Például azért, mert az új uniós irányelv szolgál alapul a hazai szabályozáshoz, ez utóbbi pedig hatással lesz arra, hogy a kertünk végében komposztdomb figyel majd vagy hulladékégetõ.
A HuMuSz – több nemzetközi zöld szervezettel együtt – inkább a komposztdomb típusú megoldásokat részesíti elõnyben, égetõket pedig nemhogy a kertek végében, de egyáltalán sehol nem látunk szívesen. Ezért tehát megpróbáltunk hatással lenni az uniós irányelv alakulására. Ezt a nemzetközi irodalom lobbimunkának nevezi, ám hívhatjuk nyugodtan szélmalomharcnak is. Persze csak rosszabb napjainkon. Jobb napjainkon tudjuk, hogy bár nem volt élvezetes a küzdelem, de végül egy kicsit jobb keretirányelv született, mint amilyen a zöldek nélkül készült volna.

Röviden az elõzményekrõl
Az Európai Bizottság 2005 decemberében bocsátott ki egy javaslatcsomagot az 1975-ben született hulladék keretirányelv módosítására. Ezt a következõ két és fél évben az Európai Tanács és az Európai Parlament több menetben tárgyalta. A folyamat idén júniusban a Parlament plenáris szavazásával zárult, ahol elfogadtak egy ún. kompromisszumos javaslatot.
A keretirányelv felülvizsgálatára a Bizottság indoklása szerint azért volt szükség, mert‚ 1975 óta sokat változott a hulladékgazdálkodás helyzete, ehhez tehát igazodni kell: cél a „recycling society”! Már a „recycling society” is necces egy kicsit, hiszen nem az újrahasznosításra kellene a hangsúlyt fektetni, hanem a „nulla hulladék” állapot elérésére. Ám ha mégis elfogadjuk ezt az elképzelést, akkor logikusan azt várjuk, hogy a Bizottság javaslatcsomagja konkrét célkitûzéseket tartalmazzon az újrahasznosítás arányának növelésére. E helyett azonban a Bizottság nyilvánvaló szándéka az volt, hogy a hulladékégetésnek biztosítson kedvezõbb szabályozási körülményeket, újrahasznosítási célkitûzések az anyagban nem szerepeltek. Innen indultunk tehát.

Az eredmény
Ehhez képest az elfogadott kompromisszumos javaslat már konkrét célkitûzéseket tartalmaz az újrahasznosításra. A tagállamoknak intézkedéseket kell tenniük a következõ célok elérésére:

• 2020-ra a háztartási és hasonló eredetû hulladékok közül a papír, a fém, az üveg és a mûanyag hulladékok 50%-os újrahasználata vagy újrahasznosítása (tehát nem a háztartási hulladékok 50%-áról van szó, hanem annak egy részének 50%-áról, ami az EEB számításai szerint kb. 20%)
• 2020-ra a nem veszélyes építési- és bontási hulladékok 70%-os újrahasznosítása.

További fontosabb elemek – csak nagyon vázlatosan:

• a tagállamoknak hulladékmegelõzési programokat kell készíteniük
• intézkedéseket kell hozniuk a biológiailag lebomló hulladékok elkülönített gyûjtésére
• a hulladékégetés egy bizonyos hatékonysági küszöb felett hasznosításnak minõsül (ez a becslések szerint a jelenleg mûködõ égetõk kb. 60-70%-ának átsorolását jelenti)
• az elfogadott „melléktermék” definíció következtében potenciális veszélyes hulladékok kerülhetnek ki a hulladékokra vonatkozó ellenõrzés alól, sõt ezeket harmadik világbeli országokba is lehet majd exportálni.

Az irányelv várhatóan az év végén lép hatályba, utána lehet azon dolgozni, hogy hazai adaptálása a lehetõ legkedvezõbb legyen.

Értékelés
Az újrahasznosítási arányszámok ellenére a kompromisszumos javaslat zöld szempontból gyengének minõsíthetõ, többek között az alábbiak miatt:

• az újrahasznosítási arányszámok alacsonyak
• nincsnek konkrét célkitûzések a biológiailag lebomló hulladékok elkülönített gyûjtésére
• nincsenek konkrét célkitûzések a hulladéktermelés növekedésének megállítására
• az égetõk az átsorolással kedvezõbb helyzetbe kerültek
• bizonyos anyagokra ezentúl nem a hulladékokra vonatkozó szigorúbb, hanem a termékekre vonatkozó enyhébb szabályozás lesz érvényes.

