Ismét megbukott a visszaváltás és az újratöltés

Bár a nemrégiben megkötött koalíciós megállapodás tartalmaz egy mondatot: "Fel kell gyorsítani a hulladékgazdálkodás feladatai között a betétdíjas rendszer elterjesztését", hamar lezárták a fél éve tartó vitát. A felvetés még Persányi Miklóstól származik, aki szerint a termékdíjas rendszer nem váltotta be a hozzáfűzött reményeket, az újrahasználati rendszerek sorra szűnnek meg, ezért meg kellene fontolni a kötelező betétdíj intézményét. Ezután egy izgalmas egyeztetési folyamat indult, ahol minden érdekelt (a civilek is!) kifejthette a véleményét, javaslatokkal állhatott elő. Ez lett a vége.

Hogyan működne a kötelező betétdíj?

Egy ilyen rendszernek alapvetően kétféle célja lenne. Elsődlegesen az italcsomagolások visszagyűjtése. Míg a nálunk erőből meghonosított gyűjtőszigetes (színes UFO-k) rendszer nem képes 35-40%-os begyűjtési hatékonyságnál többet (nálunk ez nincs még 10% sem, pedig a propaganda szerint "már 4,5 millió embernek van lehetősége"), a házhoz menő gyűjtéssel el lehet érni akár 60%-ot is. A betétdíjas rendszerben, amikor az emberek visszaviszik a boltba az egyutas csomagolást és pénzt kapnak érte, el lehet érni 95%-os begyűjtési arányt is! Az ábra ilyen országokat, államokat mutat.

Erre több példát is bemutattunk a közelmúltban. Németországban személyesen is volt alkalmunk megtapasztalni, hogy ez egy működőképes és hatékony rendszer, ami egyáltalán nem jelent megsemmisítő terhet az iparra és a kereskedelemre. A norvég példának is az a legfőbb tanulsága, hogy a gyártók és forgalmazók megszerveződtek, és egy költséghatékony rendszert tudtak felállítani, hogy teljesíteni tudják a kormány begyűjtési kvótáit. A norvég minisztériumi alkalmazott egyenesen a "happy industry" kifejezést használta. Ismerünk ezen kívül még kanadai, sőt USA-béli jó példákat is. Azt pedig ne felejtsük, hogy a betétdíj a környezeti előnyökön túl a fogyasztók érdekeit is szolgálja: elfogadhatatlan ugyanis, ha a vásárlóra áthárítják a csomagolás árát és ráadásul a szemétkezelés költségeit is.

A másik cél az újratöltés támogatása lenne. Ez már nehezebb ügy, hiszen sajnos világtendencia, hogy csökken a többször használatos, és nő az egyutas csomagolások aránya. Persze ez elsősorban politikai akarat és szabályozási technikák kérdése. Ha a német rendszer bevezetésekor nem követnek el apróbb hibákat (ld. a kötelező betétdíj mértéke és technikája), továbbá a nagy diszkontláncok felelőtlen magatartásán tudtak (akartak) volna változtatni, akkor az újratöltési arányok is sokkal jobbak lettek volna. A német söripar számai így is példásak, sajnos ugyanez nem mondható el az ásványvíz és üdítő ágazatról.

Az alábbi ábrákra kattintva az újratöltési arányokat mutatjuk meg Németországban, Ausztriában és Magyarországon. Az ábrákon szerepelnek a magyar termékdíj törvény újratöltési elvárásai, és ehhez képest a magyar ipar vállalásai...

Civil koncepció

Véleményünk szerint először azt kellene tudni, mennyi csomagolást hoznak forgalomba Magyarországon. Évek óta mondogatjuk ugyanis, hogy valami nem stimmel a számokban. Erről már írtunk sokszor, pl. A legfőbb mumus a betétdíj.

