Többet géppel, mint ésszel?!

Pár éve Japánban megcsodálhattam a zöld technológia csúcsát, a futurisztikus Ariake hulladékégetőt. A környékbeli hatalmas lakótelep összes szemétdobóját, sőt az utcai szemeteseket is egy kiterjedt földalatti csőhálózattal összekötötték. Az utcákon nem járnak kukásautók, a bedobott szemetet a sűrített levegő sodorja be egyenesen az égetőműbe. Legalábbis elvben. A gyakorlatban még csak nem is a rendszeres dugulások jelentik a fő gondot, mert a csövek nyomásirány-váltogatással és hatalmas, éghető anyagból készített tojás-lövedékekkel „kidugíthatóak". A fő gond az, hogy a high-tech megoldás végül is pokoli drágának és összességében gazdaságtalannak bizonyult. A lakosság nem termelt elég szemetet az örökké égetnivalóra éhes kemencék számára - így végül kamionokkal kellett hulladékot importálni az égetőbe. Magyarországon szerencsére nincs hasonló mega-beruházás. Igaz, a most induló regionális hulladékgazdálkodási rendszerek járulékos környezetterhelésével kapcsolatban gyanítjuk, hogy hasonló lesz az eredmény. Nyerünk a jól szigetelt lerakókkal, de veszítünk azzal, hogy nőnek a szállítási távolságok, nőnek a hulladékkezelési díjak és várhatóan nő az illegálisan szétszórt hulladék mennyisége is. Nálunk is teret hódítanak azonban a különféle

zöldnek látszó technológiák.

A HuMuSz szívéhez legközelebb a lakótelepi szelektív hulladék ledobó rendszer áll, amelyet a HuMuSz-Moziban is bemutattunk. Szabó János debreceni vállalkozó találmányának a lényege, hogy a panelház lakói minden emeleten a szemétledobóban kezelőgombok segítségével választhatják ki, hogy vegyes háztartási hulladékot vagy újrahasznosítható hulladékot dobnak le. A cső alsó végén egy hidraulikus karokkal ellátott berendezés a megfelelő 1100 literes konténerbe irányítja hulladékot. Ügyes és kényelmes megoldás, amely csökkentheti az utcai szelektív szigetek - és elszemetesedett környezetük - igénybevételét a HuMuSz által is szorgalmazott házhoz menő szelektív gyűjtés által.

Mi akkor a gond?! A 10 emeletnyi elektronika, a 2 millió forintnyi kiépítési költség, a mechanikus és mozgó szerkezetek rendszeres karbantartása. Létezik ugyanis egy szemétledobó-átalakítást egyáltalán nem igénylő, de azonos eredményt biztosító és szinte ingyenes megoldás is. Anyagigény: 10 db papírlap és 10 db nyitott tetejű „átmeneti tároló láda" a szemétledobó helyiségekbe. A módszer neve: Szelektív napok.

A lényeg: papírledobás hétfőn, műanyag és alumínium csütörtökön, a hét többi napján a sima szemét. Ezt kell mindössze kiírni egy-egy papírlapra, és természetesen a cső alján megfelelően cserélni a konténereket. Gazdagréten a közös Böhm vagy Kutya úr ezt némi szerény díjazás ellenében elvégezheti, hiszen a szemétdíjak ugyanúgy lecsökkennek, lesz rá közös keret.

Ha pedig valaki véletlenül a „szelektív napon" szeretné a vegyes hulladékokat kidobni, az sem kényszerül a lakásban tárolni a szemetet: erre szolgál a kukatárolóba tehető átmeneti tároló doboz, amelyben minden szemét kibír 24 órát addig, amíg le lehet dobni. A HuMuSz nagy találmányát ingyen bevezetheti bármelyik lakótelep.

A következő, még tetszetősebb és zöldebbnek tűnő eszköz a Thermo-Press elektromos

műanyag palack zsugorító készülék

A műszer egyfajta palackvasaló, amelyben egy elektromos fűtőszál olvasztja meg és térfogatának 1/12-edére zsugorítja a PET palackot. A gyártó és a forgalmazók honlapjain gondos számítások mutatják ki, hogy a 14000 forintos ár pár hónap alatt megtérül, az olvadt műanyag kipárolásai nem büdösek vagy veszélyesek, és az elkészült kőkemény PET-jégkorongok hasznosítása is megoldott üres postajáratok beiktatásával. Erről is megvan a különvéleményünk, de tegyük fel, hogy mindez igaz.

A HuMuSz második nagy találmánya: cipőtalp! Ha már vett műanyag palackot, Tapossa Laposra!

