Figyelmeztető üzenet

Ez a cikk kb. 13 éve íródott.
A benne szereplő információk a megjelenés idején pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

"Súlypontáthelyezésre lenne már szükség"

  • 2006. február 21.
  • humusz
bh1_120Balatoni Henrik, Hulladékhasznosítók Országos Egyesülete
Megkerülhetetlen szereplõje Balatoni Henrik a hulladékhasznosítók piacának. Számos hasznosító vállalkozás tulajdonosa és vezetõje, a szakma nagy lobbistája. Komolyan és sok jóindulattal elemezte végig tavaly nyári hulladékgazdálkodási stratégiánkat[1], hálásak vagyunk gyakorlatias javaslataiért. Arról kérdeztük, mi várható a közeljövõben a hulladékok szelektív gyûjtése és hasznosítása terén hazánkban.

 

Hogyan áll a hulladékforradalom a hasznosítók szemszögéből?

Speciális a véleményem. Ez a "forradalom" elsősorban a közszolgáltatók által végzett szelektív hulladékgyűjtésre koncentrál, és ennek teljesen a perifériáján van pillanatnyilag a hasznosítás, elsősorban a nem-lakossági hulladék hasznosítása. Súlypontáthelyezésre lenne már szükség, hiszen a települési szilárd hulladék mindössze 4,8 millió tonna a 70 millió tonna hulladékból. Óriási erőket koncentrálunk most a keletkezett hulladék mondjuk 6 százalékára.

Ugyanakkor mások azt mondják, hogy pl. csomagolóanyag terén további javulást csak a lakossági hulladék gyűjtésétől várható.

Ez igaz, de, mondjuk, a papírhulladék hasznosítása terén már elértük a feldolgozó-kapacitás maximumát. Tehát lehet többet gyűjteni, de belföldön nem fogjuk tudni hasznosítani. A külföldi lehetőség pedig csekély, mert nagyon magas a szállítás költsége a hulladék árához képest.

Mintha valamiféle csata folyna a lakossági hulladék szelektív begyűjtése terén a közszolgáltatók és a koordináló szervezetek között. Ezt jól érzékeljük?

A lakossági gyűjtés a mai módszerekkel borzasztó drága. A koordináló szervezetek ezért minél több hulladékot akarnak gyűjteni az olcsóbb, ipari szegmensből. Ez teljesen normális, nem érzem, hogy az ellentét feloldhatatlan lenne.

A közszolgáltatók hatalmas kapacitásokat építettek ki a lakossági szelektív gyűjtésben, de mindig mondják, hogy alulfinanszírozott a gyűjtés és az előkezelés. Kérdés, hogy ki fizesse az árkülönbséget.

Erről nekem megint speciális a véleményem. Létrejönnek a regionális hulladékgazdálkodási rendszerek, kizárólag az önkormányzatok és a közszolgáltatók kezelésében. Nem ismerek olyan rendszert, amelyben részt venne hasznosító is, aki abban a körzetben érdekelt és már van gyűjtési és előkezelési rendszere. Ez nagy probléma, mert így rendkívül sok párhuzamos és felesleges kapacitás alakul ki, ami automatikusan drágítja a szolgáltatást.

Pusztán azért, mert ezek a támogatási rendszerek az önkormányzatoknak szóltak?

Igen. És ezekben nem vehetett részt vállalkozó. Ez a konstrukció nem vett figyelembe egy status quot. Meg kellett volna nézni, hogy az adott térségben van-e már működő gyűjtési-feldolgozási rendszer és szabad kapacitás.

És miért nincs a hasznosítói oldalnak "nagy projektje" a Kohéziós Alapok felé? Mért csak ezek a nagy regionális, "komplexnek" titulált rendszerek pályáznak?

Az önkormányzati szféra és a vállalkozói szféra támogatása alapvetően másképp működik. Nagyon nagy az önrész, de még nagyobb probléma a biztosítékok rendszere. Egy pályázatnál öt éves működtetési garanciát kell vállalni, sőt az uniós pályázatok minimális mérete is túl nagy a vállalkozóknak. A hozzáférhető támogatási rendszerek (különösen a kis- és középvállalkozók szintjén) a GVOP-ben[2] vannak. De még itt is mérlegelnek a vállalkozók, mert egy 35%-ban támogatott programnál reálértékben csak kb. 25% a támogatás (ÁFA-ügyek, bankagarancia, stb. miatt), és ezután alkalmazkodni kell közbeszerzéshez és az összes kapcsolódó szabályhoz.

Bevált-e a koordináló szervezetek rendszere?

