Ez a betétdíj nem az a betétdíj (2).Ne tessék mindent a vásárlóra kenni!

A konferencia szervezői sietős munkát végeztek, a Tudatos Vásárlók Egyesületét pár nappal az esemény előtt kérték fel, hogy tartson előadást „a fogyasztók és a betétdíj" témában. Sem a meghívóból, sem később a rendezvényen nem vált világossá, voltaképpen mi a célja a beszélgetésnek. Egy betétdíjról szóló beszélgetésen - főleg, ha a Környezetvédelmi Minisztérium a házigazda - elvárható lett volna a betétdíj környezeti előnyeit és költségeit tárgyaló hatástanulmány bemutatása, megvitatása. Ilyen programpontra nem került sor.

Ahogy várható volt, az ipar általában a kötelező betétdíj bevezetése ellen emelt szót. Közhelyekkel, ténynek tűnő, de a tényeknek ellentmondó állításokkal próbálták alátámasztani, hogy nincs szükség kötelező betétdíj rendszerre. A legfőbb aggályuk, hogy a betétdíj rendszer bevezetése tönkreteszi a szelektív gyűjtés által elért előnyöket. Persze felmerül a kérdés, pontosan milyen előnyökről is beszélünk. Azt most már évtizedes tapasztalatok és az Eurostat 2006-os adatai alapján is tudhatjuk, hogy a szelektív hulladékgyűjtés nem fogta vissza az összes hulladék mennyiségének növekedését még azokban az országokban sem, ahol régóta működik a rendszer. És itt persze visszaköszön az alapvető hiányosság: nem tudjuk, hogy mi az a cél, amit a tárca el szeretne érni. Ha a hulladék csökkentése lenne az, akkor valószínűleg nem a szelektív gyűjtést kell támogatni a betétdíjas rendszerrel szemben.

Gyakran hangzott el az érv, hogy a betétdíjas rendszer túl összetett, a fogyasztók nem fogják érteni. Én például már lassan 10 éve adózom, van diplomám is, mégis évről évre nehézséget okoz az adóbevallás kitöltése. Mégsem kapok felmentést az államtól azzal az indokkal, hogy „nekem ez túl bonyolult". Ha az állam legtanulatlanabb állampolgáraitól is elvárja az adóbevallás elkészítését, joggal remélhetjük, hogy egy kevésbé bonyolult rendszer talán működőképes lehet. A másik jellemző ellenérv, hogy a betétdíjas rendszer túl sok erőfeszítést kíván, felesleges terhelés a fogyasztóknak. Ez az érv ismerősen hangozhat azok számára, akik követték a szelektív hulladékgyűjtés bevezetése előtti polémiát - akkor is ez volt az egyik vesszőparipája a rendszert ellenzőknek. Aztán amint bevezették a szelektív gyűjtést, a legtöbb helyen túlhasználat lépett fel, olyan lelkesen és szorgalmasan vitték a válogatott hulladékot a konténerekbe az emberek. Időt, energiát nem kímélve. És visszaemlékezhetünk azokra az időkre is, amikor az „üvegvisszaváltás" széleskörű, jól működő rendszer volt, a fogyasztók aktív részvételével. (Erre reagálva a beszélgetésen nekem szegezték a kérdést: mégis, szerintem miféle rendszer működött, ugyanis az egyutas és a többutas rendszereket nem lehet egy lapon említeni. Dehogynem! A fogyasztó szempontjából teljesen közömbös, hogy egyutas vagy többutas a rendszer, a gyakorlat mindkét esetben ugyanaz: a fogyasztó visszaviszi például az üveget.)

