Az első, ami szembeötlő, hogy világlátásunk semmit sem változott, koncepciónk a hulladékról maradt, ami volt, erkölcsi bázisunk a régi. Mi már akkor is megmondtuk.

S lám, úgy lett.

Persze ez nem tölt el minket valami nagy kéjes boldogsággal, inkább szomorú, hogy senki nem volt kíváncsi a véleményünkre, senki nem gondolta, hogy valamit meg kellene fontolni belőle. Már azok közül, akik valamit hatni tudnak az ország életére, küllemére.

A HuMuSz indulásakor még éppen csak kóstolgattuk (-tátok) a kólaburger fílinget, mára már polgárjogot nyert a fogyasztás és a szemetelés. Jól bepaliztak minket (titeket) a kupakokkal, a dobozokkal, a menükkel és a díjcsomagokkal.

Megérkeztünk.

Vagyis mi maradtunk. Mára csodabogarak, kihalásra ítélt ősgyíkok lettünk, akik még mindig csendes életmódról, korlátozott igényekről, önként vállalt egyszerűségről beszélünk (H. D. Thoreau nyomán), és nagyjából ezek mentén is élünk. De hadd beszéljek csak a magam nevében: Én tényleg biciklivel és vonattal járok; nekem tényleg nincs mobiltelefonom; én tényleg piacon és kisboltban vásárolok; én tényleg nem iszom kólát, nem eszem burgert; én tényleg nem nézek tévét; én tényleg nem a reklámokból értesülök arról, hogy mire van szükségem.

Persze, nagyjából mindegy, hogy én mit teszek vagy nem teszek, de a fentiekkel egyre kevesebben vagyunk így.

A másik szembeötlő jelenség, hogy valahol szépen lassan elhagytuk a humorunkat. Ahogy sokasodott a tennivaló, ahogy nőtt a szervezet, ahogy nőtt a felelősség, úgy kopott el a vicc, a geg az életünkből. És ez szomorúbb, mint bármi. Az utcaszínházat felváltotta a tárgyalás, a konferencia, a médiamegjelenés. Persze, ezek nagyon fontos dolgok, és némiképp törvényszerű is, csak felnőni nehéz. Pláne úgy, hogy nem jelentkeznek mögöttünk az új kamaszok. Mondom mindezt úgy, hogy még mindig a HuMuSz az a szervezet, amelyik az utcán balhézik, ha más kapuk végképp bezárulnak.

***

Kezdetekben egy saját számítógépen szerkesztettem a KukaBúvárt (20 mega vincseszter, 2 mega memória elég volt!). Aztán lett egy iskolai kuckóm, azt már úgy hívtuk, szerkesztőség. Később egy egész garzont béreltünk (többen még laktunk is ott átmenetileg), fénymásoló, fax, szerver, weblap, minden. És most, tessék, oktatóközpontot nyitottunk, sőt mire ez a lap megjelenik, park és tanösvény lesz körülötte. Évekig mindenki csak aktivista volt, ma 6-7 emberünk ebből él(degél). Ez is törvényszerű? Lehetne ugyanezt, ugyanennyit hobbiból, délután és vasárnap? Így is jut mindig délutánra és vasárnapra! Így is képtelenek vagyunk minden igényt kielégíteni, egy légiónyi aktivista nem lenne elég ezt az országot kivakarni a szemétből!

***

Majdnem annyi miniszter szolgálta a környezetvédelmet, mint ahány éves a KukaBúvár. Ebből persze még nem következik semmi, hacsak annyi nem, hogy kiszámíthatóan kiszámíthatatlan, hogy mire lehet menni a szakapparátussal. Semmire.

9 év alatt sokat változott a világ, de nem eleget. ?96-ban Baja miniszter reggel faxolt egyet, hogy délutánra fáradjunk be (vidékről...), és elmondta, hogy holnap fogadja el a kormány a termékdíjas törvényt, és ?ebbe már nem lehet belenyúlni?. Bezzeg manapság! Kapunk egy vaskos borítékot, mondjuk 21-én, hogy ?Tisztelt Tikár Úr!? (sic!), véleményezze ezt a törvénytervezetet 18-án, 12 óráig. Mert van már társadalmi egyeztetés, és a magunkfajta szervezetek ebből kihagyhatatlanok!

***

9 éve hónapról hónapra tengődünk. Mondjuk márciusban kiírják a pályázatot, hamar be kell adni (9 év alatt kb. nyolcvanszor x példányban adtuk be az alapszabályunkat ugyanannak a hivatalnak), majd jó esetben júliusra lesz döntés, kiszivárogtatják (innentől lehet tervezni!), október végére megjön a szerződéstervezet, végül Karácsonyra itt az idei támogatás! Ez a menetrend ?96 óta mit sem változott. Idén se fog. És ez még semmi az elszámolási procedúrához képest! Toplákné (Magyar Államkincstár) számára külön dossziét vezetünk.