Ezt a modellt néhány éve együtt tanuljuk. Mára eljutottunk oda a tanulásban, hogy nem tudunk jobb megoldást. Sok baj van a koordináló szervezetek működésével. Leginkább az, hogy nincsen helyük a magyar jogrendben. Mondok egy példát: ilyen szervezet csak közhasznú társaság lehet, de mivel ezek nem kiemelten közhasznúak, be kell fizetniük a nyereségadót és az iparűzési adót, méghozzá az árbevétel után.

Több pénz jut így gyűjtésre és hasznosításra, mint a klasszikus termékdíjas időkben?

Csomagolásnál igen, de például az elektronikai hulladéknál induláskor sokkal kevesebb lesz. Több ellentmondás is van is, például egy környezetvédelmi cél érdekében alakultak szervezetek, de egyből a piacon találták magukat, mert megengedtük, hogy több ilyen is alakuljon. Az elektronikai hulladék begyűjtésének koordinálására kapásból öt ilyen szervezet alakult... Ezek aztán kezdenek versenyezni. De hogyan tudnak? Egyre lejjebb viszik a licenszdíjat.

Erre mondtuk mi annak idején: nem lehet megengedni, hogy a szervezetek alapítói a haszonélvezők köréből kerüljenek ki. Miért nem alapította meg az állam ezeket a koordinálókat?

Szlovákiában ezt történt, az állam alapított egy alapítványt erre a tevékenységre, és előírja a gyártóknak, hogy oda kell befizetni. Ez a gyártói felelősség értelmezésének határesete. Nálunk nem így történt, de én is látom a kérdésben megjelölt problémát.

És itt az államnak már semmi feladata nincs? Hiszen látványosan kivonult, még az ellenőrzéssel sem foglalkozik igazán. Ki és hogyan ellenőrzi a koordináló szervezeteket? Hogyan tudja áthárítani az állam az uniós hasznosítási kötelezettségeket a vállalkozásokra?

Az államnak kezelési szolgáltatást kell vásárolni arra a hulladékra, amely nincs "lefedve" a koordináló szervezetek által.

Ehhez adatok kellenének! Tudni kéne, mennyi a a teljes kibocsátás, mennyi a 100%!

Igen, tudni kéne, mennyi a száz... A mai statisztikai rendszerünk nem alkalmas arra, hogy ezt pontosan tudjuk. De van ennél még egy nagyobb probléma is: az államnak óriási feladata lenne az ellenőrzés. Ez most arra van szűkítve, hogy a környezetvédelmi hatóságok ellenőrzik azokat a cégeket, amelyek regisztrálták magukat, az APEH pedig ellenőrzi azokat a cégeket, amelyek az ÁFA-bevallásban feltüntetnek termékdíjas tételeket. De ki ellenőrzi a többieket? A legnagyobb gond, hogy van olyan réteg, amely nem fizet semmit, így piaci előnyhöz jut, aki tisztességtelen. Sőt, alulfinanszírozottá válik a rendszer. Ez senkinek nem jó. Persze a koordináló szervezeteket is ellenőrizni kell.

Elegendő-e a magyar belföldi hasznosító kapacitás?

Ezt anyagfajtánként kell elemezni. A papír esetében kitűnő eredményeket értünk el, de itt új kapacitásokra lesz szükség. A Tetra Pak doboz hasznosítása nem megy Magyarországon, egy messze lévő német papírgyárba hordjuk a hulladékot. Most tárgyalunk egy osztrák gyárral, hátha lesz közelebb is kapacitás. A mostani begyűjtési szint nem éri el azt az üzemméretet, hogy érdemes legyen belföldön beruházni erre. Egyébként a külföldi hasznosítást nem tartom Isten ellen való véteknek. Az acélhulladéknál szinte korlátlan a belföldi és a közeli külföldi kapacitás is, alumíniumnál ugyanez a helyzet.

Az italdobozokra is igaz ez?

Igen. Értem én az aggályokat, festékréteg stb, de annyira csekély a mennyisége az összes begyűjtött alumíniumhoz képest, hogy simán be lehet keverni. Legalább 30 ezer tonna alumíniumot gyűjtenek vissza évente. Ebben elenyésző az italdoboz.

Nagy kérdés a műanyag és az üveg. Az üveghulladék esetében a magyar ipar csak a fehérüvegre lesz vásárló, miközben egyre több a színesüveg a hulladékban. Erre megoldást kell találni. Találmányok is vannak erre, pl. a Hoffmann-féle üveghab[3], de megítélésem szerint nem tud megállni a piacon, mert többe kerül a terméke, mint a bazalt alapú adalékanyagok.

Ez a nagy kérdés, hogy mitől olcsóbb az elsődleges nyersanyag, mint a másodlagos. Hogyan lehet olcsóbb a bazalt, mint az üveghulladékból előállított adalék?

