Fennáll a veszély, hogy az Unió kifogy a megújuló energiaforrásokhoz szükséges nyersanyagokból
Az Unió számára nehézséget jelent, hogy biztosítsa az ellátást az energetikai és éghajlat-politikai céljainak megvalósulásához szükséges nyersanyagokból: ez az Európai Számvevőszék újonnan közzétett különjelentésének következtetése. Az importdiverzifikálásra irányuló uniós intézkedések eddig nem hoztak kézzelfogható eredményeket, a belföldi termelést szűk keresztmetszetek akadályozzák, az újrafeldolgozás pedig még gyerekcipőben jár. Mindezek fényében a számvevők megállapították: nem valószínű, hogy az uniós támogatásban részesülő projektek időben meg fognak valósulni.
A megújuló energiára való átálláshoz az Unió nagymértékben függ az olyan műszaki berendezésektől, mint az akkumulátorok, a szélturbinák és a napelemek, ezek mindegyikéhez pedig olyan kritikus fontosságú nyersanyagokra van szükség, mint a lítium, a nikkel, a kobalt, a réz és a ritkaföldfémek. Ezeknek az anyagoknak a legnagyobb része jelenleg egy vagy néhány nem uniós országban – például Kínában, Törökországban és Chilében – található. Hogy kezelje ezt a kiszolgáltatott helyzetet, az Unió 2024-ben elfogadta a kritikus fontosságú nyersanyagokról szóló rendeletet, amelynek célja, hogy biztosítsa az energetikai átállás szempontjából kritikus fontosságúként meghatározott 26 ásványi anyag hosszú távú és biztonságos ellátását.
„Kritikus fontosságú nyersanyagok nélkül nem lesz energetikai átállás, sem versenyképesség, sem stratégiai autonómia. Sajnos jelenleg ezen anyagok beszállítása olyan mértékben függ néhány Unión kívüli országtól, ami már veszélyt is jelenthet – nyilatkozta Keit Pentus-Rosimannus, az ellenőrzésért felelős számvevőszéki tag. – Ezért alapvető fontosságú, hogy az Unió fellépjen a saját érdekében és csökkentse kiszolgáltatottságát ezen a területen.”
Az ellátás importdiverzifikálás, a belföldi termelés növelése és újrafeldolgozás révén biztosítható. A kritikus fontosságú nyersanyagokról szóló rendelet 2030-ig csak nem kötelező erejű célokat határoz meg, ráadásul ezek mindössze néhány, nagy gazdasági jelentősége és ellátási kockázatai miatt „stratégiainak” tekintett nyersanyagra vonatkoznak. Az sem világos, hogy mi alapján határozták meg a 2030-ig elérendő szinteket. A számvevők szerint még hosszú az út a célok eléréséig, és az Unió az évtized végéig csak nehézségek árán fogja tudni biztosítani a számára szükséges stratégiai fontosságú nyersanyagokkal való ellátást.
A kritikus fontosságú nyersanyagokról szóló rendelettel az Unió arra törekedett, hogy csökkentse a kisszámú országtól való függőségét. Az import diverzifikálására irányuló törekvések azonban a számvevők szerint eddig még nem hoztak kézzelfogható eredményeket. Az Unió például az elmúlt öt évben 14 stratégiai partnerséget írt alá a nyersanyagok kapcsán, de ezek közül hetet alacsony kormányzati pontszámmal rendelkező országokkal. Az e partnerországokból érkező behozatal 2020 és 2024 között a vizsgált nyersanyagok mintegy fele esetében csökkent. Néhány más uniós fellépést felfüggesztettek (az USA-val folytatott tárgyalások például 2024-ben szüneteltek), míg mások mindeddig még nem valósultak meg, például a kritikus fontosságú nyersanyagokban gazdag Argentínával, Brazíliával, Paraguayjal és Uruguayjal kötött EU–Mercosur megállapodás, amelyet egyelőre még nem ratifikált minden uniós ország.
A kritikus fontosságú nyersanyagokról szóló rendelet azt is előirányozza, hogy 2030-ra az Unióban felhasznált stratégiai fontosságú nyersanyagok legalább 25%-ának újrafeldolgozott forrásokból kell származnia. A kilátások azonban nem ígéretesek: a dolgok jelenlegi állása szerint az energetikai átálláshoz szükséges 26 anyagból 7 esetében az újrafeldolgozási arány 1% és 5% között van, 10 anyag esetében pedig egyáltalán nem kerül sor újrafeldolgozásra. E téren egyébként a legtöbb uniós célérték nem tesz különbséget az egyes nyersanyagok között, így azok egyes anyagok – különösen a nehezebben kinyerhetőek, például az elektromos hajtómotorokban használt ritkaföldfémek vagy az elektronikai eszközökhöz fontos palládium – esetében nem is ösztönzik az újrafeldolgozást, és az újrafeldolgozott anyagok használatát sem mozdítják elő. A számvevők rámutatnak, hogy az újrafeldolgozást végző európai vállalatok munkáját magas feldolgozási költségek, kis rendelkezésre álló mennyiségek, valamint technológiai és szabályozási akadályok nehezítik, ami miatt csökken a versenyképességük.
Az Unió emellett törekszik a stratégiai fontosságú anyagok belföldi kitermelésének fokozására, és célja, hogy az uniós felhasználás 10%-át ebből a forrásból fedezze. A valóság azonban az, hogy a feltárások nem haladnak kellő mértékben. Még ha találnak is új lelőhelyeket, akár 20 évig is eltarthat, amíg egy uniós bányászati projekt működőképessé válik. Emiatt nehezen elképzelhető, hogy a 2030-ra kitűzött határidő szempontjából az uniós feltárások érdemben szerepet játszhatnának. A feldolgozás – amely esetében az Unió 2030-ra a fogyasztás 40%-át kívánja elérni – gyakran leáll; ezt részben a magas energiaköltségek okozzák, amelyek nagymértékben akadályozzák a versenyképességet. A számvevők figyelmeztetnek: fennáll a veszélye annak, hogy az Unió erőfeszítései ördögi körbe kerülnek, mivel az ellátás hiánya akadályozza a feldolgozási projektek megvalósítását, ezzel viszont csökken az ellátás biztosításának lendülete.
Háttér-információ
A kritikus fontosságú nyersanyagok olyan, gazdasági szempontból fontos nyersanyagok, amely esetében nagy az ellátási kockázat. A legfrissebb jegyzék – amely a kritikus fontosságú nyersanyagokról szóló rendeletben szerepel – 34 kritikus fontosságú anyagot határoz meg, amelyek közül 26 szükséges a legfőbb megújulóenergia-technológiákhoz, 17 pedig stratégiai fontosságú nyersanyagnak minősül. Figyelembe véve az Európai Unió azon kötelezettségvállalását, hogy 2030-ig legalább 55%-kal csökkentse a nettó üvegházhatásúgáz-kibocsátást, és 2050-re elérje a nettó zéró kibocsátást, a kritikus fontosságú nyersanyagok meghatározó szerepet játszanak az energiarendszer sikeres dekarbonizációjában.
