Egy interjú kapcsán
10 perces beszélgetésre hívtak a Hír TV-be péntekre. Most nem a visszaváltható palackok kapcsán - az elemek, akkumulátorok visszavételi kötelezettsége volt a téma. Azért történt más is, nemcsak stúdió beszélgetés; elõbb errõl, majd az elemekrõl....
Jóval a megbeszélt idő előtt érkeztem meg, úgyhogy leültem a várakozók számára fenntartott kanapéra és a sminkes hölgynek kosarat adva ránéztem a hatalmas képernyőre, ami az éppen zajló műsort mutatta.
Volt is műsor rendesen, a legjobbkor érkeztem. Fehér Tibor, a Magyar Ásványvíz Szövetség és Terméktanács elnöke és Péterfi Gábor, a Fővárosi Vízművek Rt. kommunikációs vezetője vitatkoztak őrülten. Mint ahogy azt a sminkes hölgytől megtudtam, már adásba kerülés előtt, közben és után is intenzíven érveltek. Egymás - etikátlan, valótlan adatokat vagy csúsztatásokat tartalmazó, profitnövelés érdekében alkalmazott - marketingkampányát bírálták kölcsönösen.
Az járt a fejemben, hogy sajnos az átlagfogyasztó (vagyis mi) nem igazán tudjuk megítélni, hogy egy marketingkampánynak melyek a valós és melyek a csúsztatott elemei.
Ott ültem és csak figyeltem az adás után még vagy 10 percig elhúzódó vitát. A csapvízben érdekelt úr környezetünk számára nagyon fontos érveket hozott fel terméke mellett: csomagolás- és szállítás okozta környezetterhelés mentesség. Az ásványvízeladást (ó)hajtó úr pedig a területenként nem elégséges minőségű vizekről beszélt, és a fogyasztók szabad termék választási jogáról. És nem túl erősen bár, de vitatta, hogy az ásványvizesek marketingre 5 milliárd forintot költöttek volna... Az egész háborúskodás oka egyértelmű: az ásványvíz eladása nagy profitot hoz (most eltekintve attól, hogy árusításuk 99,9%-ban eldobható, egyszerhasználatos műanyagpalackokban történik + még jól zsugorfóliázva is.).
Szóval, a legújabb csata úgy kezdődött, hogy a Magyar Ásványvíz Szövetség és Terméktanács (MÁSZ) kiadott egy nyilatkozatot, amely szerint "Magyarországon a vezetékes ivóvíz döntően felszíni vizekből származik, amelyek sokszor erősen szennyezettek, így az ivóvizet csak tisztító- és vegyszeres fertőtlenítő eljárásokat követően teszik emberi fogyasztásra alkalmassá."
Több sem kellett a Magyar Viziközmű Szövetségnek (MVSz) és igen gyorsan reagált: "Magyarországon a vezetékes vízszolgáltatók szerte az országban szinte kizárólag természetes szűrésű kutakból nyerik az ivóvizet és nincs semmilyen további vegyszeres tisztításra szükség. Több helyen ugyanaz a réteg- és karsztvíz képezi a vezetékes és a palackozott vizek vízbázisát" - írták közleményükben, majd a szervezet főtitkára szóban hozzátette, hogy a csapvíz minősége épp ezért legtöbbször jobbnak tekinthető az ásványvíznél, hiszen azt "frissebben" ihatják az emberek. Sajnálatukat fejezték ki, hogy "az ásványvíz gyártói üzleti érdekből, indokolatlanul támadják a vezetékes ivóvizek minőségét."
Ilyen előzmények után kerültem a képernyőre, ahol az elemek, akkumulátorok visszavételi kötelezettségéről kérdeztek. Elmondtam, hogy szerintünk mire lenne szükség, nagyjából azt, amit egy évtizede hangoztatunk:
- újratölthető termék gyártásának, forgalmazásának és vásárlásának ösztönzése (ebben az esetben az akár 1000-szer is újratölthető elemeké)
- betétdíjas értékesítés kötelező előírása (mivel így e veszélyes hulladékok visszagyűjtésének hatékonysága a jövőre előírt 10% helyett 90 % fölé emelkedne....)
- Belenyugodtak, hogy ezt a verziót fogadták el? - kérdezett valami hasonlót a jóindulatú riporter.
Belezavarodtam a válaszba. Bele, hiszen 15 éve inkább az ipari, gazdasági érdek a meghatározó a lakosság vagy a környezet érdekével szemben. Másfelől dehogy nyugodtunk! Hiszen a rendszerváltás óta figyeljük aggódva, hogy a hosszúéletű, sokszor használható, javítható tárgyaink és csomagolóanyagaink eltűnnek a piacról - a vásárlók ha akarják sem tudják ezeket választani. Rövidéletű, fenntarthatatlan és pazarló gondolkodásunk szimbólumai a polcokról kaján vigyorral mosolyognak ránk: eldobható fényképező, egyszerhasználatos digitális kamera, eldobható DVD-kamera.