Parlament kontra Tanács
A valóban elõremutató módosító indítványok közül szinte mindegyik az Európai Parlamenten keresztül jutott be a vitaanyagba, s került egyáltalán tárgyalásra. A tagállamok környezetvédelmi minisztereibõl álló Tanács azonban folyamatosan blokkolta ezeket. A Tanácsnak jól jött, hogy a Parlamentet ezeken a tárgyalásokon egy olyan képviselõ (Caroline Jackson, Néppárt, UK) képviselte, aki az Egyesült Királyság egyik legnagyobb hulladékkezelõ cégének (Shanks) tanácsadó testületi tagja, s onnan korábban jutattást is kapott. Ezt a képviselõ nem említette képviselõtársainak, amikor a keretirányelv fõtárgyalójának jelölték – noha a Parlament szabályzata szerint az ilyen érdekütközéseket jelezni kell. Ettõl persze õ még lehetett korrekt, csak valahogy mégsem szép ez így.
Sokan vélik úgy, hogy Jackson túl sokat adott fel a Parlament álláspontjából. Szerinte azonban a Tanács nem volt hajlandó engedményekre, így ez volt az elérhetõ legjobb megállapodás. Ha újabb tárgyalások felé terelte volna a folyamatot (ahogy azt a zöldek szerették volna), akkor a már elfogadott újrahasznosítási célok is veszélybe kerülhettek volna. A Tanács és Jackson közötti tárgyalások (mint ahogy a Tanács tárgyalásai általában) zártak voltak. A történtekrõl csak kiszivárgott információink lehetnek.
Jackson sajátságosan vélekedett a hulladékégetõk átsorolásáról is. Szerinte nem rossz az, ha a mai nyersanyaghiányos idõkben a hulladékot is fûtõanyagnak használhatjuk. Úgy vélte, hogy a megelõzés és az újrahasznosítás mellett szépen megfér a maradék hulladékok égetése is. Nem tudjuk, feltette-e magának a kérdést, hogy akkor a dánok vajon miért nem támogatták a magasabb újrahasznosítási célkitûzéseket. Lehet, hogy azért, mert náluk már annyi égetõ van, hogy egyáltalán nem érdekük az újrahasznosítási rendszerek bõvítése? Egyrészt az újabb pénzkiadás lenne, másrészt az égetõk elõl vennék el a hulladékot. (Erre persze megoldás lehet, ha még több hulladékot termelünk.)
Sajnos a magyar képviselõk közül csak Olajos Péter és Hegyi Gyula szavazott néhány fontos kérdésben a zöldek által javasolt módosítókra.

Kit érdekel a klímaváltozás?!
Fura dolog látni, hogy miközben a klímaváltozást már az Unió hivatalosságai is tényként kezelik, s feltehetõleg nem kis összeget költenek arra, hogy kampányokkal az állampolgárokat környezettudatosabb életmódra ösztönözzék, a döntéshozatal során valahogy megfeledkeznek saját felelõsségükrõl.

Lentrõl nézve
A folyamat értékelésekor többen azt hangoztatják, hogy a szabályozás az elvárthoz képest gyenge lett ugyan, de hosszú távon szemlélve mégis elõrelépést jelent, hiszen konkrét újrahasznosítási célok kerültek bele. Ez azonban valószínûleg nem vigasz azok számára, akik már most égetõ(k) közelében laknak, vagy hamarosan ott fognak lakni... Csak egy brit barátunk levelét tudom idézni:
„Nyomasztó, hogy (a döntéshozók) figyelmen kívül hagynak minden aggasztó jelet, még akkor is, ha az orvosoktól érkezik, akik állításaikat adatokkal támasztják alá. (…) Nem lehetek elégedett az eredménnyel, mert egy olyan településen lakom, ahol az egészségemet 5 mérföldön belül egy 800 ezer tonna/év ÉS egy 600 ezer tonna/év kapacitású hulladékégetõ veszélyezteti. Azt tudom, hogy (...) a kibocsátott szennyezõanyagok közvetlenül az unokáim, majd az õ gyerekeik, és azok gyerekeinek fejére hullanak majd, legalább 35-40 éven keresztül. (…) Mindannyian meg fogjuk fizetni ennek az árát, csak éppen az én településem kicsit hamarabb kezdi el fizetni, mint a többség.”
Hogy ezt a sorsot itthon minél többen elkerüljük, a következõ években helyi és országos szinten is sokat kell dolgoznunk. A takarékos életmódot, a tárgyak továbbhasználatát, a házi komposztálást, a differenciált szemétdíjat, az újrahasznosítást kell támogatnunk, mindenkinek a saját eszközeivel.
Köszönjük mindenkinek, aki a folyamat során részt vett e-mail kampányainkban! A továbbiakban is számítunk Rátok/Önökre. Sõt, mostantól még inkább.