***

Honnan telik a miniszternek ilyen szép lóra? (Visszavitte az üvegeket).

Ezt a viccet akkor sütöttük el, amikor Baja Ferenc körhintán fotóztatta magát. Persze, ez már akkor is gyenge vicc volt. Ma már egy utolsó hobó sem él meg az üvegbetétből. De az összegyűjtött papír árából sem. Azok a szerencsétlenek is lassan eltűnnek, akik a hulladékkartont taszigálták az átvevőbe a napi betevőért. Ma már csak a nagy harcsák élnek meg a hulladékból, de ők látszólag igen jól. Először eladják neked a csomagolást, aztán kifizettetik veled a szemétdíjat, rávesznek, hogy szorgalmasan szelektálj, kiszedik a hulladékból, ami nekik megéri, s végül felveszik utána a termékdíj-támogatást. Ezt hívják másodnyersanyag-piacnak.

***

Mi is beszálltunk papírgyűjtőnek. Átélni, érteni akartuk ennek a piacnak a belső törvényeit (máig sem értjük). Nem utolsósorban pénzt akartunk keresni, hogy eltartsuk a szemléletformáló tevékenységet.

Először megbuktunk Vecsésen, mert azt gondoltuk, hogy ami papírt betesznek a rendes emberek a konténerbe, az ott is marad. Emellett az, hogy manapság ugyanannyi forintot adnak a jó másodnyersanyagért, mint úttörő korunkban, végképp betette a kaput.

Kinyitottunk hát egy másikat. Irodaházakkal szerződünk, elvisszük a papírt, ezáltal csökken a szemétdíj. Ennyi benne a bolt összesen.

Közben a kisvállalkozó begyűjtők tízesével mennek tönkre, koncentrálódik a piac, a kis halat megeszi a nagy cápa.

***

Hajrá politika!

És itt ne a pártokra gondoljatok, tartjuk az egyenlő köpési távolságot. Szakmapolitika, a szó legnemesebb értelmében, de szakmapolitikusok nélkül. Nyomuló ipari lobbisták, nekik parírozó apparátcsikok, adatok és információ után kajtató zöldek (vagyis mi). Se gondolat, se koncepció, se stratégia, csak paragrafus-tenger.

Meg koherencia-zavar. Ez volt a legszebb: 2002. karácsonyán kétszer palizták be a nagyobbik kormánypárt parlamenti frakcióját, méghozzá saját embereik, először, amikor azért kellett gombot nyomni, hogy termékdíjat kelljen fizetni (végre) minden kiló kibocsátott csomagolásért, másodszor (néhány nap múlva, a zárószavazáskor) azért, hogy koherencia-zavar miatt mégse kelljen. Nyomták a gombot akkor is serényen. Mi meg naponta adtuk ki a sajtóközleményeket, hogy a jogalkotás szégyene, meg ilyenek. Azóta a helyzet nem sokat javult.

***

Baja minisztert hónapokig nem találtuk, ?Ki látta?? címmel felhívást is közreadtunk. Pepó szégyenminisztert hajítógéppel megdobáltuk (utána hivatott is minket, és el kellett sorolni, hogy mi a végzettségünk), Ligetvári miniszter mellett tüntettünk, libériás inasok tálalták fel a fejét T. polgárhatnám parasztnak. Turi-Kovács miniszter védnökséget vállalt a Tájsebészet fölött, de aztán már csak üzengetett, többet nem láttuk, el volt foglalva saját túlélésével. Kóródi miniszter asszonyhoz leúsztunk a Dunán a Hul-ladikkal, meg is ajándékozott minket egy papírhajóval, mondván ?egy hajóban utazunk?, de aztán hamar kiszállt belőle, az illúziókkal együtt. Persányi miniszternek egy jó hosszú kommunikációs kábelt ajándékoztunk, de időnként valaki összecsomózza.

De ne legyünk elkeseredve! És ne legyünk türelmetlenek. Akár még lehet is valami ebből az ágazatból, ha a miniszterek fél-életideje némiképp megnő!

***

8 év után gondoltunk egy nagyot: megalapítottuk a KukaBúvár Egyesületet.

Ebből mi lesz? Még nem tudjuk, de nagyon hiszek benne, hogy lesznek sokan, akik ezt a lapot, ezt a szellemiséget segítenek megőrizni. Akik nemcsak olvassák, hanem írják és terjesztik is. Akik aprópénzre váltják és végrehajtják mindazt, amit a HuMuSz Házból nem lehet. Mert ez a szemétügy rengeteg apró, mindennapi feladatot ad, melyet csak elkötelezettek tudnak megoldani, úgy hívják őket: környezettudatos polgár. Ilyenek kerestetnek, kalandorok kíméljenek!