Az egyeztető folyamat alatt végig amellett szálltunk síkra, hogy be kell vezetni (már régen be kellett volna!) a kötelező betétdíjat. Koncepcionális javaslatot is készítettünk, amely szerint a kétféle gazdasági eszközre lenne szükség. A visszavételi díjat az eldobó italcsomagolásokra kell kötelezően kivetni, és ez megfelelően szolgálná azok visszagyűjtésének hatékonyságát, és közvetve az újrahasznosítást. A betétdíj az újratöltős rendszereknél megmaradna, de komolyan módosítani kellene a számviteli és adózási szabályokat, hogy valóban ösztönözze az újrahasználatot. Javaslatunk egyik sarokpontja, hogy a betétdíjjal forgalmazott újratölthető csomagolások tulajdonjogát a töltőüzem tartsa fent, hiszen göngyölegkészletei csak az élelmiszer tárolását szolgálják, az üveget, palackot, hordót, raklapot stb. nem eladni, hanem a vevő használatába adni kívánja. Ha ez így lesz, meg kell változtatni a betétdíj számviteli elszámolási rendjét: nem bevételként kell elszámolni a kibocsátott göngyölegért kapott betétdíjat, hanem kötelezettségként. Meg kell változtatni ezen csomagolások és a betétdíj ÁFA szerinti besorolását is, hiszen nem értékesítés történt, így nem ÁFA köteles. Az egyszerhasználatos csomagolások visszavételi díja esetében viszont gyakorlatilag termékként szerepel a göngyöleg is, amelyet a termelő, kereskedő véglegesen értékesít (ki akar göngyöleget venni?), így a visszavételi díjra is ÁFÁ-t kell felszámítani.

A kétféle díjat (de legalábbis a visszavételi díjat) rendeletileg kell megállapítani. Megítélésünk szerint a német megoldás követendő, amennyiben a hasznosítási célú begyűjtésnél alkalmazott visszagyűjtési díj mértéke (mintegy kétszer) nagyobb, mint az újratöltésre szánt palackok önkéntes betétdíja. Ha ehhez hozzászámoljuk az ÁFÁ-ból adódó különbségeket, akkor egy bizonyos termék két különböző csomagolású kivitelben elég nagy árkülönbséggel jelenhet meg a polcon, ami növelheti a keresletet az újratölthető csomagolás iránt. Márpedig a végső cél ez! A helyzet persze sokkal bonyolultabb, ld. részletes koncepciónkat.

A rendszer a német és norvég példa szerint is önfinanszírozó, ha ügyesen vezetnék be, nálunk is az lehetne. Egy koordináló szervezet beiktatásával meg lehet oldani, hogy a begyűjtőhelyek forráshoz juthatnak, amiből kifizethetik az embereknek a visszavételi díjat. A vissza-nem-váltott palackok díja a kereskedelemnél marad, mint ahogy a csomagolóanyagok értékesítéséből is bevétele származik. Informatikai beruházásokkal megoldható, hogy idegen palackért ne vegyen fel senki visszavételi díjat. A visszagyűjtő rendszer munkahelyeket teremtene, bár kétségtelen, hogy beruházásigényes. Erre mondjuk mi, hogy nem szemétégetőket kell építeni az uniós pénzekből, hanem pl. visszaváltó rendszereket!

Ipari jövőkép

Az újratöltési arányok már most is nagyon alacsonyak. A sör esetében még jónak ítéljük, de a többi italcsoportban tarthatatlanok a számok. Az ásványvizek esetében az újratöltési számok (kb. 1%!) egyenesen arcpirítóak! Hogyan lehet itt a gyártói felelősséget értelmezni?

És ezek tovább fognak csökkenni! Az ipar a hasznosítást koordináló Öko-pannon Kht-val karöltve azzal állt elő, hogy mindenhol csökkenni fog az újratöltés, a sörnél 40%-ra, a többinél gyakorlatilag nullára. Két forgatókönyvet vázol fel az ipar, de gyorsan leszögezik, hogy a B-verziót vállalják. A minisztérium deklarálta, hogy ezt nem fogadja el, de nem derül ki, hogy mit óhajt elvárni helyette, és ezt milyen eszközzel akarja elérni, számonkérni.

A lakossági szelektív begyűjtés az ipar vállalásai szerint viszont növekedni fog, mert teljesíteni kell az uniós előírást. Most, ugye, 10% körül van, de 2012-re ez 34%-ra fog állítólag felmenni.

Kérdés, hogyan, ha már most is prüszköl a szelektív gyűjtéstől az önkormányzati és közszolgáltatói szféra, hiszen nagyon költségesen (leginkább veszteségesen) üzemeltethető az UFO-s gyűjtés. Arról nem is beszélve, hogy az a bizonyos 34% - ahogy mondják - már a "gazdasági racionalitás felső határa", tehát ha belegebedünk sem fogunk többet gyűjteni ezzel a módszerrel, a maradék 66%-nyi csomagolás pedig megy majd a vegyes szemétbe. És lehet építeni az égetőket...

