Világ Öko-Pannonjai egyesüljetek!

Nem akarok én hálátlan lenni, hiszen az Öko-Pannon hívott meg, a költségeket is ő viselte. Köszönet érte, de azért el kell mondanom, a konferencia körülményei nem a környezetvédelmet szolgálták. Luxus szálloda, puccos konferenciaközpont, bombázó hoszteszek, gálavacsora a prágai városháza Smetana termében, soroljam még? Az ember szívesen időzik egy-két napot ilyen helyeken, hedonista csábításnak engedve, de némi lelkiismeret furdalása is támad hamar, ha komolyan veszi a szakmáját. Annyit fogyasztottunk ott 3 nap alatt a földi javakból, mint itthon 2 hónap alatt.

De hát a csomagolóipar és a nagy italgyártók pénzéből futja ilyesmire. Jöttek-mentek a celebek (európai parlamenti képviselők), akiknek - úgy látszik - így érdemes demonstrálni, hogy a környezetvédelemnek ez az egyetlen lehetséges formája. A szervező a PRO Europe nevű szervezet volt, amely a Zöld Pont védjegy tulajdonosa, és amely a szelektív gyűjtést koordináló, Öko-Pannonhoz hasonlatos cégeket tömöríti.

500 milliárd csomagoláson látható a Zöld Pont védjegy, mondta bevezetőjében Bernard Hérodin, a szervezet elnöke. Sikeresen teljesítik küldetésüket, állította, amennyiben a csomagolások hasznosításáért a kibocsátó cégek (vagyis, hát a vásárlók) fizetnek, nem pedig az adófizetők vagy az önkormányzatok. Már majdnem minden tagállamra kiterjed a rendszer, de komolyak a "kockázatok": lépten-nyomom felbukkannak olyan ötletek, mint a betétdíj, az ökoadó, és "mindenféle dogmatikus megoldások, objektív elemzések és gazdasági szükségesség nélkül". Azért annyit hozzátett, hogy az ipar is képes problémákat okozni, hiszen olyan csomagolásokat is gyárt, amelyek nem hasznosíthatóak.

A konferencia folyamán, ahányszor elhangzott a betétdíj szó, sokan felszisszentek, összevonták szemöldöküket, talán néhányan imát is mormoltak, miközben középső ujjukat mutató ujjukra görbítették. A Zöld Pont az egyetlen és igazi termelői felelősség, sőt kiterjesztett termelői felelősség, ez volt a konferencia fő üzenete. Ez annyiból áll, mondom én, hogy a termelő a fogyasztónak eladja a csomagolást, majd befizet egy koordináló szervezetnek némi hasznosítási díjat (egy kiló csomagolás után befizetett díj sokszor kevesebb, mint egy darab csomagolás értéke!). És kész. A felelősség innentől másé, "ki van terjesztve" másra. A koordináló szervezeté, akinek meg kell oldani a begyűjtést és a hasznosítást, 20-60%-os mértékben(!), a fogyasztóé, akinek el kell slattyogni a legközelebbi gyűjtőhelyig, és emellett még szemétdíjat is kell fizetnie. Az újratöltésről és az ebben megtestesülő termelői felelősségről ezen a konferencián valahogy kevés szó esett, ez a társaság csak az eldobó csomagolások begyűjtésében érdekelt.

Ebben a körben a betétdíjjal kapcsolatban fel sem merülhet a termelői felelősség, hiszen micsoda felelőtlen magatartás visszavásárolni a vásárlótól a csomagolást! Még az ezzel foglalkozó szekció címe is ez volt: termelői felelősség kontra betétdíjak és adók... A legkiábrándítóbb Bernd Sieberger volt, aki nem más, mint a német betétdíjas koordináló rendszer egyik vezetője, tehát akinek az lenne a dolga, hogy a betétdíj jól és hatékonyan működjön. Előadásának négy fontos állítására emlékszem. Az első, hogy a betétdíjas begyűjtő rendszer háromszor annyiba kerül, mint a házhoz menő szelektív gyűjtés, sőt az új módszer éppen az eddigit teszi tönkre. A második, hogy a betétdíjas gyűjtés csak a teljes begyűjtés 2,7%-át teszi ki. Harmadikként a következett, hogy a betétdíj nem jó módszer az újratölthető csomagolások elterjesztésére, lám-lám a vizek és üdítők esetében tovább csökken az újratöltési arány. Végül még egy kissé erőltetett köztisztasági érvet is előrángatott. Igaz, hogy a betétdíj hatására a szétdobált italcsomagolások eltűntek a közterekről, de maradt egy csomó csikk és egyéb szemét... A publikum az előadást lelkesen üdvözölte, az úr hátát a végén többen is lapogatták, a kiadott sajtóközleményben kiemelt helyen szerepelt az előadás lényege. A német zöldektől már előtte is hallottuk, hogy bizonyos gazdasági erők az utolsó pillanatig akadályozták a betétdíjak bevezetését, majd amikor kénytelenek voltak megszervezni az elszámolási rendszert, alig találtak valakit, akit be lehetett ültetni a menedzsmentbe. (A non-profit koordináló szervezet tulajdonosai az ipari és kereskedelmi szövetségek). Úgy látszik, hogy még most sem túl lelkesek...

Üde, ugyanakkor elgondolkodtató színfoltja volt a programnak, amikor Európa Ifjúsági Parlamentjének képviselői jelentek meg a színpadon. A PRO-Europe támogatásával több tagállamban középiskolás csoportok dolgoznak saját iskolájukban környezetvédelmi témában, a csoportok a világhálón tartják a kapcsolatot, és az ilyen konferenciákon röviden be is mutatják tevékenységüket. A magyar csapat a Trefort Gimnáziumban verbuválódott, már évek óta dolgoznak együtt. Szimpatikusak, okosak, jól beszélnek angolul, és pontosan értik az újrahasznosítás jelentőségét, mint ahogy azt is, hogy itt a kirakatba vannak kitéve... Tervezzük, hogy a KukaBúvárban még megszólaltatjuk őket.

Bernard Hérodin záró gondolata figyelemre méltó volt: fontos dolog a csomagolás és a hasznosítás, de manapság Európában és Amerikában annyi étel kerül a szemétbe, amennyiről világ nagyobbik fele álmodni sem mer. Nekem erről még az ugrott be, hogy Hawaii környékén akkora szemétsziget úszik az óceán tetején, mint Texas. Nagy része csomagolás. Vajon hány (millió) Zöld Pont vagy hasonló embléma díszeleg rajta?