A Thermo-Press forgalmazó Szelszolg gazdaságossági tanulmányának végén fotókkal igyekeznek bizonyítani, hogy a „hideg taposás" hatásfoka rosszabb. Valóban, a tizenketted részére aligha lehet taposni egy palackot, de a nyolcadára lehet. A levegőt ki lehet szorítani belőle úgy, hogy nem rúgja ki magát a palack. Viszont ezáltal kompatibilis marad a létező szelektív gyűjtési rendszerekkel, nincs szükség külön postajáratokra és inverz-logisztikai megoldásokra, sem speciális műanyag-daráló gépekre, amelyek elbírnak a jégkorongokkal.

Ha van még a zsugorítónál is szuperebb masina, az az

Aludoboz-automata.

Külsőre nagyjából olyan és úgy is működik, mint egy Tomra üvegvisszaváltó masina bár a VOLT fesztiválon bemutatott alu-mata kicsit nagyobb és kocka-alakú. Középen egy nyílásba lehet betenni az aludobozt, a gép megforgatja, leolvassa a vonalkódot, aztán összepréseli és az alsó tárolóba dobja. A végén kiad egy papírszelvényt, amivel a pénztárnál megkaphatjuk a visszaváltási díjat.

Ez eddig rendben is volna. Csakhogy az általam kipróbált automata csak a hibátlan állagú dobozokat fogadta el, ha maradt egy kis sör az alján, letörtük a nyitófület vagy meggyűrődött a doboz, akkor már nem. Márpedig aki dobozt akar „visszaváltani", az aligha tud hibátlan aludobozokat prezentálni. Egy jó sör után sokan összegyűrjük a dobozt - már ha nem környezettudatos haverunk nem visszaváltható üvegest vesz nekünk. Sőt, a jobb szállíthatóság érdekében praktikusabb még otthon összelapítani a dobozt. De tegyük fel, hogy az alumata elfogadna minden egyes aludobozt állagra való tekintet nélkül. Egy doboz ára - erősen felkerekítve - legyen mondjuk 10 forint. 1000 forint reményében 100 dobozt kéne egyesével betologatni a nyílásba, ami igen időigényes feladat lenne még a ráérős hajléktalanok számára is. Azt pedig már ne is firtassuk, hogy mikor térülne meg egy-egy automata ára, amely ránézésre is több százezer forint, hogy ki és miből biztosít „alumatát" a közértek számára, és hogy azok a létező üvegvisszaváltó mellett hogy férnek vajon el...

Kompomata, ökomata... bocs.

A HuMuSz is gyártott ám automatákat. A kartonból készült HuMuSz Kompomata környezeti nevelési eszköz, a „papír-képernyőn" feltűnnek a kérdések és az A-B-C válaszlehetőségek. Alul három nyílás található: ha a megfelelő nyílásba nyúl be a gyermek, ajándékot kap, rossz választás esetén pedig egy fityiszt az automatában ülő környezeti nevelőtől. De belegondolva: miért ücsörgünk mi egy dobozban? Rosszabb lenne, ha szemtől szemben ülnénk a gyerekkel, „itt a piros, hol a pirost" játszanánk a válaszokkal? A tapasztalat szerint a gyerekek szeretnek az arctalan Kompomatával „kommunikálni", olvasni a kérdéseket, lyukacskákba nyúlkálni, szeretik a digitális technikát imitáló játékszereket. És a Kompomatával szegről-végről magunk is beálltunk a sorba.

Egyedülálló technológiák.

Digitális ledobók, palackzsugorítók, automaták, vagy akár alma-automaták, irodai vízosztó masinák a konyhákban, hidrogén-hajtású, hibrid autók, intelligens digitális házak, egyre szofisztikáltabb számítógép programok, szuper-okos telefonok és kütyük... Közös tulajdonságuk, hogy szépek, látványos eredményeket produkálnak, szépen szétválogatott hulladékot, minire olvasztott palackokat, alacsony CO₂ és füst emissziókat, papírmentes kommunikációt. Csakhogy amennyiben elterjednek, a sok okos kütyü összességében jóval nagyobb környezetterhelést eredményez, mint a fapados-manuális társaik. Külön rendszereket kell felállítani a működtetésükhöz, a sok befektetett „matéria" és tudás pedig összességében nem produkál jobb eredményt, mint egy kis odafigyelés a szelektív napokra vagy egy kis laposra taposás. A fejlesztők tán belátják, hogy „lusta környezetvédelem" nem létezik: ha kényelmes kütyükkel elősegítjük, hogy a fogyasztók a fotelben lustán hátradőlve álmegoldásokkal nyugtathassák meg a lelkiismeretüket, az nem vezet sem környezeti, sem gazdasági, sem szociális fenntarthatósághoz.