Hallhattunk olyan állítást is, hogy a fogyasztókat ez az egész nem érdekli. Ennek ellentmondanak a legutóbbi évek kutatási eredményei. Az MTA és a Budapest Klub összefogásában 2004-ben készült értékrend kutatás szerint a lakosság 36%-a gyakran vásárol visszaváltható, betétes termékeket. A Capital Research az Ökotárs Alapítvány megbízásából készített felmérést, amely arra a következtetésre jutott, hogy a fogyasztók 33-34%-a hajlandó legalább 10%-kal többet fizetni egy termékért, ha az a környezetre kevésbé káros csomagolásban van. A fogyasztók 33%-nak fontos a környezetvédő csomagolás, 30%-uk pedig mindig megnézi, hogy a vásárolt élelmiszer csomagolása környezetvédő-e. A Tudatos Vásárlók Egyesülete által megrendelt Gallup kutatás szerint a fogyasztók 50%-a vásárlásai során figyelembe veszi, hogy a termék visszaváltható csomagolású-e. Nem mondhatjuk tehát, hogy a fogyasztók részéről nincs érdeklődés.

Ezekre az adatokra sokan mondják, hogy „á, ezek csak attitűdök, a kérdezőbiztosnak ezt mondják, de ha a boltban választani kell, mást választanak". Valóban nyoma sincs például a betétdíjas termékek 30%-os piaci részesedésének, valóban attitűdökről van szó, ám ezek meghatározó elemei a fogyasztói magatartásnak. Nézzük, mik lehetnek az okai a vallott, és gyakorolt magatartás közötti eltérésnek!

A tankönyvekben szereplő modellek szerint a fogyasztói magatartás négy meghatározó eleme az énkép, az attitűd, a motivációk, valamint a tanulás/észlelés. Az énképre nem nagyon lehetünk befolyással, és mint láttuk, az attitűdök is rendben vannak. A motivációkat, külső és belső ösztönzőket illetően azt látjuk, hogy a betétdíjas termékek esetében hiányoznak az ösztönzők. A visszaváltás nem divatos, nem megtérülő, nem egyszerű, és még sorolhatnánk. Ezeken azonban lehet változtatni. Megfelelő kampányokkal vonzóvá tehető, ha a nem betétdíjas termékek árába a környezetszennyezésből adódó externális költségeket is beépítik, akkor az anyagi ösztönzés is megvalósulhat, a folyamat egyszerűsíthető visszaváltható automaták felállításával, stb. A fogyasztók tanulási és észlelési sémáira szintén lehet hatni az oktatási rendszeren, a civil szemléletformáláson vagy éppen a médián keresztül. Erre szükség is van, hiszen több kutatás rámutatott, hogy a fogyasztók a környezetvédelem szempontjából általában hátrébb sorolják a megelőzést. A környezeti szempontból előnyösebb választást több tényező nehezíti. Hosszan lehetne elemezni például az információhiány következményeit, de a legkeményebb korlát az infrastruktúra hiánya. Hiába az attitűd, az ismeret, az ösztönző, ha nincsen infrastruktúra, azaz ha nem elérhetőek a betétdíjas termékek, és nincs visszaváltási rendszer. Mondanunk sem kell, hogy a hipermarket végében észrevétlenül megbújó, koszos, kétszersorbanállós rendszer nem értékelhető alternatívaként; egyszerű, átlátható és fogyasztóbarát megoldásokra van szükség. A kérdés megint csak az: mit szeretnék elérni?

Ha a betétdíjas rendszer bevezetését környezetvédelmi szempontból előnyösnek tartja a Minisztérium, és a bevezetéshez megteszi a szükséges, a fogyasztók együttműködő magatartását lehetővé tevő intézkedéseket, a fogyasztókon nem fog múlni a siker.

Végezetül emlékezzünk a szelektív hulladékgyűjtés bevezetésére, amely megfelelő analógiaként szolgálhat. A bevezetést megelőzően hasonlóan pozitív attitűdöket mértek a fogyasztók részéről: 1999-ben a lakosság 44%-a úgy gondolta, hogy kevésbé környezetterhelő tevékenység a hulladék szelektív gyűjtése. 2000-ben 15kg/fő/év volt a szelektíven gyűjtött hulladék mennyisége, 2005-ben több, mint háromszorosa, 49,6kg. Hogy mi történt a köztes öt évben? Kiépült az infrastruktúra (4000 gyűjtőpont), megvalósult több szemléletformáló kampány és megjelentek oktatóanyagok. Csak el kéne dönteni, mi a cél...