Kombinált kvóta?

Az ipar előállt egy kvótarendszerrel, ami a maga módján figyelembe veszi a hasznosítást és az újratöltést is, italfajtánként. A minisztériumi koncepció mintha ehhez hasonlítana. Dióssy László, a tárca szakállamtitkára az MTI-nek kifejtette: a szaktárca a hulladékok újrahasznosítását úgy fokozná, hogy eközben a szemétképződés fékezése érdekében a csomagolások újrahasználatára, azaz a visszaváltási rendszerek terjedésére ösztönözne. A különbség a jelenlegi és az új szabályok között a rendszer rugalmasságában van.

A tárgyalások folyamán alapelvként deklarálta a szakfőosztály, hogy a "környezetvédelmi szint ne csökkenjen", meg hogy az uniós hasznosítási követelményeket teljesítsük. Ilyenkor siettek hozzátenni, hogy nehogy véletlenül túlvállaljuk magunkat a hasznosítás terén, mert akkor oda a versenyképesség!

De mi lesz az államtitkár úr által emlegetett rugalmasság? "A meghatározott minimumszint felett átváltási lehetőség az újrahasználat és a hasznosítás között." Na, ez vajon mit jelent? Amennyiben a vállalatok gondoskodnak termékeik újrahasználatáról és hulladékká vált termékeik kezeléséről egy termelésük arányában megszabott újrahasznosítási szint felett, akkor mentesülnek a termékdíj fizetése alól. Amíg most a termékdíj-mentességi tétel egy része előírt újrahasználati szinthez van kötve, addig a jövőben ezt a kötelezettek túlteljesítéssel kiválthatják. A cégek a minimum szint felett kiválaszthatják a számukra gazdaságosabb megoldást. Ha a visszaváltás megteremtésére az infrastruktúra kiépítése túl drágának bizonyul, akkor dönthetnek úgy, hogy az újrahasználati kötelezettség helyett további újrahasznosítást vállalnak.

Vajon hogyan fognak dönteni?

A betétdíj rendszer kötelező mivoltáról gyorsan átkerült a hangsúly az önkéntes(!) alkalmazásra. De Ki fogja ezt önkéntesen használni és milyen motiváció alapján? Felmerült, hogy a betétdíjas termék után a kereskedőnek nem kell megfizetnie K-termékdíjat (a kereskedelmi csomagolás újrahasználatát ösztönző termékdíj-tételt), továbbá hogy az újrahasználható betétdíjas termékek után a gyártónak nem kell megfizetnie az U-termékdíjat (a kereskedelmi csomagolás újrahasználata alapján számított termékdíj-tételt). Innentől bárkit be lehet vinni az erdőbe, ezt a szabályozást eddig is csak kiválasztottak értették. Megjegyezzük, hogy eddig sem kellett fizetni K és Ú termékdíjat, ha a kötelezett elért egy bizonyos újrahasználati szintet. Jól értjük, ez a szint ezután nem lesz?

És a tényleges hasznosítás?

Ne felejtsük: itt hasznosítás alatt leginkább szelektív begyűjtést kell érteni, mert hasznosítási kapacitás nálunk nem túl sok van (ld. pl. PET-palackjaink sorsa Kínában). Az üveg Csehországba megy, a Tetra Brik Németországba, az aludoboz Angliába. Mert ott van feldolgozási kapacitás. Kérdés, hogy miért csodálkozunk, ha a német szemétbálák meg nálunk kötnek ki? Nekünk erre van kapacitásunk...

Erős ipar, gyenge tárca

Elvérzett tehát a Persányi-doktrina az egyeztetések során. Persze, aki részt vett azon a konferencián, ahol ezt felvetették, nem lehetett komoly illúziója. Mi részt vettünk és a Tudatos Vásárlók Egyesülete is. A kötelező betétdíj, amely valóban teljes visszagyűjtést céloz meg, és jó esetben valóban kedvez az újratöltésnek, elmarad megint, és kilátás sincs rá, hogy újra napirendre kerüljön. Az ipari érdekek megint felülkerekedtek a környezetvédelmi, fogyasztóvédelmi érdekek felett. A minisztérium indoklása: A betétdíjat "az eldobható csomagolást preferáló ásványvíz- és üdítőital-gyártó ágazat, illetve egyes sörimportőrök teljesíthetetlennek tartják". Hát ezért nem lesz kötelező betétdíj.