Itt már nem elég néhány környezettudatos ember erőfeszítése – Drasztikus lépések kellenek a műanyagválság kezeléséhez

A tengeri műanyaghulladék-szennyezés problémája először az 1970-es években vált nyilvánvalóvá. Az azóta eltelt fél évszázadban a probléma egyre nagyobb lett, ahogy a Tara Ocean Foundation (amelynek ügyvezető igazgatója vagyok) által vezetett tudományos expedíciók kimutatták.

A nagyméretű hulladékdarabok, például a halászhálók, és azok katasztrofális hatása a tengeri élővilágra a leglátványosabb tünet. Az ilyen hulladékok becslések szerint évente több mint egymillió tengeri madár és több mint 100 ezer tengeri emlős pusztulását okozzák, amelyek gyakran ezekbe a hulladékokba gabalyodnak vagy azok a fulladásukat okozzák. Ezek a hulladékok egyben elősegítik az invazív fajok terjedését, ami kaszkádszerű hatást gyakorol azokra az ökoszisztémákra, amelyekben e fajok központi szerepet játszanak.

Kevésbé láthatók, de annál elterjedtebbek a mikroműanyagok, amelyeket a legmélyebb óceáni árkokban és a tengeri élővilág minden szegmensében megtaláltak. A mikroműanyagok többek között módosíthatják a baktérium- és vírusközösségeket, valamint vegyi toxinokat juttatnak a táplálékláncokba (gyakran azután, hogy a tengeri élőlények lenyelik azokat). E toxinok némelyike, például a ftalátok, a műanyagok kémiájához kapcsolódnak, míg másokat, például a rovarirtószereket és nehézfémeket, a műanyagok szívják fel mielőtt azok az óceánba kerülnek és bejutnak a táplálékláncba.

Az, hogy ezek a mérgező anyagok hogyan lépnek kölcsönhatásba a műanyagokkal, számos tanulmány tárgyát képezi. A műanyag olyan monomerekből áll, amelyek kémiai kötéssel hosszú polimerláncokat alkotnak – az etilénből, sztirolból és propilénből polietilén, polisztirol és polipropilén lesz. A polimerizáció folyamata azonban gyakran tökéletlen, és a műanyagban maradó, nem polimerizált monomerek némelyike – például különböző sztirol- és biszfenol-típusok – komoly környezeti és egészségügyi kockázatot jelentenek.

Ezenkívül más kémiai adalékanyagokat, köztük lágyítószereket, töltőanyagokat, színezékeket, égésgátlókat és antioxidánsokat is beépítenek a polimerkészítményekbe, hogy módosítsák azok tulajdonságait. Továbbá nem szándékosan hozzáadott anyagok (NIAS) – szennyeződések, a gyártás során felhasznált nyersanyagok, melléktermékek és bomlástermékek – is megtalálhatók a kész műanyagokban.

A legtöbb esetben, mivel a szabad monomerek, az adalékanyagok és a nem szándékosan hozzáadott anyagok egyszerűen a polimerláncok szövevényében rekednek, ahelyett, hogy kémiailag kötődnének ahhoz, nagyobb valószínűséggel szivárognak ki a műanyag gyártása, használata és ártalmatlanítása során, és kerülnek folyadékokba, gázokba és szilárd anyagokba. Mintegy 16 ezer ilyen molekulát azonosítottak, de hatásuk még mindig nem teljesen ismert, ahogyan toxicitásuk sem, amely a kombinációiktól függően változhat.

Azt tudjuk, hogy e 16 ezer molekula negyede veszélyt jelent az emberi egészségre vagy a környezetre azáltal, hogy megzavarja az élő szervezetekben zajló biokémiai folyamatokat.

