Szép, új világ

A most tervezett technológia a jelentős szervesanyag-tartalmú vegyes háztartási hulladékra épül (az eljárásról lásd a Mechanikai-biológiai kezelés c. írásunkat). Első lépésben egy kalapácsos malomban 5-10 cm-es darabokra zúznak. Az aprított hulladékot féligáteresztő Gore-Tex membránnal letakart prizmákba rakják. A membrános takarás biztosítja, hogy a csapadékvíz ne jusson be a rendszerbe, ugyanakkor a hulladékban lévő nedvesség csak lassan távozzon. A prizmákba levegőt fújnak be, így abban aerob bomlási folyamatok zajlanak le, amelyek a prizmákat 55-60 fok környékére felfűtik. A bomlási folyamatok révén a víztartalom jelentősen csökken, a szervesanyag-tartalom pedig átalakul, gyakorlatilag a komposztprizmákban lezajló folyamatok mennek itt is végbe. 20-30 nap elteltével mágneses szeparátorral a fémhulladékot kiválogatják, majd az összeérlelt hulladékot átrostálják. A finom szemcséjű részeket másodosztályú komposztnak nevezik és hulladéklerakók takarására illetve rekultivációjára tervezik használni. A rostán fennmaradó anyagot a tervek szerint kézzel (!) utóválogatják, abból hasznosítható műanyagot, üveget és papírt (!) nyernek, majd a semmire se használható részt lerakják. A módszer tökéletesen megfelel a törvény betűjének, hiszen a szervesanyag-tartalmat az előírtnál jelentősebb mértékben csökkentette, s azt a feltételt is teljesíti, hogy csak előkezelt hulladékot lehet kézzel válogatni vagy lerakni.

A HuMuSz kritikai megjegyzései:

a) A módszer használhatóságának feltétele, hogy a vegyes hulladékban jelentős mennyiségű szerves anyag legyen. Ez azt jelenti, hogy az így felépített rendszer ellenérdekelt a lakossági házi komposztálásban, ami véleményünk szerint legésszerűbb és legtakarékosabb módja családi házas övezetben a szervesanyag-tartalom csökkentésének. S abban is ellenérdekelt, hogy a nem családi házas övezetekben közösségi komposztálás valósuljon meg, ahogy eredetileg Hajdúböszörményben is tervezték. (Az eredeti ISPA projekt szerint két szemétgyűjtő edénnyel valósult volna meg a központi szemétgyűjtés, azaz minden háztartás külön gyűjtötte volna a szerves és a nem szerves szemetet.)

b) Komoly kétségeink vannak a nem kevés eufémizmussal másodosztályú komposztnak nevezett valami felhasználhatóságát illetően. Ami ugyanis a vegyes hulladékba bekerült, így a gyógyszermaradványok, elemek, ilyen-olyan vegyszer és takarítószer maradványok, a 20-30 napos összeérlelés során ezek mind beleoldódnak, beleérlelődnek, szétválaszthatatlanul részévé válnak ennek a komposztnak csúfolt anyagnak.

c) Abban se nagyon hiszünk, hogy a kirostált maradék még alkalmas a kézi válogatásra, illetve, hogy az összeaprított és összeérlelt anyagot még nagyon érdemes válogatni. A legvalószínűbb sorsa az lesz, hogy másodfűtőanyagként egy cementgyárban vagy másutt eltüzelik, azaz energetikai hasznosításra kerül. Ez a jelen előírások szerint az újrahasznosítás kategóriájába tartozik, azaz javítja majd a statisztikákat. A mi véleményünk szerint viszont újrahasznosítás az, amikor a papír újra papírként, a műanyag újra műanyagként és az üveg újra üvegként hasznosul és az égetés nem tartozik ide. Ráadásul a technológia egyetlen hazai kísérleti alkalmazásáról szóló tanulmány még azt is felveti, hogy úgy lehet tovább növelni a fűtőértéket, hogy az előzetesen különválogatott műanyag (és esetleg a papír) hulladékot is hozzákeverik.

