Termékdíj törvény: az állam pénznyerő automatája

A tavaly november óta talonban tartott, kész termékdíjtörvény-javaslattal június elején állt elő a kormány, önálló képviselő indítványként benyújtva azt. Mi volt a titkos akció célja? A „gonosz” ipari és civil szereplők teljes kizárása a „jóságos” Állam bácsi tervezgetéséből. A kötelező társadalmi egyeztetés teljes hiánya – látva mostanság a néha-néha militánsba átforduló országirányítást – sajnos senkit nem ért meglepetésként. Sőt, már-már megtisztelő, hogy az állam a civil szférát bizonyára ennyire veszélyesnek látva, hatalmánál fogva megvonja a beleszólás jogát, mi több, több ezer civil szervezet helyébe lépve, kikiáltja magát a nép kizárólagos „magyar hangjának”. Ezt történt ugyanis a termékdíjas szabályozásban, pedig a törvény a civilek teljes kizárásával nem szolgál közérdeket. A demokratikus pr szólamokba és az irányított kérdésekkel végzett nemzeti konzultáció mögé bujtatott diktatúrát mindennek nevezhetjük, csak a társadalom akaratának nem.

Az sem mellékes, hogy a laikus adófizetők számára egy újabb, átláthatatlan rendszert sikerült létrehozni. A „nyilvános” szó egyébként sem szerepel egyetlen helyen sem a törvényben. Ez kiválóan mutatja, hogy mennyire szándékoznak megosztani akár azokat az adatokat, amelyekre hivatkozva döntéseket hoznak, akár azokat, amelyeket majd az OHÜ produkál.

Nem csak bennünket súlyt azonban a diktátum, az ipari szereplőket sokkal jobban. Az állam ugyanis fogta magát és lenyúlta a bizniszt. Fogalmazhatnánk választékosabban, de ez a lényeg. Abban tökéletesen egyetértünk az állam képviselőivel, hogy a korábbi koordinálói rendszer működésképtelen volt. De ugyanúgy, ahogy a tisztán piaci rendszer nem tud és nem is akar kizárólag a társadalmi szempontoknak megfelelni, egy állami monopóliumnak is megvannak a súlyos buktatói. Elég, ha a közbeszerzésekre gondolunk, ami növeli az állam piacbefolyásoló, -torzító szerepét, ugyanakkor a versenyszférához képest a költséghatékonyságot és/vagy optimalizált működést rendszerint messze alulmúlja. A Humusz kezdettől fogva azt vallja, hogy nem működhet tiszta verseny a hulladékpiacon, ugyanakkor nem ésszerű olyan területet államosítani, amelynek egy része képes piaci alapokon működni, éppen azért, mert a verseny költséghatékonyabb társadalmi szempontból is. Az államnak ott van szerepe és feladata, ahol a társadalmi érdekek ütköznek a piacival. Ehhez képest, az állam túl jó üzletnek találta a hulladékpiacot, így kézbe vette az egészet. Olyan termékdíj bizottságot hozott létre, amiben az iparral mutyizhat, ha akar, de ha nem, akkor majd egyedül megcsinálja azt, amit megmondtak fentről. A törvény szakmai érdekképviselőket invitál a termékdíj bizottságba, ami az indítvány részletes indoklásában már csak úgy köszön vissza, hogy ipari szervezetek. Hol itt a lakossági??? Az állam túlkapásait minden kulturált demokráciában a civil kontroll hivatott jelezni, még ha ez fáj is. Vagyis egy olyan független felügyeleti szervre van szükség a piaci viszonyok kiegészítéseként, ami az összes érintett érdekcsoportot – így a lakosságot képviselő civileket is – bevonja, még akkor is, ha az a több ezer magánszemélyt és e mellett ötven helyi civil szervezetet maga mögött tudó képviselet nem ötszáz fő – reagálva Sebestyén László felvetésére, aki bizonyára nem volt tisztában azzal, mit jelent a társadalmi beágyazottság, amikor ezt mondta: „Annyit azért még szeretnék ehhez az egyeztetéshez hozzátenni, hogy természetesen mindenféle 3 fős, civil szervezettel egyeztetni képtelenség…” Na, de hogy eggyel sem? A Humusszal is elfelejtettek egyeztetni, sőt, az államtitkár személyesen közölte a két fős képviselettel, hogy nem adja át a kért tervezetet egyeztetésre, attól tartva, hogy majd azt a civilek kiszivárogtatják az ipari szervezeteknek, amely vádat egyébként írásban is kikér magának a Humusz Szövetség. A termékdíj bizottsághoz még egy röpke gondolat: tulajdonképpen egy teljesen súlytalan, formális szervről van szó azáltal, hogy csak ajánlásokat fogalmazhat meg. A végső döntés marad a kormány kezében. Újabb ügyes pr fogás.

