A világ elektromos szemete beborítja a kütyütemetőket

  • 2019. október 24.
  • Enikő
Annak az 50 millió tonna elektronikai hulladéknak, amit a világ évente kiokád magából, 80 százalékát illegálisan elszállítják, elássák vagy elégetik valahol, ahol a hulladékot termelők nem látják az eredményt. A felelősök között első helyen említhetők a fejlett országok, illetve az alig működő szabályozási és iparági folyamatok.

Ha hangzatos összehasonlításra van szükség, a becslések szerint a 2019-ben bolygóra szabadított 50 millió tonna elektronikai hulladék ezer darab Titanic tömegének felel meg, a növekedés üteme pedig 100 százalékos volt tíz év alatt. Miközben a világ kipécézte a nejlonzacskót és a szívószálat, Ghánában például a kidobott monitorok észrevétlenül nőnek végeláthatatlan halomban.

 

Az újrafeldolgozás mértéke nagyon alacsony: ezeknek a hulladékoknak átlagosan csak az ötöde kerül vissza valamilyen formában a termelésbe. Még a környezeti ügyekben magát élenjárónak szívesen mutató EU-ban is csak 35 százalékos a visszagyűjtés, ami ráadásul nem is jelent automatikusan ilyen arányú újrafelhasználást.

 

Pedig az e-hulladék sokak szerint ideális alapanyag az újrafeldolgozásra. A mikroelektronikai komponensek összetétele sokszor homogén, szinte cikkszám alapján megbecsülhető a belőlük kinyerhető alapanyagok fajtája és mennyisége, megfelelő visszagyűjtési rendszer esetén sértetlen állapotban kerülhetne a feldolgozás helyére. A részegységek jól szétválaszthatók, ráadásul értékes (nemes-, ritka-, alkáli- és föld-) fémek nyerhetők ki belőlük szinte teljesen tiszta állapotban. Mégis annak ellenére, hogy a világ országainak kétharmadában vannak érvényes nemzetközi egyezmények, amik erre köteleznék a cégeket,

 

ÜZLETI ALAPON MÉG MINDIG NEM ÉRI MEG ERRE ODAFIGYELNI.

 

Minden alkatrész sokkal olcsóbb és sokkal gyorsabban avul el annál, hogy a nincstelen afrikai és ázsiai fémgyűjtőkön kívül másnak is megérné lehajolnia érte. A szívószálról könnyebb lemondani, mint az olcsó mikroelektronikai eszközökről, amik mára az összes e-hulladék felét teszik ki. Az elektronikai hulladék túlnyomó része ma is Ghánában, Pakisztánban, Srí Lankán és más harmadik világbeli országokban köt ki.

 

„Az informatika robbanásszerű fejlődését minden új kütyü és minden frissítés debütálásakor nap mint nap megünnepeljük. Eközben iparági szereplőként arra is fel kell hívjuk az erre a szakterületre belépők figyelmét, hogy mekkora felelősségünk van ezen a téren – nemcsak felhasználóként, hanem a szolgáltatási környezet és az eszközpark jövőbeli alakulását illetően is” – mondta Szántó András, a Codecool marketing managere.

 

A programozóiskola napokban tartott meetupján az informatikai iparág zöldülési lehetőségeit elemezték szakértő előadók részvételével. A rendezvényen Rigó Ernő, a SZTAKI osztályvezetője arról beszélt, hogy a növekedés más szempontból is aggodalomra ad okot: noha minden egyre kisebb és hatékonyabb, egyre kevesebbet fogyaszt és egyre olcsóbb előállítani, ezt sokszorosan ellensúlyozza a mennyiségi növekedés.

 

Az informatikai iparnak lassan már akkora az ökolábnyoma, mint a légi közlekedésnek, és az előrejelzések szerint a növekedés igazán csak most fog beindulni. A francia hátterű The Shift Project számításai szerint a digitális média energiafogyasztása évi 9 százalékkal nő. Azok a technológiák ráadásul, amelyek a korábban fizikailag legyártott eszközeinket virtualizálják, alig valamivel csökkentik ezt a lábnyomot. Igaz, hogy a felhőben tárolt és onnan letöltött zenékhez már nem kellenek hanghordozók, a szerverparkok és adattárházak folyamatos működtetése már súlyos százalékokat tesz ki a világ energiafelhasználásából.

 

A fő bűnös azonban az online videó, ami a becslések szerint ma már a globális internetes adatforgalom 60 százalékát teszi ki. Elsősorban az ehhez szükséges szerverparkok révén a videóstreaming szén-dioxid-kibocsátása évi 300 megatonna, ami az országok között nagyjából a spanyol kibocsátással van egy szinten.

 

Itt is megjelenik az úgynevezett visszacsapó hatás: amennyivel egyszerűbb a hozzáférés a fotózáshoz, filmnézéshez, annyival – sőt annál sokkal többel – növekedett is az ilyen jellegű adatforgalom. Ez általánosabban is kérdésessé teszi, hogy a technológiai fejlődés milyen eséllyel lenne képes garantálni a gazdaság kizöldítését. A veszély, hogy

 

AMENNYIVEL KÉNYELMESEBB, EGYSZERŰBB VAGY FENNTARTHATÓBB EGY TERMÉK, ANNYIVAL FOGUNK BELŐLE TÖBBET FOGYASZTANI.

 

Az iparági nagyvállalatok ezzel együtt hangsúlyosan próbálják kizöldíteni az imázsukat. A kilencvenes évektől létező, az energiahatékonyságot vagy az újrafelhasználhatóságot hirdető emblémák után az elmúlt hónapokban egymásra licitálva jelentették be a nagy világmárkák, hogy különböző módokon szeretnék csökkenteni ökolábnyomukat: az Apple 100 százalékban megújuló energiára állt át, és célul tűzte ki eszközeinek a 100 százalékos újrafelhasználását. A Google megnyerte a legtöbb megújuló energiát fogyasztó vállalat címét. Szén-dioxidra átszámolva azonban így is grammokban mérhető egy Insta-poszt és kilókban egy streamelt sorozat.

 

 

(Borítókép: Elektronikai hulladéklerakó Ghánában - fotó:  Christian Thompson / Anadolu Agency / Getty Images)

 

forrás: https://index.hu/techtud/2019/10/21/e-hulladek_elektromos_szemet_kutyuk_...