Amerikában már 50 éve betiltották volna a műanyagot, de jött az ipari lobbi

  • 2019. július 24.
  • Abigail
Szerző: 

Előbb a szívószál, most meg már minden, ami plasztik: a műanyagmentes július globális kampánya miatt úgy érezni, a műanyag lett új közellenség. Valójában azonban annyira nem új, hogy jó pár évtizeddel ezelőtt egyes amerikai szövetségi államokban már be is tiltották a műanyagpalackokat. Hogy akkor miért kell most még mindig küzdeni ellene? Az első nagy műanyagháború és a környezettudatosra csomagolt iparági lobbi győzelme ma is tanulságos történet.

 

 

Közel sem hibátlan a műanyagmentes júliusunk, de már most sokat tanultunk belőle, sőt magunkról is. Néha egészen váratlan helyeken botlunk műanyagba.

Bár több fajtájukat már a századfordulón feltalálták, a műanyagok igazi forradalma a II. világháború után kezdődött. Mivel tulajdonképpen a kőolajipar melléktermeikéről van szó, elterjedésük ugyanannak az energetikai és autóipari boomnak köszönhető, ami a motorizációval a városok képét is átformálta. Míg az utak a nyugati átlagember hétköznapjaihoz tartozó új státuszszimbólummal, az autóval, addig a szemetesek a PET-palackokkal, csomagolóanyagokkal, az eleve gyors cserére és eldobásra tervezett műanyagok legkülönbözőbb fajtáival teltek meg pillanatok alatt. Az ötvenes évekig Amerikában az újrafelhasználható csomagolásokat 96 százalékos arányban ténylegesen reciklálták, a hetvenes évekre ez az arány alig 5 százalékra zuhant.

A műanyag rövid idő alatt egyszerre lett az olcsó, sokféleképpen felhasználható, könnyen alakítható termékek alapmatériája, a modern tömegfogyasztás szimbóluma és a nagyipari szeméttermelés elkerülhetetlen outputja. 1970-ben a Pepsi és a Coca-Cola egymással versengve cserélte le az üdítős üvegeket a Monsanto és a Standard Oil által gyártott műanyagpalackokra, a műanyaggyártók részvényárfolyamai az egekben voltak, az egész termelési lánc az egyszer használatos cuccokra és az általános hulladékképzésre épült.

Bár a szélesebb nyilvánosság előtt a városi szem számára ritkán látható óriási szeméttelepek műanyaghegyei sokáig nem tűntek kiemelt problémának, lassan változott a helyzet. A probléma időnként már a politika érzékenységi küszöbét is átlépte. Még Nixon elnök is arról beszélt, hogy az új csomagolási technikák soha nem lebomló anyagokat állítanak elő, és hogy „gyakran kidobjuk azt, amit egy generációval ezelőtt még megtartottak”. Úgy tűnt, a szabályozásban is közel az áttörés.

Nem Yorkban 1971-ben különadót vetettek ki a műanyag palackokra, néhány évvel később Hawaii-on teljesen betiltották a műanyag palackokat, és már az amerikai kongresszus is tárgyalta a nem visszaváltható dobozok betiltását. Az egyszer használatos műanyagokból nem ma lett a zöld kampányok egyik fő ellensége: a hetvenes évek környezetvédő mozgalma Amerikában ebben már majdnem ott tartott, mint a mai követőik.

Hogy ezt a harcot még ma is vívják, az leginkább az iparági lobbi erejét mutatja. A hajdani New York-i különadót bíróság törölte el, miután a Society for the Plastic Industry nevű szervezet pert indított az ügyben. Hawaii-on egy üdítőgyártó fordult a bírósághoz, a környezetvédő tiltás ott is ment a kukába, a további palackok millióival együtt. A gyártóknak szövetségi szinten is sikerült megfúrniuk a műanyag-mentesítő terveket, miután a megszűnő munkahelyek rémképétől kellőképpen megijedtek a politikusok.