Nem nyugodtunk bele, igyekszünk minden hulladéktípussal, minden hulladékkezelési megoldásról véleményünket artikulálni a döntéshozók, a fogyasztótársaink és a környezeti nevelők felé is. Egyre fogyó civil források ellenére is, éhbérért vagy önkéntesként.
Volt is műsor rendesen, a legjobbkor érkeztem. Fehér Tibor, a Magyar Ásványvíz Szövetség és Terméktanács elnöke és Péterfi Gábor, a Fővárosi Vízművek Rt. kommunikációs vezetője vitatkoztak őrülten. Mint ahogy azt a sminkes hölgytől megtudtam, már adásba kerülés előtt, közben és után is intenzíven érveltek. Egymás - etikátlan, valótlan adatokat vagy csúsztatásokat tartalmazó, profitnövelés érdekében alkalmazott - marketingkampányát bírálták kölcsönösen.
Az járt a fejemben, hogy sajnos az átlagfogyasztó (vagyis mi) nem igazán tudjuk megítélni, hogy egy marketingkampánynak melyek a valós és melyek a csúsztatott elemei.
Ott ültem és csak figyeltem az adás után még vagy 10 percig elhúzódó vitát. A csapvízben érdekelt úr környezetünk számára nagyon fontos érveket hozott fel terméke mellett: csomagolás- és szállítás okozta környezetterhelés mentesség. Az ásványvízeladást (ó)hajtó úr pedig a területenként nem elégséges minőségű vizekről beszélt, és a fogyasztók szabad termék választási jogáról. És nem túl erősen bár, de vitatta, hogy az ásványvizesek marketingre 5 milliárd forintot költöttek volna... Az egész háborúskodás oka egyértelmű: az ásványvíz eladása nagy profitot hoz (most eltekintve attól, hogy árusításuk 99,9%-ban eldobható, egyszerhasználatos műanyagpalackokban történik + még jól zsugorfóliázva is.).
Szóval, a legújabb csata úgy kezdődött, hogy a Magyar Ásványvíz Szövetség és Terméktanács (MÁSZ) kiadott egy nyilatkozatot, amely szerint "Magyarországon a vezetékes ivóvíz döntően felszíni vizekből származik, amelyek sokszor erősen szennyezettek, így az ivóvizet csak tisztító- és vegyszeres fertőtlenítő eljárásokat követően teszik emberi fogyasztásra alkalmassá."
Több sem kellett a Magyar Viziközmű Szövetségnek (MVSz) és igen gyorsan reagált: "Magyarországon a vezetékes vízszolgáltatók szerte az országban szinte kizárólag természetes szűrésű kutakból nyerik az ivóvizet és nincs semmilyen további vegyszeres tisztításra szükség. Több helyen ugyanaz a réteg- és karsztvíz képezi a vezetékes és a palackozott vizek vízbázisát" - írták közleményükben, majd a szervezet főtitkára szóban hozzátette, hogy a csapvíz minősége épp ezért legtöbbször jobbnak tekinthető az ásványvíznél, hiszen azt "frissebben" ihatják az emberek. Sajnálatukat fejezték ki, hogy "az ásványvíz gyártói üzleti érdekből, indokolatlanul támadják a vezetékes ivóvizek minőségét."
Ilyen előzmények után kerültem a képernyőre, ahol az elemek, akkumulátorok visszavételi kötelezettségéről kérdeztek. Elmondtam, hogy szerintünk mire lenne szükség, nagyjából azt, amit egy évtizede hangoztatunk:
- újratölthető termék gyártásának, forgalmazásának és vásárlásának ösztönzése (ebben az esetben az akár 1000-szer is újratölthető elemeké)
- betétdíjas értékesítés kötelező előírása (mivel így e veszélyes hulladékok visszagyűjtésének hatékonysága a jövőre előírt 10% helyett 90 % fölé emelkedne....)
- Belenyugodtak, hogy ezt a verziót fogadták el? - kérdezett valami hasonlót a jóindulatú riporter.
Belezavarodtam a válaszba. Bele, hiszen 15 éve inkább az ipari, gazdasági érdek a meghatározó a lakosság vagy a környezet érdekével szemben. Másfelől dehogy nyugodtunk! Hiszen a rendszerváltás óta figyeljük aggódva, hogy a hosszúéletű, sokszor használható, javítható tárgyaink és csomagolóanyagaink eltűnnek a piacról - a vásárlók ha akarják sem tudják ezeket választani. Rövidéletű, fenntarthatatlan és pazarló gondolkodásunk szimbólumai a polcokról kaján vigyorral mosolyognak ránk: eldobható fényképező, egyszerhasználatos digitális kamera, eldobható DVD-kamera.
Nem nyugodtunk bele, igyekszünk minden hulladéktípussal, minden hulladékkezelési megoldásról véleményünket artikulálni a döntéshozók, a fogyasztótársaink és a környezeti nevelők felé is. Egyre fogyó civil források ellenére is, éhbérért vagy önkéntesként.