Arról volt szó még tavaly év végén, hogy az akkori rendszerben behajtott kb. 20 milliárd forint helyett az államnak 80-100 milliárd forintnyi bevétele hiányzik a termékdíj koordináló rendszeren keresztüli megkerülése miatt. Tisztán a kasszahiányból indult ki tehát a kezdeményezés, hogy azonnal meg kell változtatni a termékdíj-rendszert. Hát, felemásra sikeredett az eredeti célhoz képest: most már csak 49 milliárdot akarnak beszedni – úgy, hogy emelték szinte minden hulladékáramnál a termékdíj mértékét –, aminek a sorsáról mindössze ennyit tudunk az államtitkár felszólalásából, hogy: „26 milliárd forint a termékdíjakból darabra lebontva, kilóra lebontva hulladékgazdálkodási célokat szolgál, 23 milliárd forint pedig – mint ahogy eddig is kellett volna – bemegy a költségvetésbe, a költségvetés mindenfajta célját szolgálva”. Azt látjuk, hogy a 26 milliárd rögtön el is megy a rendszer fenntartásra. És hová megy a többi? Mi az, hogy „a költségvetés mindenfajta célja”? Milliárdok esetében ez kicsit kevés információ…

A termékdíj törvény előszeleként először azt hallhattuk az elmúlt hónapokban a csapból is ömlő ágazati nemzeti stratégiák tárgyalásánál, hogy mindent ebből fognak finanszírozni: a vidékstratégiát, az árvízvédelmet és persze a hulladékgazdálkodást. Menet közben észrevették a hibát, hogy túl sok helyen számoltak a termékdíj-bevételekkel, így ezeket kizárták. Kérdés, hogy akkor azokat a szép stratégiákat miből fogják finanszírozni?

A termékdíj emelésre visszatérve: az adó, avagy a termékdíj a szennyező fizet elven alapul, azonban az ezt szolgáló zöldadók végső soron mindig a fogyasztókat terhelik. Ez a rendszer egyfelől azért nem hatékony, mert a lakosságnak nincsen meg a felelős döntéshez szükséges háttértudása – ami egyébként nem egyenlő azzal, hogy a sárga gyűjtőbe lehet dobni a PET palackot, itt az összefüggések megértéséről van szó –, vagyis a környezetszennyezés valójában meg sem jelenik döntési szempontként. Másfelől a fogyasztóra történő áthárítás semmilyen hatást nem gyakorol a termelőre. Ez különösen igaz olyan piacokon – például az alapvető élelmiszereknél és velük együtt a csomagolásaiknál –, ahol a kereslet árrugalmatlan. Miután a fogyasztói kosár jelentős részét alapvető szükségleti cikkek, szolgáltatások teszik ki, ahol jellemző az árrugalmatlanság, egy zöldadó akkor érhet el eredményt, ha kidolgozásra kerül egy olyan módszer, amely biztosítja, hogy legalább részben a gyártón maradjon a tisztább termelésre ösztönző többletteher. Ennek itt nyomát sem látjuk.

