„Speciálisan” kedves emberekkel találkoztunk

Ha tőlünk kicsit nyugatabbra utazom, szinte azonnal szembeötlik, hogy az utcán nagyon sok fogyatékkal élő embert látok. Elsőre azt gondolnám, hogy itthon annyira jó a helyzet, hogy az átlagember az utcán nem is találkozhatna velük. Egészen kevés utánjárással azonban szembesülünk a „nagy magyar valósággal": a fogyatékkal élőknek itthon nincs olyan közlekedési eszközük, segítő lehetőségük, amellyel kényelmesen élhetnék a mindennapjaikat, jóformán ki sem tudnak lépni otthonról. A hazai akadálymentesítés színvonala vagy inkább színvonaltalansága pedig végképp elrejti szemünk elől a társadalom e rétegét.

Bevallom, kicsit tartottam a gödi TOPhÁZ Speciális Otthonában tett látogatásunktól. Éppen a felsorolt okok miatt nincs rutinom a fogyatékkal élőkkel való kommunikációban, keveset látom őket, keveset találkozom velük. Kíváncsi voltam, hogy hogyan élnek, de tolakodni sem szerettem volna.

A város szélét elhagyva érkeztünk meg a messziről már jól látható egykori Schaffer-kastély épületéhez. Az első, ami meglepett: a behajtás után egy alpaka nézett velem szembe, majd egy ló vizslatott, és csak utána következett a főbejárat. Kiderült, hogy egész kis farmmal rendelkezik az otthon, és a lakók maguk látják el az állatokat. A ház másik oldalán pedig kis műhelyek sorakoztak, mint megtudtuk, itt többek között virágot kötnek, bőrrel és más anyagokkal kézműveskednek a lakók.

Az érkezésünk láttán néhány gondozó és jónéhány lakó lepte el a bejárat lépcsőjét. A fiatalok lelkesen kezet fogtak velünk és be is mutatkoztak, ahogy illik. Ettől kezdve minden hihetetlenül kötetlenné vált. A bentlakók örömmel szaladtak a csomagokért, amelyeket a Humusz önkéntesei, pártoló tagjai, barátai és munkatársai gyűjtöttek a TOPhÁZ lakóinak. Még az is, akinél a gondozók jelezték, hogy nem megy majd olyan ügyesen a cipekedés, belevágott a feladatba. Sikongatva kérdezgették, miket hoztunk, és megszeretgették az egyik humuszos kutyát, küldöttségünk oszlopos tagját. 

Kedvesen beinvitáltak minket az otthon épületébe, majd hosszasan elbeszélgettünk - az intézmény megszületésénél már ott bábáskodó - Koch Enikővel arról, hogyan töltik a lakók mindennapjaikat.

A Pest megyében 37 évvel ezelőtt elsőként alapított speciális intézményben 6-tól 51 éves korig 220-an laknak. A lakók elhelyezése különböző gondozási egységekben történik, és esetükben nem a kor és a nem a rendezőelv, hanem a hasonló szintű mentális és fizikai képességek. Kétharmaduk fiú, őket ugyanis sokkal inkább sújtják a fogyatékosságot okozó rendellenességek. Az önellátásra képtelen lakókat pedig külön fekvőrészlegen helyezték el. Ezenkívül a közelben működik még két lakóotthon is, ahol viszonylag önállóan élnek együtt a fiúk és a lányok. A gondozott kertre, vagy focipályára néző közösségi tér után sorakoztak a lakószobák, az ajtajukra szépen kiírt keresztnevekkel. Sétánkat egy csapatnyi fiatal kísérte, mások büszkén előreszaladtak, hogy megmutassák a szobájukat. Meglepett, hogy a séta közben mindkét kezünket fogva kísértek, időnként oda-odabújtak egy kis simogatásért, közben folyamatosan sorolták, ami csak az eszükbe jutott. Előfordult hogy nehezen lehetett megérteni, de a gondozók "fordítottak". :) Az egyik leány rajong a hímzésért, de azért nem felejtette el megemlíteni, hogy mellesleg ő a gólkirály – mert a hasonló Pest megyei intézmények között futballkupát rendeznek. Másikuk arról mesélt, hogy másnap az apukája jön látogatóba.

Itt érdemes megállni egy pillanatra. A 220 lakó közül kb. harmincat látogat rendszeresen a családja, a többiekhez nem járnak. Nagy részüknél a rokonok eleinte rendszeresen jöttek, aztán ezek a látogatások elmaradoztak, és végül teljesen megszűntek. Más kérdés, hogy sokévnyi bentlakás után már azt sem értik a lakók, hogy miért kellene nekik „hazamenni” mondjuk karácsonyra, mert az ő otthonunk Gödön van. Az érintett családoknak le kell mondaniuk az intézmény javára a családi pótlékról, amely nyilván jelképes összeg a mindennapi élet kiadásaihoz viszonyítva, de sokan még ezt is vitatnák. Az is előfordult, hogy egy gyereket az otthonba küldtek, majd az anyagi nehézségeken enyhítő családi pótlék miatt inkább visszavitték. A lakók családtagjai egyébként anyagi támogatást, magánadományt nem nyújtanak az intézménynek. Koch Enikő szerint az a sajnálatos gyakorlat alakult ki, hogy a fogyatékkal élőket 18 éves koruk környékén adják be az intézménybe, ám ilyenkor már nem tudnak sokat tenni a fejlesztőpedagógusok. Szerinte egy ilyen döntést felelősen inkább akkor kell meghoznia a szülőknek, amikor a sérült gyerek még kicsi, mert náluk a foglalkozásokkal sokkal nagyobb eredményt lehet elérni és nem okoz akkora törést az életében a költözés sem.

A lakóotthonban tett látogatásunk vége felé, a kijáratnál megkötött humuszos kutya, Tóbiás várt ránk, hatalmas rajongói táborral. Az egyik, állatgondozásban jártas lány még egy vödör vizet is vitt neki. Néztem a sürgölődő kíséretünket és arra a következtetésre jutottam, hogy ezek az emberek éppen olyanok, mint bármelyikünk: próbálnak boldogulni a saját világukban. Végtelenül megragadott az őszinteségük, a közvetlenségük, ami a hétköznapi emberekre ma már egyre kevésbé jellemző. Teljes életet élnek és nagyon jó látni, hogy mindezt közösségben teszik.

Nagy élmény volt megismerni a TOPhÁZ értelmi fogyatékkal élő, mozgás- és halmozottan sérült lakóit és elkötelezett, ám végtelenül szerény gondozóikat is. Bennem leomlott a fal! Remélem, másokban is le fog!

A TOPhÁZ gondozóival egyeztetve összeállítottunk egy listát arról, hogy az otthonnak milyen tárgyi adományokra lenne szüksége a jövőben. Ezek felkerülnek a Humusz tárgyiadomány-portáljára: www.tulsokcucc.hu Kérjük, látogass el az oldalra, és ha van felesleges holmid, ajánld fel annak a több mint 50 szociális segítő szervezet egyikének, amely már regisztrált az oldalon!