A fogyasztók védelmében
Van az úgy, hogy néha leltárt készít magának az ember. Számvetést, kvázi. A normális ember például akkor, ha változó korba ér - a magamfajtának megteszi, ha a jogszabály változik. Maradjunk abban, hogy a fogyasztóvédelmi jogszabályok „erõteljes” átírása miatt indíttatást éreztem a visszatekintésre. Ökológiai fogyasztóvédõként ebben a témában elsõsorban a termékek környezet-egészségvédelmi hatásaival, és fõleg az azzal kapcsolatos fogyasztói tájékoztatással foglalkoztam. Ennek két oka van. Az egyik, hogy a reklám a fogyasztás motorja – a másik, hogy a jó környezet helyes fogyasztói döntéseket feltételez. Magyarán: harcostársaimmal figyeltük a reklámokat, és ha megtévesztést sejtettünk, a jogot hívtuk segítségül. Kalas György írása
Jogsegélyszolgálatunk húsz év alatt több mint 230 reklámfelügyeleti eljárást (vagy pert) indított. Ezek kb. egyharmada volt „környezetvédelmi”, a többi inkább egészségvédelmi, gyermekvédelmi indíttatású. Voltak olyanok, amelyeket – mozgalmi akció részeként - tucatszámra „gyártottunk”. Ez jellemezte például a tiltott dohányreklámok elleni „őskori” fellépéseinket, amelyeknél – jogkövető állampolgárként – még az építési hatóságokat próbáltuk intézkedésre bírni. Teljesen feleslegesen. Míg nekünk (jogszabály híján) az eszköz hiányzott az eljárások kikényszerítéséhez, a hatóságoknak merszük nem volt a tiltott fényreklámok leszedetésére. Vehetjük úgy is, hogy egy-egy. Más kérdés, hogy mindez mennyit ártott a jogbiztonságnak és az egészségügyi statisztikának (lásd még: tüdőrák).
| Akikkel megküzdöttünk |
A szédelgő reklámok megtámadhatóságában az első versenytörvény megjelenése (1990. évi LXXXVI. tv.) jelentette a mérföldkövet. Nemcsak azért, mert elsőként fogalmazta meg a fogyasztók megtévesztésének tilalmát, hanem mert az általunk kezdeményezett eljárásokban végre ügyféli jogállást biztosított. Az eljárásokat a frissiben létrejött versenyfelügyeleti szerv (a Gazdasági Versenyhivatal) folytatta le, példás következetességgel érvényesítve a reklámjog alapvető elvárásait. Azt, hogy a reklám mindig pontos legyen és igaz.
Az első reklámfelügyeleti eljárást – jellemző – a Coca-Cola cég ellen indítottuk. Elbuktuk ugyan, de a GVH ebben az ügyben fogalmazta meg tíz évig aktuális álláspontját: …” a Versenytanács teljes mértékben egyetért a kérelmező azon okfejtésével, miszerint a fogyasztók környezeti tudatosságának kialakítása időszakában Magyarországon különösen fontos a valós és egyértelmű ökológiai információk, értékítéletek és összefüggések közvetítése.” Az alapállás nem véletlen: a rendszerváltás után ugyanis cégek és vállalkozók sokasága próbálta meg kihasználni a magyar fogyasztók tapasztalatlanságát és kiszolgáltatottságát. Nálunk a kínálat bővülése, a vásárlóerő (fogyasztás) csökkenése sajnos nem a fogyasztók megnyerését célzó piaci versenyt erősítette, hanem a reklámozói és kereskedői morál romlását hozta magával. Egyszerűen kihasználták, hogy a fogyasztó - bár alapvető joga lenne a valós információkhoz – általában nincs abban a helyzetben, hogy a reklámok megbízhatóságát ellenőrizze. Nagyrészt a reklámiparnak köszönhető, hogy a környezetről való gondoskodás ma sok embernél ott végződik, ahol a fogyasztás kezdődik.
Később a reklámfelügyeleti eljárások jelentős részét (a megtévesztő illetve összehasonlító reklámok kivételével) a gazdasági reklámtörvény (Grtv. – 1997. évi LVIII. tv.) a fogyasztóvédelmi hatóságok elé utalta. Ezzel egy időben módosult értelemszerűen a „versenytörvény” is, ami jó alkalom volt arra, hogy ügyféli státuszunkat megszüntessék (bejelentőkké fokoztak le minket). Ekkorra azonban már a magyar joggyakorlat is egységes lett abban, hogy az egészséggel és a környezettel való reklámozás jogszerűsége az általános elvárásnál szigorúbb (nyelvtani, logikai, szakmai) mércével ítélendő meg. A sorozatban indított eljárásaink nyomatékosították azt is, hogy a „környezeti reklámozás” témája önálló jogi szabályozást igényel. Ennek speciális rendelkezései 1995-97-ben láttak napvilágot és a hivatalos környezetvédelmi jelzés (logó) magyarországi bevezetéséhez kapcsolódtak. A témát előbb a környezet védelméről szóló törvény szabályozta (1995. évi LIII. évi tv)., majd - ezzel összhangban- rendelkezett a gazdasági reklámtevékenységről szóló törvény és a fogyasztóvédelmi törvény (1997. évi CLV. Tv.) is. A sort a környezetvédelmi minisztérium 29/1997. (VIII.29.) KTM számú rendelete zárta. Ennek hatályba lépése után – szerintünk - reklámjában már csak az használhatta a „környezetbarát”, „környezetkímélő” jelzőket, akinek terméke a rendelet szerinti minősítési eljárásban megszerezte a jelzés használatának jogát. Az más kérdés, hogy a pontatlanul szabályozó rendelet miatt öt évünk ment rá, mire a joggyakorlatnak sikerült helyesen értelmeznie a környezettel való reklámozás mibenlétét és korlátait. Sajnos korlátot jelentett a KvVM bénázása is. Nem elég, hogy ezt a témát sem tudta normálisan leszabályozni, nem elég hogy egyszer fel nem lépett az ökosvindlerekkel szemben, de ténykedésük az általunk indított eljárásokban is inkább ártott, mint használt, szerintem.
Az eljárások felét egyébként megnyertük, másik felét elbuktuk. A lényeg nem is ez, hanem hogy a maga módján mindegyik eljárás hozzájárult kicsit a témával kapcsolatos egységes versenyjogi és reklámfelügyeleti joggyakorlat kialakításához. A megbírságolt reklámozók legfeljebb anyagilag szegényedtek: tudásban, tapasztalatban nyilván gazdagodtak. És nem csak ők, hanem mindannyian: a reklámkészítők, a fogyasztók, a jogalkalmazók és persze mi magunk is. A kirótt bírságból úgy 25-28 milliót „gründoltam össze” az államkasszának. A kiadásokat a Reflex Egyesület vagy a HuMuSz állta – sikerdíjként enyém lett a mozgalom megbecsülése. Tanulság akadt doszt - egyszer tán megírom a laza összegzést is. Az „Ökohanták” bővített változatát…