A washingtoni lobbisták mellett a közvéleményt is megdolgozták, hogy az emberek megtanulják szeretni az atombombát műanyagot, de legalább ne utálják annyira, hogy az a csomagolóipar érdekeit komolyan veszélyeztetné. A munkahelyvédelmi akcióterv mellett ennek fő stratégiája a felelősség áthárítása volt. Az olajipari, vegyipari és csomagolásipari nagyvállalatok azt az üzenetet igyekeztek sulykolni, hogy nem a műanyaggal a gazdaságot és a háztartásokat elárasztó termelők, hanem a szemetelők okozzák a környezeti problémát,

így tehát teljesen felesleges gazdasági szabályozói eszközökhöz nyúlni, elég a renitens szennyezők körmére nézni. Mint a fegyveripari lobbi, ami azt nyomja a mai napig, hogy a fegyverek senkit nem gyilkolnak meg, csak az emberek, akik rosszul használják őket, a nagyvállalatok azt képviselték, hogy csak azzal van baj, aki a szabályokat be nem tartva eldobálja a palackokat.

A környezetvédelem alól a talajt kihúzni akaró vállalati mantrák főszereplője a szemétbogár, (mondjuk hogy csótány) lett: a ronda szemetelő, aki mindent eldobál, maga után hagyja a palackjait a parkban, kidobja a cigisdobozt a kocsi ablakán, patakba hajítja a mocskot. Ő a litterbug: a szó kiötlője és elterjesztője az 1953-ban alapított KAB (Keep America Beautiful) szervezet volt, az a még ma is működő társaság, melynek fő profilja a szemetelés elleni fellépés. Reklámjuk, a „síró indián” óriásit szólt a hetvenes évek elején. A környezettudatos magatartásra sarkalló spotban egy indián (akit valójában az olasz származású Iron Eyes Cody alakított) könnyezve nézte, ahogy a modern világ a lábai elé szórja a szemetet. A szemetelés csúnya dolog, sőt, hazafiatlan – szólt az üzenet; vagy mint a szlogen fogalmazott:

A szennyezést az emberek kezdik, ők is fejezhetik be.

Ez persze szép és jó, a nézők csak azt nem tudták, hogy a szemetelés elleni kampány mögött milyen nagyvállalati érdekek álltak. Pedig a KAB finanszírozói között nem véletlenül volt ott egyaránt a Coca-Cola, a Pepsi, a Phillip Morris és a vegyipari óriáskonszern Dow. A környezetvédelminek hangzó szólamok mögött valójában a szennyezéssel szembeni szabályozás elleni lobbi állt. Annak hangsúlyozásával, hogy a probléma az utcai szemetelők magatartásváltozásával önmagában kezelhető, nem csak az utcai szemét, hanem a műanyagkrízis és a fogyasztói gazdaság hulladéktermelésének nagyobb volumenű kezelése ellen is felléptek, méghozzá elég hatékonyan.

Idővel az amerikai környezetvédelmi hatóság, az EPA emiatt meg is szakította a kapcsolatot a KAB-bal: úgy látták, hogy a probléma individualizálásával és marginalizálásával többet ártottak a környezet ügyének, mint amennyit használtak. Úgy állították be, mintha a végfelhasználó megfelelő viselkedése esetén a műanyag már nem is lenne probléma. Részben ezt szolgálta az ipar másik stratégiája is, hogy a nyolcvanas évek végétől egyre nagyobb hangsúlyt helyeztek a háztartási reciklálásra, aztán a szelektív hulladékgyűjtésre.

Hogy ez hatékonyabb megoldás-e, mint a szemetelés elleni szimpla fellépés, vagy maga is „green washing”, a gazdaság marketinges bezöldítése, ami csak arra jó, hogy a fogyasztók úgy érezhessék, ők megtették a magukét, azóta is erősen vitatott. A műanyag píárja mindenesetre most már határozottan rosszabb, mint a hetvenes években volt. Az is látszik azonban, hogy az egyéni megoldások önmagukban ebben sem hoznak áttörést, nem hogy a sokkal bonyolultabb klímaügyben, aminek a műanyag, mint az olajipari termeléshez kapcsolódó gigászi melléküzemág, csak a felszíni karcolata.

 

forrás: index.hu