d) Biztosak vagyunk benne, hogy ez a módszer lehetőséget nyújt az önkormányzatoknak és az üzemeltetőknek arra, hogy ne kelljen a kényelmetlen szelektív gyűjtést forszírozniuk. Ez tökéletes példája annak, amikor valami előírásszerű, de mégsem felel meg a törvény szellemének, azaz a törvényalkotói szándéknak. Ahogy az EU-ban, úgy nálunk is régóta emlegetett prioritási sorrend, hogy a hulladékkezelés során a legfontosabb a hulladék keletkezésének megelőzése (pl. a vásárlási szokások megváltoztatásával, meggyőzéssel ), azután jön az újrahasználat, majd az (anyagában történő) újrahasznosítás, majd az égetés és legvégül a lerakás. A mechanikai-biológiai stabilizálás csak az utolsó két kategóriát, az égetést és a lerakást érinti, s felmerül annak is a veszélye, hogy kevésbé veszélyes hulladékból veszélyeset állít elő. Aligha hihető, hogy ez lett volna a törvényalkotók elvárása.

e) A lerakó méretezése is kételyeket vet fel. A többi hazai beruházáshoz hasonlóan úgy tűnik, Hajdúböszörményben is tudatosan alultervezett az ellátandó területen keletkező összes hulladék mennyisége. Ezzel kapcsolatban a tervezők általában a tervezés kezdetekor érvényben lévő előírásokra hivatkoznak. Tény, hogy a rendeletekben szerepelnek értékek arról, hogy mennyi hulladékot termelünk átlagosan fejenként. De az is tény, hogy a keletkező hulladék mennyisége évről-évre nő, s ezt egy 10-20 évre tervezett beruházás megtervezésénél illenék figyelembe venni.

f) Jogilag is megkérdőjelezhető az az eljárás, amely során egy teljesen más technológiát alkalmazó rendszert úgy kezelnek, mintha az azonos lenne a korábban engedélyezettel. Új beruházások esetén az Aarhus-i Egyezmény alapján, vagy a hazai vonatkozó előírások szerint is kötelező lépés, hogy tájékoztassák és meg is kérdezzék az érintetteket, s egy nagy hagyományokkal rendelkező demokratikus berendezkedés esetén ez már törvényekre való hivatkozás nélkül magától is menne. A hajdúböszörményi lerakó esetében azonban "nagyvonalúan"eltekintettek attól, hogy az új technológia véleményezésébe bevonják az itt élőket vagy képviselőiket, de minimum a szakmai civil szervezeteket.

Mit lenne a mi javaslatunk?

Tekintve, hogy rengeteg idő telt el azóta, hogy az EU-val a memorandumot aláírta Magyarország, sok játéktér már nincs, így aztán meglehetősen költői a kérdés. A magunk részéről olyan megoldásokat vizsgálnánk meg, amelyek sokkal jobban építenek a lakosság közreműködésére. A konkrét esetben ez a lassanként eltünedező szelektív gyűjtési rendszer minél teljesebb kiépítését jelenti, olyan megfontolásokra alapozva, hogy a háznál történő komposztálásnak kertes házas övezetben "csak" kommunikációs költsége van, s hogy a szelektív gyűjtési rendszer sikeres üzemeltetése révén meg lehet takarítani lerakói kapacitásokat és a másodnyersanyagok értékesítése révén előbb-utóbb bevételhez is lehet jutni. Lehet úgy is hatékonnyá tenni a beruházásra szánt pénzek felhasználását, hogy azok egy részét pályázati úton osztjuk ki a kisebb körzetek (pl. lakótelepi lépcsőházak) lakóközössége között. Így, ha jó a pályázati kiírás, akkor azok jutnak leghamarabb a teljes körű szelektív gyűjtéshez szükséges eszközökhöz, akik a leginkább hajlandóak használni. Összességében az lehetne a koncepció, hogy a működőképes alapot kell most megteremteni, s a hiányzó részletek pályázati úton, illetve több év alatt összespórolva, megkeresve pótolhatóak.

A fenti ötletekkel kapcsolatosan két kiegészítést tartok fontosnak. Egyrészről ezek olyan ötletek, amelyek a szükséges háttérinformációk nélkül születtek. Ahhoz, hogy jól védhető javaslatokat tegyünk, kellő komolyságú felkérésre lenne szükség az illetékesek részéről, mely révén alkotó társként vehetnénk részt a kezdetektől egy-egy (most már) kohéziós alapos beruházás előkészítésében. Másrészről fontos kiemelnem, hogy ezek az ötletek a legtöbb mai önkormányzat számára szinte kivitelezhetetlenek, olyannyira éles ellentétben állnak a szokásos gyakorlattal. Sajnos, ugyanis a legtöbb helyen az jellemző, hogy az önkormányzat alattvalóként kezeli a polgárokat. Pedig minél kevesebb a rendelkezésre álló pénz, minél több a feladat, annál inkább segítene az együttműködés.