A mikroműanyagok és a mérgező szennyező anyagok világ víztesteibe történő áramlásának megállítása sziszifuszi feladatot jelent. Ennek ellenére a tudósok megpróbálják megfékezni a problémát. A Tara Europa expedíció például az Európai Molekuláris Biológiai Laboratóriummal és a kontinens több mint 70 tudományos intézetével együttműködve az elmúlt két évben azt vizsgálta, hogyan jutnak ezek a veszélyes anyagok az Európával határos tengerekbe és óceánokba. A tervek szerint a misszió hamarosan közzéteszi eredményeit.

A mérgező hulladékok és törmelék keletkezése azonban nem az egyetlen módja annak, hogy a műanyag károsíthatja az óceánok egészségét. A műanyagipar a klímaváltozás egyik fő előmozdítója, becslések szerint az üvegházhatású gázok (ÜHG) globális kibocsátásának 3,4%-áért felelős.

A műanyaggyártás már afelé halad, hogy 2050-re az üvegházhatású gázok kibocsátásának 15%-át fogja kitenni, ami tovább erősíti a globális felmelegedést, és ezáltal fokozza az emelkedő vízhőmérsékletre érzékeny tengeri élővilágot fenyegető veszélyeket.

Mivel a műanyag az egész bioszférát pusztítja, nem csak az óceánt, ez nem egy olyan hulladékprobléma, amelyet néhány fenntarthatóságra törekvő polgár újrahasznosítási erőfeszítéseivel meg lehet oldani. Ez egy rendszerszintű válság, amely az egész gazdaságra kiterjedő megoldást igényel. Jobb megközelítés, ha a műanyagra úgy tekintünk, mint az "új entitások" egyikére, amely nem kerülhet a környezetbe – ezt a nézetet eredetileg a Stockholm Resilience Center fogalmazta meg a bolygó tűrőképességének határaival kapcsolatos elemzése során, és később ezt a nézetet az ENSZ is támogatta. Bár elismeri, hogy lehetetlen pontosan meghatározni a természet károsítására vonatkozó küszöbértéket, ez a megközelítés rávilágít a műanyaghasználat drasztikus csökkentésének szükségességére.

Kutatások szerint gazdaságilag megvalósítható lenne a globális műanyagtermelés felére csökkentése olyan kiadások mellett, amelyek szinte biztosan kisebbek lennének, mint a tétlenség költsége. A University of California (Berkeley) kutatóinak nemrégiben megjelent tanulmánya szerint azonban még ez a csökkentés sem lenne elegendő ahhoz, hogy a globális felmelegedés mértékét az iparosodás előtti szinthez képest 1,5 Celsius-fokra, vagyis a párizsi klímamegállapodásban meghatározott célértékre korlátozzuk. Ehelyett arra jutottak, hogy e cél eléréséhez a műanyaggyártás 75%-os csökkentésére lenne szükség a párizsi megállapodás elfogadásának évéhez, 2015-höz képest.

E globális válság kellő sürgősséggel történő kezeléséhez befektetéseket és támogatást kell mozgósítani az egyszer használatos műanyagok gyártásának csökkentése, a műanyagtárgyak élettartamának szabályozással történő növelése, valamint az újrahasználat és a javíthatóság előmozdítása érdekében. Bár csábító lehet a rövidtávú megoldásokra támaszkodni, mint például a műanyag-csomagolások más eldobható anyagokkal, például papírral, kartonnal, alumíniummal, acéllal és üveggel való helyettesítése, a cél nem lehet pusztán az, hogy az alapprobléma tüneteit enyhítjük.

Gazdaságaink a felfordulás küszöbén állnak, mivel a lakható és egészséges bolygó iránti igény elkerülhetetlenné válik. A jelenlegi ökológiai vészhelyzet gazdasági realitásának figyelmen kívül hagyása vagy akár tagadása azt jelentené, hogy szemet hunyunk az emberi tevékenységek stabil és kedvező környezettől való szoros függése felett.

A természettel való együttműködés – és nem a természet ellenében való cselekvés – paradigmaváltást igényel, és ez a műanyagok kérdésének kezelésével kezdődik.

Copyright: Project Syndicate, 2025.

www.project-syndicate.org

Forrás: portfolio.hu