A termékdíj törvény legnagyobb újdonsága, hogy nem a termékdíjról szól, hanem arról, hogy az állam „az ellenőrzés” tömegek számára megnyugtató kifejezése mögé bújva átvette a hulladékhasznosítás piacát. Közben persze rövidúton kiderül a szövegből, hogy az Országos Hulladékgazdálkodási Ügynökség valójában nem is ellenőrző szerv, mert nincsenek hatósági jogosítványai. Magánjogi szerződések révén tekinthet bele – de azt teljes mélységében – a partnerek működésébe. Olyan ez, mint a valahai önkéntes exportkorlátozásnak (voluntary export restraint) nevezett kereskedelmi technika, amit Amerika űzött a nála akkoriban gazdaságilag gyengébb országokkal szemben. Jól megmondta Japánnak, hogy ne exportáljon annyit Amerikába, mert különben az USA gazdasági nyomásgyakorlást fog végrehajtani. Ezt a módszert azóta betiltotta a Világkereskedelmi Szervezet, nálunk úgy látszik, ismét előkerült a praktika: önkéntes alapon vállalt felülvizsgálat egy üzleti partner által. Mert, ha nem, akkor jön a nyomásgyakorlás: nem kap szeletet abból a tortából, ami az állam kezében van. Persze civilként azt mondjuk, nem lenne semmi gond a szigorított ellenőrzéssel, ha a befolyó összeg elköltését ugyanilyen szigorúan vennék. A fekete doboz kimeneti oldalát azonban homály fedi, csak azt látni, hogy mit kell beledobni.

Az állam másik, külső vezérlésű feladata: nagyon meg kell felelni az EU-nak és hozni kell az általuk kitűzött célszámokat az újrahasznosításban, különben jól elnáspángolnak bennünket, mindenünk rámegy a büntetésre. Az az új törvénnyel sem változott, hogy a hazai specifikumokkal nem foglalkozunk, csak az uniós célszámokkal. Az indítvány felvezetésében persze elhangzott, például Sebestyén László (Fidesz) szájából: „A törvény kidolgozása során az egyik legnagyobb megdöbbenésem az volt, hogy képzeljék el, hölgyeim és uraim, hogy egy sörösdoboz onnantól kezdve, hogy kiürül, az újrahasznosításig több mint 5 ezer kilométert tesz meg. Először nem akartam hinni a fülemnek, de sajnos, ez így van, és természetesen ez hazánkon kívül.” Milyen kár, hogy az új rendszer erre nem ad választ egyáltalán. A törvény csak azt szabályozza, hogy a begyűjtésnek kell Magyarországon történnie, az újrahasznosítás és a másodlagos nyersanyag-felvásárlás bárhol lehet, arról semmilyen korlátozó vagy ösztönző rendelkezés nincs, de Sebestyén biztosan nem olvasta el elég alaposan az indítványát. Pedig a Humusz már idejekorán megmondta volna, ha megkérdezik: a felvevő piacot kell megteremteni a hasznosított hulladékra azzal, hogy a másodnyersanyagokat helyzetbe hozza az állam, és akkor rögtön meglesz az azt kiszolgáló hasznosítói kapacitás. Az, hogy 2-3 ezer új munkahely keletkezhet nagyon fontos, de nem mindegy, hogy éhbérért szemétválogatói pozíciókra hirdetnek állást, vagy olyan feldolgozóüzembe, ahol szaktudással, ehhez mérten talán magasabb keresettel és gazdasági értelemben nagyobb hozzáadott érték előállításával, esetleg létre is hoznak néhány újrahasznosított terméket és nem csak a bedarált hulladékot csomagolják a külföldi szállításra. A hasznosítói kapacitásnak pedig nem csak azért kell bővülnie, mert több lesz a begyűjtött hulladék, hanem azért mert a jelenlegi állapotában sem elegendő.

