Hát ez égő!
A megkésett és ráadásul nyúlfarknyi írás sajnálatos módon egy szót sem szól a legfontosabb tényezőről: a másodfokú hatóság a civilek fellebbezése okán megváltoztatta az elutasítás elsőfokú indokolását. Most megpróbálom pótolni a hiányt, hiszen a civilek és a beruházói oldal vitáját csak az tudta követni, aki szimultán olvasta a Veszprém és Fejér megyei napilapokat.
Ismeretes, hogy a Közép-Duna Vidéke Önkormányzati Társulás egy évi 100 ezer tonna kapacitású hulladékégető felépítésében - komplex hulladékgazdálkodási rendszert mantrázva - megértő partnerre lelt Várpalota előző ciklusbéli, MSZP-SZDSZ irányította vezetésében. Persze úgy, hogy a lakosságot nem terhelték azzal, hogy megkérdezzék őket: akarnak-e hulladékégetőt. Így az egységes környezethasználati engedélykérelem benyújtásáig nagyjából úgy alakult minden, ahogy a társulás és a mögötte álló befektetői körök szerették volna. A 2006-os önkormányzati voksolás azonban lesöpörte a színről a mutyizó garnitúrát, s az új városvezetés megtette az égető ellen azt, amit jogilag lehetett: a konzorciummal kötött szerződést nem mondta fel, azonban változtatási tilalmat rendelt el a tervezett - egyébként a Magyar Villamos Művek tulajdonában álló - területre.
A társulás erre húszmilliárdos nagyságrendű kártérítési pert helyezett kilátásba, a Fejér Megyei Hírlap pedig az égető fogadatlan(?) prókátoraként, meglehetősen elfogult írásában igyekezett ráhúzni a lepedőt Várpalota új városvezetésére. Az engedélyezési folyamattal a sajtó többször is foglalkozott. A Közép-duna vidéke program címerállatáról olyan agit-prop ízű megállapításokat igyekezett az olvasói fejekbe ültetni, mint például „összességében a hulladék 99 százaléka hasznosításra kerül", vagy „nyilván nem engem kell meggyőzni, hanem azokat, akik kategorikusan kijelentik: nem akarunk égetőművet", továbbá „az égető ugyanis nem növeli a szálló port".
Az égető engedélyezési folyamatában ezután következett a MottMacDonald Kft. által készített egységes környezethasználati engedélykérelem elbírálása, amelyet a Közép-dunántúli Környezetvédelmi, Természetvédelmi és Vízügyi Felügyelőség kizárólag a változtatási tilalomra hivatkozva utasított el. A köfe határozatában azt is ki merte jelenteni, hogy az erőmű az elérhető legjobb technika alkalmazásával megvalósítható.
Csakhogy ezek a csúnya zöldek (Gaja Környezetvédő Egyesület, Egészséges Palotáért Egyesület, Otthonunk Bakonykúti Egyesület) a tüntetéseken és némi hangoskodáson túl nem átallották szakmai alapon megfellebbezni a határozatot. Ezt amúgy kötelességszerűen a társulás is megtette. S hát bizony ezen a lépcsőfokon együtt hasalt el a nagyszájú társulás, az égetőhöz ismeretlen okból makacsul ragaszkodó sajtó, no meg a Közép-dunántúli KöTeViFe, mert az Országos Környezetvédelmi, Vízügyi és Természetvédelmi Főfelügyelőség megállapította (kiemelés a szerzőtől):
- Az Országos Tisztifőorvosi Hivatal elsőfokú szakhatósági állásfoglalásait megváltoztatta, és az egységes környezethasználati engedély kiadásához közegészségügyi szempontból nem járult hozzá.
- A Fejérvíz Zrt. ügyfélként bejelentkezett, mivel az Inotai Hőerőmű ingatlanának csaknem teljes területe a beleesik a csóri vízbázis (karsztakna) hidrogeológiai „B" zóna védőidomába, annak második védettségi kategóriájú területébe. „A Csóri-karsztakna vonatkozásában lefolytatandó vizsgálatok előírását, továbbá a Fejérvíz Zrt. érintettségére tekintettel, annak az engedélyezési eljárásba történő bevonását, az eljárás során a Felügyelőség is elmulasztotta megtenni. [...] az engedély kiadását vízbázisvédelmi szempontból kifogásolhatónak tartjuk."
- „A Társulás fellebbezésében előadottak nem megalapozottak."
