Finnország

Zanza: Finnország

A finn hulladékstratégia a megelőzésnél jobban szolgálja a hasznosítást. Ez nem jó, de a rendszerben vannak pozitív elemek. Az italos üvegek betétdíjas rendszere jól működik. Az eldobós palackokat adó terheli, ez csökkentette a csomagolóanyag hulladékok mennyiségét.

Finnország

A finnországi hulladékgazdálkodási tevékenységek nagy részét az 1994-ben született hulldékgazdálkodási törvény szabályozza. Abból az alapelvből indul ki, hogy a termékek tervezésekor és gyártásakor a hulladékgazdálkodási kérdéseket és a termékek élettartamát már figyelembe veszik. A törvény egyik fő célkitűzése a hulladék keletkezésének megakadályozása. Ha ez nem lehetséges, akkor a hulladékot elsősorban anyagában kell újrahasználni, másodsorban energianyerésre kell felhasználni. Csak utolsó megoldásként jön szóba, hogy a hulladék biztonságos lerakóhelyre kerüljön.

A finn törvénykezés olyan módon támogatja a hulladék mennyiségének csökkentését, hogy lehetőségeket teremt az áruk újrahasznosítására, és arra, hogy közérdekű közlemények és tájékoztatás útján hangsúlyozzák a hulladékképződés megelőzésének jelentőségét.

A jelenlegi finn hulladékstratégia a megelőzésnél jobban szolgálja a hasznosítást. Az azonban pozitív fejlemény, hogy országos termelési, import, export és fogyasztási statisztikákat állítanak össze, ami egy hulladékmegelőzést szolgáló információs bázis kiindulópontja lehet. Azt remélik, hogy az adatok segítségével lehetővé válik:

• A hulladéktermelés tendenciáinak megfigyelése, a változások okainak értékelése.

• A megelőzés mennyiségi céljainak kitűzése, a megelőzési intézkedések sikerének értékelése.

• A megelőzés szempontjából meghatározó fontosságú termékcsoportok hulladékpolitikájának meghatározása.

• A megelőzési lehetőségek kiszámítása.

Finnországban, a többi észak-európai országhoz hasonlóan a környezetvédelmi politika alapjai az adminisztratív szabályozások, az emissziós engedélyek és a kötelező jelentési rendszerek. Az 1990-es évek elején újdonságot jelentett, hogy számos környezetvédelmi célú gazdasági eszközt vezettek be. A 90-es évek folyamán a rendszer továbbfejlődött, az adózás súlypontja fokozatosan eltolódott. A cél az, hogy a munkaerő helyett egyre inkább a természeti erőforrások felhasználását és a környezetszennyező tevékenységeket adóztassák.

Az energiaadók közé tartoznak az üzemanyagokat, a fűtőanyagokat, és az elektromos áramot terhelő adók. Az üzemanyagadó két részből tevődik össze. Az alapadón belül is kezdettől fogva érvényesítették a környezetvédelmi szempontokat, az ólommentes benzinre és a kénmentes gázolajra kisebb adóteher rakódott. A kiegészítő adó egyértelműen környezetvédelmi célú. Az 1990-ben bevezetett adónemet szén-dioxid adónak is nevezik, az összeget az üzemanyag széntartalma alapján határozzák meg. 1998 szeptembere óta a folyékony üzemanyagokat és a szenet a szén-dioxid minden tonnája után kb. 17 € terheli.

1997 óta az elektromos áram termelésére használt tüzelőanyagokat nem adóztatják meg. Helyette maga az elektromos áram adóköteles. Alacsonyabb összeget (2,5 penny/kWh) kell fizetni az ipari célra és a melegházak fűtésére, magasabb összeget (4,1 penny/kWh) fizetnek a háztartási fogyasztók és a szolgáltatások. A megújuló energiaforrások támogatása érdekében a széllel, fával és faalapú tüzelőanyagokkal termelt áram energiaadóját visszatérítik. Ebbe a rendszerbe sorolják a kisméretű vízierőműveket és a tőzegre alapozott energiatermelést is.

Az ivóvíz biztosítása és a szennyvíz kezelése elsősorban az önkormányzatok felelőssége. Ezeket a szolgáltatásokat a fogyasztóktól begyűjtött díjakból fizetik. Minden önkormányzat maga dönt a víz- és szennyvízdíjakról. Az önkormányzati vízdíjak alapja a „teljes költség elve". Ez azt jelenti, hogy a fogyasztóknak a vízszolgáltatás teljes összegét meg kell fizetniük. Általában ezt az elvet alkalmazzák is, csak bizonyos speciális helyzetben lévő szolgáltatók kapnak állami támogatást a vízgazdálkodásra. A fogyasztással arányos alkotóelemet és a hálózatfejlesztési összeget is figyelembe véve 1998-ban az átlagos vízdíj 1,16 €/m³, az átlagos szennyvízdíj 1,41 €/m³ volt.

A háztartási hulladék gyűjtéséért, kezeléséért és újrahasználatáért ugyancsak az önkormányzatok felelősek, ezért a hulladékkal kapcsolatos szolgáltatások díjait is az önkormányzatok állapítják meg és szedik be. 1998-ban a hulladékkezelés díja átlagosan 33,46 €/tonna, a gyűjtésé 50,46 €/t volt (+22% ÁFA). 1996-97-ben, a hulladékadó bevezetésekor a díjak drasztikusan emelkedtek. Az adó a lerakókra kerülő hulladékokra vonatkozik, ezen belül is az önkormányzati lerakókra korlátozódik. A magántulajdonú lerakókra az adórendszer nem vonatkozik.

Fontos megemlíteni, hogy Finnországban az italos üvegek betétdíjas rendszere jól működik. Az üvegcsomagolások 83%-át újratöltik. Az újratölthető italcsomagolásnak régi hagyománya van, ami jelentős gazdasági és környezeti előnyökkel jár. A finn sör- és üdítőital ipar 100 éve újratölthető üvegeket használ. Újabban a Finn Állami Alkoholmonopólium - ALKO - is pozitív hatást gyakorolt a rendszerre, hiszen a sörgyárak számára olyan szabályokat állított fel, amely a csomagolóanyag választásra is hatással volt. Természetesen a pénzügyi ösztönzőknek is megvolt a szerepük. Finnországban már az 1970-es években bevezettek egy speciális ökoadót. Ma a csomagolóanyag adók az alkoholos italokra, ásványvizekre és az üdítőitalokra is érvényesek. Az eldobós palackok adója 0,67 €/l, a visszaváltható egyutas csomagolásoké (pl. italos dobozok és egyes üvegpalackok) 0,17 €/l, míg az újratölthető palackokat nem terheli adó. Ez a rendszer sörgyárak számára egyértelmű iránymutatást adott, és minden bizonnyal a vásárlók választását is befolyásolta. A szabályozás eredményeképpen a csomagolóanyagból származó hulladék mennyisége csökkent.