Jog a szeméthez

Két és fél éve Írországban bevezették a szatyordíjat: az állam kötelezte a boltosokat, hogy kérjenek pénzt a vevõktõl a vásárláshoz adott mûanyag "reklámszatyrokért". Az intézkedést minden erõvel próbálták megfúrni a kereskedõk, de a kormány nem hátrált meg, és az élet a döntés helyességét igazolta: néhány hónap alatt 90 százalékkal csökkent a reklámszatyor-forgalom, és - nem mellesleg - az írek azóta nem kényszerülnek együtt élni a szélben száguldó, fût-fát elcsúfító szatyorlufikkal. Ahogy a fogyasztók számára nyilvánvalóvá vált, hogy a szatyornak ára van (még ha csupán jelképes, néhány forintnyi összegrõl van is szó), azonnal rájöttek, hogy nincsenek rászorulva a bolti cekkerre: azóta nemcsak pénztárcát, hanem néhány nejlon- vagy vászontasakot is visznek magukkal, ha vásárolni indulnak.

Írország persze jó ideje az európai progresszió fõáramához tartozik, így hát az ír példa minket semmire sem kötelez. Környezetvédelmi ügyekben amúgy sem szorulunk rá mások útmutatására. Nálunk az ingyenszatyor olyan szerzett jog, amit még a Skála meg a Centrum harcolt ki a dolgozó népnek, s amit - talán egyedüliként a letûnt kor szociális vívmányai közül - nemhogy átmenteni, de még kibõvíteni is sikerült. A magyar vásárló továbbá azt is megengedheti magának, amirõl a smucig svédek vagy a garasos germánok álmodni sem mernek: ha száz forintot fizetünk egy üveg üdítõért, ásványvízért, dobozos sörért, utána negyvenet könnyû szívvel a kukába vagy az árokpartra dobunk (a vételár negyven százalékát ugyanis a csomagolásért fizetjük - szemben a németekkel, akiknél kötelezõ, és a svédekkel, akiknél szinte kizárólagos a visszaváltás). Nálunk nem a környezetvédelmi miniszter dönti el, hogy egy környezetvédelmi cél (esetünkben a szeméttermelés csökkentése) eléréséhez milyen közgazdasági eszköz a legalkalmasabb, hanem a zöldügyekben tényleg sokkal kompetensebb Auchan, Tesco, Pepsi és Coca-Cola. A tények legalább is erre utalnak: a kereskedelmi multik augusztusban közös állásfoglalásban tiltakoztak a szatyor- és palackadó (vagyis az eldobós csomagolásokra kivetendõ darabonkénti termékdíj) ellen, az Élelmiszer-feldolgozók Országos Szövetsége (Éfosz) pedig egyenesen a hazai élelmiszeriparnak a palackadó miatti összeomlását vizionálta. Az Éfosz-érvelést bizonyára az tette különösen hitelessé, hogy a magyar sör-, bor- és pezsgõgyártók egymás után kifejtették: számukra kifejezetten hasznos lenne a palackadó, mert kiszorítaná a piacról az otthoni kötelezõ visszaváltás elõl hozzánk menekülõ német importõröket. A jövõbe látó Éfosz még azt is megelõlegezte: a palackadó, illetve a bevezetése után várhatóan ismét megjelenõ betétdíj úgysem éri el a célját, mivel az emberek inkább a kényelmes eldobós csomagolást választják, pénzért sem bajlódnak a visszaváltással (hogy akkor kik azok, akik teljesen ingyen, hetente többször is telehordják a szelektív gyûjtõkonténereket mûanyag palackokkal, arra a jóslat nem tért ki).

Az érvek súlya alatt megtört kormány le is tett a zöldtárca által szorgalmazott javaslatról: a szatyor- és palackadó ötlete a korszerû, így soha el nem fogadott környezetvédelmi jogszabályok múzeumába került, az 1993 óta készülõ betétdíjrendelet, illetve az útépítési költségek adott hányadát kötelezõen a kerékpárút-fejlesztésekre átirányító rendelkezés mellé.

A választópolgár most megnyugodhat: a szemeteléshez való jogot az állam továbbra is gálánsan biztosítja.