- „A[z IPPC] dokumentáció nem elég meggyőző az égetés - mint hulladékhasznosítás - kérdéskörben sem. [...] A fenti szakvéleményekben (levegőtisztaság-védelem és BAT) részletezett hiányosságok miatt nem állítható, hogy a létesítmény megfelel az elérhető legjobb technikának. [...] a tervezett létesítmény, a jelenleg rendelkezésre álló információk alapján, környezetvédelmi szempontok szerint sem engedélyezhető."
Az engedélyeztetési folyamat mellékszálán akadt egy másik bökkenő is: a Magyar Kereskedelmi Engedélyezési Hivatal másodfokon is elutasította a társulás elvi építési engedély iránti kérelmét, amely kimondja: Várpalota az érintett területre jogszerűen rendelt el változtatási tilalmat. A tavaly novemberi elsőfokú elutasítás után - amelynek egyik indoka az volt, hogy a terveken nem szerepel a telekmegosztás alatt álló ingatlannak a 8-as főútra történő csatlakozása - a helyzet egyébként a másodfokú megkeresésben sem változott.
A két, másodfokon egymástól is függetlenül elutasító közigazgatási határozat felülvizsgálata a bíróságon folyhat tovább, amennyiben az égetőt dédelgető programgazdák tanúbizonyságot tesznek határtalan csökönyösségükről.
Kiderült tehát az, hogy ez a módszeresen hulladékhasznosító erőműnek becézett rémkép már papíron sem felel meg a szigorú környezetvédelmi előírásoknak, így könnyen előfordulhat, hogy az EU egyetlen árva eurocentet sem fog adni erre a programra. Ez persze gyökereiben rendíti meg a társulás mind a mai napig csak szóban lebegtetett húszmilliárdos kártérítési követelésének valóságalapját, hiszen tulajdonképpen saját tanulmányukba fulladtak bele. Igaz, ehhez nagy szükség volt a civilek kitartó küzdelmére, valamint a főfelügyelőség alapos és bátor munkájára, s nem utolsósorban az illetékes helyhatóság elkötelezettségére, amely nem korlátozta magát az érvelésre, hanem e mellett jogalkotói szerepben is igyekezett fellépni a szakmailag megalapozatlan égető ellen. Köszönet érte mindenkinek!
Érdemes elgondolkodni azon, mi vezetett oda, hogy Ármás János tavaly augusztusi jelenései valósággá váltak: „Az ellenzők győztesként ünnepel(tet)hetik magukat, csak éppen megoldatlan marad a 168 település hulladékkezelése, ami az állampolgárok, a lakosság részére finoman fogalmazva is baromi sokba kerül majd, mivel más megoldást kell keresni és találni." Mondhatni, legyen ez a 168 tulajdonost számláló Közép-Duna Vidéke Hulladékgazdálkodási Vagyonkezelő és Közszolgáltató Zárkörűen Működő Részvénytársaság baja és felelőssége. Talán érdemes lett volna már a kezdetektől emberként és nem lekenyerezhető birkanyájként kezelni a várpalotai lakosságot. Most már megállapíthatjuk, hogy sajtónyomulás helyett folyamatos párbeszédre, lehengerlés helyett B-tervre, nagy mellény helyett szerényebb fellépésre lett volna szükség. Csak a vak nem látta, hogy a várpalotai tiltakozás nem maradhat sokáig hatástalan. Ráadásul ha egy beruházás - állítólag - minden jogszabálynak megfelel, attól még nem kötelező azt tűrni és elviselni (még akkor sem, ha némi pénzügyi kompenzáció is ott lebegett a háttérben). Most sem tűnik stratégiai gondolkodásnak görcsösen ragaszkodni az inotai helyszínű égetőhöz, egyáltalán az égetőközpontú rendszerhez. Persze az tény, hogy fáradságos munka lenne új helyszínt keresni, vagy alapjaiban átdolgozni a tervet. Így, ha az égető meghiúsulása miatt bedől az egész Közép-Duna Vidéke Hulladékgazdálkodási Program, a fiaskóért csak azok lesznek felelősek, akik a lehető legnagyobb kompromisszumképtelenségről tesznek tanúságot. Makacsul és önző módon erőltették és erőltetik ezt az alapjaiban elhibázott tervet, amelyet szakmai indokokkal nehéz alátámasztani.
Kár, hogy azok a sajtóorgánumok, amelyek ameddig csak lehetett vehemensen követelték az égetőt, most hallgatnak, mint akik némasági fogadalmat tettek. Pedig a feladatuk most is ugyanaz, mint eddig lett volna, nevesül a hiteles, gyors és pontos tájékoztatás. Kedves újságíró és projektmenedzser urak! Ez az égetőügyi közigazgatási finálé az Önök számára bizony meglehetősen égőre sikeredett.