiggondolva várni lehetett volna: a piaci alapon működő nagyvállalatok nem szolgáltatták be többé a hulladéktermeléssel kapcsolatos adataikat. A kilencvenes években készített interjúkban visszatérő panasz volt a minisztériumi dolgozók részéről, hogy a vállalatok már ipari titokra és magántulajdonra hivatkozva nem árultak el részleteket a hulladékaikról. A privatizációs hullám miatt egyre több vállalat került külföldi kézbe, ami szintén rontotta az együttműködési hajlandóságot. 

Ezzel párhuzamosan nagyon komoly forráskivonások voltak az állami szférában, azaz az államnak nem is volt elég erőforrása arra, hogy nyomon kövesse, miből mennyit bocsátanak ki a vegyipari vállalatok vagy mi történik az országba külföldről behozott ipari hulladékkal. Nagyjából 2002-ig, amikor már nagyon napirenden volt az EU-csatlakozás kérdése, Magyarországon gyakorlatilag vadnyugati állapotok uralkodtak Gille elmondása szerint: mindenki azt csinált a hulladékkal, amit akart. 

És az EU-csatlakozás sem hozta el azonnal a várt javulást: az ország ipara ekkor ugyanis kapott a szennyvízkezelés terén 10, a hulladékkezelés terén pedig 15 éves derogációs időszakot, azaz ennyi ideje maradt az itt működő vállalatoknak, hogy még ne a Nyugat-Európában hatályos hulladékkezelési szabályokat vegyék figyelembe a termelés során. 

De akkor melyik volt szennyezőbb? 

Mint Gille meséli, kutatásával kapcsolatban rendre megkapja azt a kérdést, hogy akkor a szocialista országok vagy a kapitalista államok voltak-e környezetszennyezőbbek. Ez a kérdés szerinte legtöbbször egy ideológiai feltevést takar, hiszen ha valamelyik fél bizonyítani tudná az igazát, akkor abból különféle politikai következtetéseket lehetne levonni. De szerinte ezzel a kérdéssel az a probléma, hogy nincs benne kibontva, mit is értünk egyáltalán környezetszennyezés alatt. 

Gille szerint még a kilencvenes években is meghatározó volt az a liberális megfontolás, mely szerint mivel a piacgazdaság hatékonyabb, kevesebb anyagot használ fel a termelés során, és így kevesebb kibocsátás is keletkezik, ezért kevésbé környezetkárosító. És ez anyagi intenzitás felől nézve ez persze igaz is volt: egy szovjet traktorba mindig sokkal több anyag kellett, mint egy nyugati modellbe, így az előállítása, majd pedig leselejtezése jobban terhelte a környezetet. 

Fotó: NORIAKI SASAKI/The Yomiuri Shimbun

Ugyanakkor szerinte meg kell nézni azt is, hogy mi tette lehetővé azt, hogy a piacgazdaság ennyire hatékony tudjon lenni. Gille itt Jason W. Moore mára rendkívül ismertté vált elméletét idézi, mely szerint a kapitalizmus a „négy olcsóság” révén tudta biztosítani a fennmaradását és előrehaladását. A négy olcsóság, azaz az élelmiszer, a munkaerő, a nyersanyagok és az energia volt az a négy tényező, amit a nyugati kapitalizmus úgy vont be folyamatosan a termelésbe, hogy közben ezek árát csak korlátozottan térítette meg. Kezdve a munkások munkaerejének újratermeléséhez nélkülözhetetlen és jellemzően nők által végzett reproduktív munkával, a gyarmatokról kisajátított munkaerőn és nyersanyagokon át egészen a természetből kipréselt erőforrásokig. 

Moore elméletében ezeknek az olcsóságát az adja, hogy az újratermelésük és a fenntartásuk  költsége már sosincs belekalkulálva a termelésbe: a Gille által említett példában egy gyár által beszennyezett folyó megtisztítására már nem jut a profitból, ez nem egy olyan tényező, aminek a költségét beleszámítanák a termelési folyamatokba. 

