Válogatott szemétségek
Ma már Európa-szerte számos tanmenetben benne van a hulladékfeldolgozás témája - aki pedig az elõzõ generációhoz tartozik, az a tévébõl-rádióból-újságokból folyamatosan ömlõ információk, felhívások alapján nevelõdik. A legnagyobb erejû pedagógiai elv persze az, amikor belül érzi az ember, hogy másképpen ciki. Ha saját szomszédom nézne le, ha venném a bátorságot, hogy az üvegeket a papír közé dobjam, a gyermekeim döbbennének meg, ha felfedeznének egy használt fogkefét a komposztdobozban. [holgyforum.hu]
A több évtizedes nyugat-európai propaganda lassan meghozza a gyümölcsét: ma már magától értetődő, hogyha szemetet csinálok, akkor meg is kell oldanom a feldolgozását. Mert eltűnni nem fog: ha nem is az én szemem előtt, de valahol máshol azért gyűlik a földgolyón.
Ha az ember - önként vagy kényszerűen - szelektív hulladékválogatásra adja a fejét, hamarosan rádöbben, hogy nem is olyan egyszerű dologra vállalkozott. Rengeteg dilemma vár ránk, vegyünk csak egy pohár tejfölt: a doboz műanyag, a teteje alufólia, az árcédulája papír: akkor most mit hová kell dobni? Leggyorsabban a legkisebbek tanulják meg a válogatást, ha az óvodában és az iskolában is szigorúan ügyelnek arra, hogy a gyerekek minél korábban elsajátítsák az automatikus döntéseket - az almacsutka és a papírzsebkendő nem ugyanoda való!
A szép elképzeléseket persze nemcsak az elszánt lakosságnak kell támogatni, hanem a központi akaratnak is. Mert "termelünk" szemetet bőven: évente tízmillió tonnákban mérhető. Nem mindegy hát, hogy mennyit, és hogyan válogatunk, még akkor sem, ha az "egy főre eső környezetvédelem" teljesítménye reménytelennek tűnik a nagyüzemek felelőtlen tevékenysége mellett.
A legnagyobb szerepe a nőknek, elsősorban az anyáknak, a háziasszonyoknak van. Az ő fennhatóságuk alá tartozik a családi üzem, a konyha, ahol a legtöbb hulladék termelődik: meghatározó, hogy ők milyen hozzáállással közelítenek a szeméthez. Cinikusan (úgysem fontos, úgyis mindegy), lustán (nehogy már a krumplihéjjal külön kelljen rohangálni), vagy felelősségteljesen. Egymásba rakva a joghurtospoharakat, hogy minél kevesebb helyet foglaljanak el, nem öntve vegyszermaradékot a biokukába, mert akkor oda az egész heti adag. Aki a vásárlásnál odafigyel, hogy az újratölthető flakonokat, a nagyobb kiszerelést válassza. Olcsóbb is, "zöldebb" is.
Németországban például a hat főszemét osztályozásába hamar beletanul mindenki: külön gyűjtjük a műanyag csomagolóanyagokat, a fémet, az üveget, a komposztot, a textilfélét és a papírt - és van egy maradék-szemetes is, az úgynevezett fekete kuka, a máshova nem sorolható maradék számára (rendes ember ad arra, hogy ebbe az utolsó csoportba minél kevesebb dolog kerüljön). A textil- és cipőneműt gyűjtik a segélyszervezetek, a komposzt egy része pedig a biomassza-üzemekbe kerül, ahol elektromos áramot állítanak elő a felhasználásával. A hat főszeméten kívül számos alszemét elhelyezéséhez ad tanácsot a mindenkihez eljuttatott kukaprospektus: hol van gyűjtőhely a lemerült elemek számára, hova vigyük elkopott szőnyegünket, tönkrement bútorainkat.
A lomtalanítás ismeretlen fogalom, aki mégis próbálkozik vele - valahol diszkréten ottfelejtve a kiszolgált gépet -, az borsos büntetést, és közmegvetést kockáztat. Aki ilyesmit legálisan akar elintézni, annak meg kell fizetni - a büntetéshez képest csekély - szállítási díjat.
A végeredmény: a "szelektáló" nyugat-európai városokban mintegy 70 %-át dolgozzák fel újra a hulladéknak. Pénzbe is kerül, fáradságba is, mégis sokkal olcsóbb, mint ha a következő nemzedékek nyakába sóznánk a problémát.