Az újrahasználat könnyítésével odavetettek egy koncot a civileknek is, hátha a hulladékmegelőzés negligálása nem tűnik fel senkinek. Pedig sajnos igen. Az uniós keretirányelvben és a hulladékgazdálkodásról szóló törvényben meghatározott hulladékos hierarchiának legfontosabb prioritásáról tökéletesen megfeledkeznek. A megelőzés, ti. a fogyasztás és termelés ésszerűsítése és környezettudatossága – azaz sok esetben mérséklése, a pazarlás csökkentése – valahogy kifelejtődött a feladatok közül. Talán azért, mert Állam bácsi annyira azért már nem erős, hogy szembeszálljon olyan gazdasági érdekekkel, amelyeknek csak a fogyasztásnövelés és a profit a lényeg? Persze, így a termékdíj is kevesebb lenne. A környezettudatosság  már nem is hozna olyan sokat az állam konyhájára… Mindössze az a populista szöveg köszön vissza, hogy az OHÜ „közreműködik a lakosság környezettudatos nevelésével kapcsolatos teendők ellátásában” És ezért a termékdíjbevétel nem kevesebb, mint 7 százalékát fel is áldozzák. A szakmabeliek persze mind tudják, hogy környezettudatosság az is, ha megértetjük az emberekkel, nem kell felesleges és agyoncsomagolt holmit megvenni, mert így takarékoskodunk a természeti erőforrásokkal és az is, ha azt mondjuk: gyűjts szelektíven, ami nem csökkenti a pazarlást, viszont annál nagyobb üzlet annak, akihez érkezik a sok-sok hulladék. Hiába hangzott el a körítésben mindenhol, hogy milyen fontos a megelőzés, a törvényben explicite és konkrétumok formájában nem jelenik meg sehol, vagyis nem felel meg a hulladékos prioritásoknak.

A hulladékpiacot meghatározó definíciók jelentős részében arra hivatkozik a törvény, hogy majd az új hulladékgazdálkodási törvényben pontosan meglesz a leírás. Mit szavaztak tehát meg a képviselők? Egy zsákbamacskát. Majd megtudjuk, amikor meglesz a hulladékgazdálkodásról szóló új törvény.

Az életciklus-elemzések, amelyekre a bizottság munkáját alapozza pontosan az a kiskapu, ami miatt már tavaly megfújtuk a riadót. Akkor, amikor Magyarországon nincsenek megbízható és naprakész nyilvános hulladékgazdálkodási adatok, akkor mit várunk mi egy életciklus-elemzéstől? Hiányoznak az alapadatok. Ráadásul az életciklus-elemzések a manipuláció tökéletes eszközei, amennyiben nincs sztenderdizált formájuk, forrásrendszerük. Pont ahhoz tudnánk hasonlítani, mint amikor a kozmetikai márkák tudományos laboratóriuma bebizonyítja nekünk, hogy a saját krémjük mind közül a legkiválóbb. Itt majd az állam saját vagy megbízott „tudományos laboratóriuma” bizonyítja be nekünk, hogy miért van igaza az államnak? Hol itt a függetlenség?

A törvény egyébként egy végrehajtó intézkedés alaposságával szabályozza le azt, hogy kit, hogyan büntet, bírságol, kitől mit koboz el a hatóság és kit hogyan ellenőrizhetnek, hány fővel és milyen szervezeti struktúrában áll fel az új rendszer. Ehhez képest éles kontraszt az OHÜ részéről vállalt vagy inkább nem vállalt társadalmi felelősség, kötelezettségek. Megfoghatatlan, „gumielemek” kerültek a serpenyő másik oldalába, amitől a civil szájára „a kettős mérce” kifejezés kívánkozik.

Zárásként hadd idézzük Illés államtitkár a Fenntartható Fejlődés Bizottságban elhangzott szavait: „Csalni, lopni lehet az állam szintjén is, elfogadhatatlan, de helyi szinten is lehet csalni, lopni, az önkormányzatok szintjén, elfogadhatatlan, és magánérdekeltségeknél is lehet csalni, lopni, és az is elfogadhatatlan.” De akkor miért van szükség a civil kontroll kizárására abból a rendszerből, ami elvileg a lakosságot szolgálja és amit lakosság pénzel teljes egészében?

Graczka Sylvia