A termelés olcsósítására persze a szocializmusban is történtek kísérletek, de ezek sokkal kevésbé voltak hatékonyak, mint a nyugati megoldások. A sztahanovizmus és a liszenkóizmus például elég világos korlátokkal bírtak, és bár próbálkoztak a gyarmatosítással is, de esélyük sem volt felvenni a versenyt azzal a gyarmatbirodalommal, melyet a nyugati országok a megelőző évszázadokban kialakítottak. 

Ez a tágabb kontextus az, amely Gille szerint a 'melyik rendszer volt a szennyezőbb' jellegű kérdéseket megválaszolhatatlanná teszi. Ugyanakkor a két rendszer összehasonlításnak szerinte is van haszna, csak ezt érdemes minél konkrétabb szinten elvégezni: ipart az iparral, anyagok sorsát az anyagok sorsával összevetve. 

Antropocén vagy kapitalocén? 

Az imént említett kérdések szorosan összefüggnek az elmúlt évek egyik izgalmas társadalomtudományos vitájával: azzal, hogy vajon megfelelő elnevezés-e korunkra az antropocén. 

Az antropocén természettudományos fogalomként született meg, egy olyan új földtörténeti korszakot jelölve, melyben az emberi faj bolygóra gyakorolt hatása döntő jelentőségűvé vált. A fogalom aztán hamar kitört a földtörténeti kontextusból, és a sajtóban meg a közbeszédben nagyon gyakori megnevezése lett korunknak. Egy elterjedt kritika szerint viszont ez a megnevezés félrevezető, mert úgy tűnhet belőle, mintha minden ember felelőssége ugyanakkora lenne abban, hogy ide jutottunk. 

Az antropocén fogalma körüli bizonytalanságokat jelzi az is, hogy jelenleg is komoly vita zajlik arról, hogy egyáltalán mikortól kéne számítani e korszak kezdetét. Vannak, akik már a mezőgazdaság megjelenésétől kezdve számítják ezeket a folyamatokat, és így az emberi civilizációk összességének felelősségét vetik fel, míg egy népszerű nézőpont szerint az első ipari forradalom, illetve a gőzgép feltalálása indította be azokat a tendenciákat, melyek e új korszakhoz vezettek. Egy alternatív elmélet pedig a második világháborút követő Nagy Gyorsulás számlájára írja, hogy az emberi tevékenységek hatására végleg és radikálisan megváltozott a bolygó. 

Gille szerint ezek az időszámítási kérdések azért fontosak, mert más-más alany felelőssége következik belőlük, és az egész emberiség helyett lehet beszélni egyes társadalmi berendezkedések és ipari struktúrák szerepéről.

Ennek pedig nagy jelentősége lehet, ha komolyan fel akarunk lépni a klímaváltozás okozta kihívásokkal szemben. Jó példa erre az újrahasznosítás kérdése, amivel Gille szerint a fő probléma, hogy amikor erről a témáról beszélünk, szinte kizárólag a fogyasztási hulladékról esik szó és a háztartások frontján akarjuk megvívni ezt a csatát. Pedig az európai országokban az összes hulladék 2-7 százaléka jön csak a lakossági fogyasztásból, az összes többi a termelésben keletkezik. 

És Gille szerint látni ugyan, hogy a legerősebb vállalatok már be tudnak vetni olyan PR-kampányokat, hogy például egy új mosógép vásárlása esetén visszaveszik a régit, de azt már a fogyasztók közül nagyon kevesen követik nyomon, hogy utána mi lesz a régi gépükkel. Pedig jó eséllyel egyszerűen csak elküldik Afrikába vagy Kínába, hogy ott szereljék szét, a nyugati munkaerő ára mellett ugyanis egyszerűen nem éri meg a cégeknek a szétszerelésre és az ártalmatlanításra költeni. 

Ezért szerinte hosszútávú politikai megoldást csak az jelenthetne, ha nagyobb beleszólásunk lehetne abba, hogy mit és hogyan termeljünk. Ez ugyan a globalizált kapitalizmus mai működése mellett nem tűnik egy könnyen elérhető célnak, de Gille szerint mégis ez lehet az az irány, amely mentén megéri ma mozgalmaknak szerveződniük.

Forrás: https://444.hu