„Lebomló” műanyag - környezettudatos vagy sem?
„Augusztustól a természetben gyorsabban lebomló, a környezetet kímélő tasakokba kerülnek a Telekom webshopjában megrendelt termékek.” – olvashatjuk a Magyar Telekom egy sajtóközleményében.
Manapság egyre szaporodnak az olyan hírek, amelyek lebomló „csodaműanyagokról”
számolnak be, melyek egy csapásra oldják meg a műanyag-hulladék kezelésének
problémáját. Az ezek használatát propagáló cégek, vállalatok pedig
fenntarthatóságra törekvésükkel és környezettudatosságukkal büszkélkednek.
Ahhoz, hogy megfelelően ítéljük meg az ilyen hírek
igazságtartalmát, ezen újdonságok használhatóságát, környezeti előnyeit és
hátrányait, tehát hogy teljes képet kapjunk, először tisztázni kell az
alapfogalmakat, majd több szempontból meg kell vizsgálni, hogy milyen hatással
vannak ezek az újfajta műanyagok az anyagáramra, a hulladékok kezelhetőségére,
végeredményben a hulladékprobléma megoldására.
A polietilén (PE), amiből a cikkben megírt csomagolások
készülnek, kőolajszármazék, mesterségesen előállított anyag, amely nagyfokú
stabilitása miatt vált széles körben használatossá. A stabilitás itt azt
jelenti, hogy az anyagot alkotó molekulaláncokhoz a mikroorganizmusok nem, vagy
csak nagyon nehezen férnek hozzá, így az nem bomlik le a természetben, vagy – a
körülményektől függően – csak sok száz vagy sok ezer év alatt.
A műanyag zacskók esetében a „lebomló” jelző használata
félrevezető. Ugyanis csupán arról van szó, hogy olyan adalékanyagokat kevernek
a műanyaghoz, amelyek meggyorsítják a molekulaláncok szétesését (a szétesés
egyébként is végbemegy, csak lassabban). Ezek az anyagok általában nehézfémek,
ami vélhetőleg a cikk által nem megfelelően definiált d2w nevű „csodaszerre” is
igaz.
Az első probléma ezzel az, hogy a gyorsabb széteséshez is általában
oxigén, fény és hő szükséges, ami a föld alatt, vagy a szeméttelepek mélyén nem
adatik meg. Második probléma, hogy az apró darabokra szétesett zacskó lebomlási
ideje még mindig sokkal hosszabb, mint a hagyományosan komposztálható anyagoké,
és sokszor speciális körülményeket igényel, ami például egy házi komposztáló
esetében nem garantálható. A harmadik probléma, hogy a szemétlerakókon a
szétesett műanyag „hagyományos” műanyaggal keverten van jelen, így a
mikroorganizmusok ez esetben sem férnek hozzá könnyebben, tehát a lebomlás
ugyanúgy ezer évekig tarthat. Negyedik probléma, hogy az apró műanyagdarabok az
állatok számára könnyebben lenyelhetőek, és a táplálékláncba bekerülve élettani
hatásuk a hozzáadott nehézfémek miatt még az egyszerű műanyagokénál is
aggasztóbb. Ötödik probléma, hogy a lebomlás során visszamaradt anyagok – adott
esetben nehézfémek – környezeti hatása kevéssé ismert, kockázatokat rejt
magában.
Elsőként nézzük meg az átlagember szempontjából az új
műanyag használatának hatásait a gyakorlatra. Ha hulladékká válása után a
kommunális kukába dobjuk: vagy hulladékégetőbe, vagy hulladéklerakóba kerül.
Első esetben elégetése semmivel sem okoz kisebb szennyezést (sőt!), mint
hagyományos társaié, utóbbi esetben pedig a hulladéklerakó mélyére kerülve
erősen megkérdőjelezhető környezeti előnyökkel kecsegtet a fent tárgyalt okok
miatt. A házi komposztálóba nem dobhatjuk, hiszen ott általában nem adottak a
lebomláshoz szükséges feltételek. A „lebomló” műanyag külön gyűjtése ipari
komposztálás céljából pedig Magyarországon nem megoldott. A hagyományos
műanyagokkal együtt való szelektív gyűjtése új – alább részletezett –
problémákat okoz a hulladékhasznosítás folyamatában. És végül: nem
elhanyagolható tényező az sem, hogy bonyolítja a jószándékú ember – már ma sem
egyszerű – dolgát az általa termelt hulladék megfelelő kezelésével
kapcsolatban.
A hulladékhasznosítók szempontjából is több, eddig nem
tapasztalt probléma merül fel. Egyrészt a „lebomló” és a nem lebomló műanyag
szétválogatása nehézkes, sok esetben egyáltalán nem megoldható. A két fajta
együtt való gyűjtése pedig szennyezi a hulladékáramot, hiszen egyéb anyagok
(pl.: nehézfémek) is kerülnek az újrahasznosításra szánt műanyaghoz, ami
csökkenti az értékét és a használhatóságát. Másrészt magának a hulladéknak az
összegyűjtése, fizikai kezelhetősége, szállíthatósága is nehezebbé válik az
által, hogy a „lebomló” rész gyorsabban apró darabokra esik szét.
Ha erőforrás-takarékosság szempontjából tekintünk a „lebomló”
műanyagokra, akkor is eléggé negatív kép rajzolódik ki. Ugyanis a polietilén
előállításához kőolajra és energiára van szükség, ami kárba vész, ha a műanyag
például egy hulladéklerakóban végzi. A kőolaj pedig nem megújuló erőforrás.
Ráadásul, még ha az ígéretek szerint le is bomlik, akkor is vagy CO2,
vagy metán szabadul fel, tehát növeli az üvegházhatású gázok koncentrációját a
légkörben, hozzájárulva a globális felmelegedéshez. Ez ugyanolyan, mintha
üzemanyagot égettünk volna el.
Összességében világossá válik, hogy a „lebomló” műanyag
inkább reklámfogás, mintsem hogy valódi, jól átgondolt kísérlet lenne a
döbbenetes mennyiségben keletkező műanyag-hulladékok problémájának megoldására.
Sőt – ahogy korábban kifejtettem – gyakran még gátolja is az igazi megoldások
kibontakozását. Másrészről pedig a magyar szabályozásoknak köszönhetően üzleti
érdekek is fűződnek az ilyen fajta műanyag használatához: a magyarországi
termékdíj-törvény ugyanis úgy rendelkezik, hogy ha a kibocsátott szatyrok
egynegyede „lebomló”, nem kell termékdíjat fizetni a fennmaradó háromnegyedre
sem.
A
valódi megoldásokat tekintve tehát nincsenek csodák, de szerencsére nem is
kellenek, hiszen rendelkezésre állnak ésszerű megoldások: minél inkább igyekezni
kell elkerülni a műanyag csomagolások használatát, vagy ha ez nem megoldható,
akkor a tiszta műanyagokat és azok visszagyűjtését, újrahasznosítását kell támogatni.
Jobb út egyelőre nem látszik.