Égünk és égetünk
Miközben egymást érik a lakossági konfliktusok a szemétégetõ-beruházások körül, Fodor Gábor környezetvédelmi miniszter szerint "nincs mese, néhány égetõre biztosan szükségünk lesz". (Origo, január 17.) Ugyanaz a miniszter, aki a szentgotthárdi égetõ ügyében többször hangot adott aggodalmának, a hatezer tiltakozó aláírást kiváltó hajdúböszörményi égetõrõl azt nyilatkozta, hogy "olyan fejlett a technika, hogy szinte nulla a kibocsátás". (Hajdú-Bihari Napló, 2007. október 31.) [Népszabadság • Szilágyi László, a HuMuSz elnöke • 2008. február 21. - Marabu rajzával]
Komoly lakossági aggodalmat és akciókat vált ki az inotai, az ácsi és a téti égetőmű ötlete is, tehát alaposan át kellene gondolni ezt az egészet. Szeptemberben az Égetés Elleni Világnapon a Nemzeti Fejlesztési Ügynökség illetékese leszögezte, hogy az újrahasznosításnak prioritása van az égetőkkel szemben. Akkor miért mégis szemétégetőket terveznek? Kinek van szüksége rájuk? Néhány cégnek meg néhány politikusnak. Égetőt üzemeltetni nagy biznisz. Az unió adja a beruházási pénz nagy részét, az emberek kicsengetik a szemétdíjat, az állam pedig megveszi a termelt áramot, méghozzá "megújuló áramként", tehát olyan áron, mintha szél- vagy napenergiát venne. Ebbe már érdemes a bankoknak is beszállni!
A szemétégető mindenki másnak rossz. A legrosszabb annak a polgárnak, aki szorgalmasan szelektál és komposztál, mégis meg kell fizetnie a magas szemétdíjat, hiszen el kell tartani a drága logisztikát, és a rengeteg eszköz üzemeltetését és amortizációját is finanszírozni kell. Rossz az önkormányzatnak, mert magas szemétdíjat kell megállapítania, és ez politikai érdekeivel ellentétes. Rossz a környéken lakóknak, mert egy percig sem tudhatják biztosan, mi jön ki a kéményen. Még csúcstechnológia mellett sem. A nemzetközi irodalom több felmérésre is felhívja a figyelmet az égetők egészségügyi kockázataival kapcsolatban. Nulla kibocsátás?
Máig sincs átfogó hulladékgazdálkodási stratégia, mely megalapozott helyzetértékelésen alapul, és a megelőzést helyezi előtérbe. Fenntartható Fejlődési Stratégiája már van az országnak, bár túlzottan büszkék nem lehetünk rá -, de abból sem az olvasható ki, hogy centralizált csővégi rendszereket kell kiépíteni, melyek kevés munkahelyet teremtenek és nagy környezeti és szociális kockázatokat hordoznak. A fenntartható jövőkép alapvetően hiányzik az elmúlt tíz év hulladékpolitikájából. A stratégiai szövegek a kinyilatkoztatásokkal ellentétben nem a megelőzésre, hanem az ártalmatlanításra koncentrálnak.
"Más azért hulladékot égetni, mint szenet bányászni vagy olajat behozni" - mondja a miniszter (Origo, január 17.). Tényleg más. A kőolajból először egyszer használatos műanyag eszközt gyártunk, amit néhány percig, esetleg néhány óráig használunk, kidobjuk, majd komoly logisztikai erőfeszítésekkel egy telepre hordjuk, ott ledaráljuk, egy-két hétig "biológiailag" kezeljük, majd kirostáljuk, újra tengelyre tesszük és elvisszük egy szemétégetőbe. Ez a folyamat ökológiailag fenntartható? Mibe kerül ezt kiépíteni?
Mi mást ajánlunk.
A hulladékmennyiség növekedésének megállítása lehet az egyetlen távlatos cél! Itt csak néhány eszközt említünk, de a HuMuSz erről átfogó javaslatot is készített. Erősen korlátozni kell adminisztratív és gazdasági eszközökkel az eldobható csomagolások kibocsátását, ahogy egyre több ország teszi. Betétdíjat kell kivetni az eldobható italcsomagolásokra. Ezzel 80-90 százalékos begyűjtési hatékonyságot lehetne elérni (szemben a mai 10-15 százalékossal), s még a fogyasztóknak is sokkal előnyösebb lenne. Ösztönözni kellene az újratölthető, többször használható csomagolások használatát. Egy újratölthető üveggel ki lehet váltani 25-40 eldobható palackot. A háztartások felében megoldható lenne a szerves hulladékok házi komposztálása, tehát évi 600-800 ezer tonna hulladékot helyben lehetne hagyni. Arányos szemétdíjfizetéssel ösztönözni kellene az embereket, hogy használják a szelektálás és komposztálás különböző módjait, és környezettudatosan vásároljanak. A hasznosításnál nem elég pusztán az uniós kötelezettségeket teljesíteni. A begyűjtést koordináló szervezetek csak a saját kvótájukra figyelnek, egy grammal sem hajlandók annál többet begyűjteni, mert a mögöttük álló tulajdonosi réteg ebben ellenérdekelt. Ezzel szemben erkölcsi kötelességünk a lehető legtöbb hasznosítható anyagot kivonni a hulladékból, ezzel nyersanyagot szolgáltatva az iparnak, egyben mentesíteni ezektől a lerakókat.
A fenti folyamatok eredője, hogy nem kell drága és kockázatos égetőket építeni!
Ma a fejlesztéspolitika kimerül abban, hogy várjuk a Nagy Uniós Támogatást. Az unió adminisztratív logikája nagyméretű projekteket kíván, a magyar kormánynak pedig egyetlen kiugrási lehetősége maradt: gyorsan felmutatni nagy és sikeres beruházásokat. Sok pénzt akarunk - hamar elkölteni. Át akarjuk vágni a nemzeti színű szalagot, mert az jól néz ki a híradóban. De az nem nézne ki még jobban, ha ugyanannyi hulladék hasznosításával nyolcszor-tízszer annyi munkahelyet teremtenének? Inkább harminc évre konzerváljunk egy drága csővégi rendszert, ami gátja lesz mindenféle hasznosítási és megelőzési törekvésnek? Miközben a kistelepülések belegebednek a fenntartásába? "Nem lenne jó, ha a német példa nyomán Magyarország is külföldre hordaná a szemetét" - érvel a miniszter (Origo). És fordítva jó lenne? Nagyságrendi különbség van a nyugati és a keleti égetési árak között. Ha égetőket építünk, mi leszünk a német, olasz stb. szemét befogadói!