Úgy, hogy nem reálisak a környezeti elemek igénybevételének díjai. Egy hegyet el lehet bontani, legfeljebb rekultivációs kötelezettség van. Ezért egyszerűbb sóderbányát nyitni, és sódert tenni az útalapba, nem pedig kohászati salakot.

Visszatérve az üvegre, itt állami beavatkozásra lenne szükség. Elég baj, hogy pl. a KIOP[4] csak az állati hulladékok feldolgozását támogatja, pedig az üveghulladék feldolgozása ebe bele kellene férjen.

A műanyagok esetében nagy gondok vannak. Itt is elértünk egy hasznosítási határhoz, most kb. 35 ezer tonna hasznosítás történik, de ennél sokkal több kapacitás nincs is. Kapacitást könnyen létre lehetne hozni, de ennél nem sokkal több a kereslet a piacon a granulátumra. Termékfejlesztésbe kellene kezdeni - vagy az eddiginél jóval intenzívebben be kellene kapcsolódni az európai kereskedelembe. A csomagolásokon kívül itt van a gépjárművek és az elektronikai berendezések műanyag tartalma, sőt, ugrásszerűen meg fog jelenni az építőipari műanyaghulladék is. Ezekre én nem látom a kapacitást, sem anyagában, sem termikusan. Sürgős fejlesztésekre van szükség. Ugrásszerűen meg kell növelni a termikus kapacitásokat, mind a cementgyárakban, mind az ún. szemétégetőkben, még akkor is, ha ez a HuMuSz-nál nem túl népszerű.

Egyelőre csak a lerakókapacitások fejlesztése folyik, erről szól a mostani hulladékforradalom...

Vegyesek az érzelmeim, mert ami történik, az tényleg nagy dolog. Nagy lépést tettünk a '70-es években, egy másikat '95-táján, és a mostani fejlesztés is nagy volumenű. Rengeteg környezetvédelmileg káros és esztétikailag elviselhetetlen lerakót bezárunk - ez nagy dolog. Kiterjesztjük a szemétgyűjtést a kistelepüléseken is, megszervezik a szelektív gyűjtést, ezek fis ontos dolgok. Az a baj, hogy a folyamat itt megáll. Ebbe a szegmensbe invesztálunk kb. 100 milliárdot. De akkor mennyire lenne szükség az ipari hulladékok hasznosítása terén? Az ipari integrált beruházások sokkal hatékonyabbak lenének, ha erre is irányulnának fejlesztési támogatások. Nem vagyok híve a patetikus kifejezéseknek, lehet ezt forradalomnak hívni, de mintha a lábai nem lennének egyformák. Nem a hulladék egész vertikumára terjed ki.

Az a félelmünk, hogy olyan méretű ártalmatlanító kapacitásokat építenek most ki, ami 20-30 évre meghatározza a hulladékgazdálkodást. Nem lehet majd hulladékcsökkentésben gondolkodni, mert ezeket a rendszereket etetni kell.

Tökéletesen egyetértek a megelőzéssel, mint prioritással, ismerem is a HuMuSz koncepcióját. Az a bajom, hogy a megelőzési intézkedések nagy része csupán Magyarországon nem kezelhető. Félek, még Európában sem. A zöme országhatáron belül majdnem megvalósíthatatlan. A globális termelés és a kereskedelem miatt sokkal jobban kell csomagolni, mert sokkal többet kell szállítani a termékeket. A hulladéktermelés olyan kritikus méreteket ér el, hogy létkérdés lesz a megelőzés. A cső elején kell megoldásokat találni. Ennek számomra egy eleme az is, hogy ha gyártunk valamit, olyan anyagokból kell gyártani, hogy majd hasznosítható legyen.

Sokszor halljuk azt a hozzáállást, hogy lehet termelni, fogyasztani, mi majd mindent hasznosítunk, és ezzel meg is van oldva a környezetvédelem. Meddig tartható ez?

Ez nem így van. Az ipar kiszolgálja azt, amit a fogyasztó kíván. Ha a vásárló nem venné meg a csomagolással együtt a terméket, hanem csomagolás nélkül kérné és olcsóbban, akkor úgy kapná meg. A fogyasztó azt veszi meg, ami neki a legjobban tetszik.

Meg amire a reklámok rá tudják venni... De ebből a beszélgetésből is kiderült, hogy a hasznosítás önmagában nem elég, nem tud lépést tartani a begyűjtő szolgáltatás és a feldolgozás a kibocsátással.

Ez csak félig igaz, mert lehet új papírgyárat építeni, lehet új technológiát építeni, de abban tökéletesen igazat adok, hogy túl sok az elkerülhető és a felesleges fogyasztás. Ez nem csak a reklám miatt van, változnak az emberek szokásai, kialakult egy életforma, kialakult egy komfort igény, és ezzel nagyon nehéz szembemenni.

Szilágyi László

[1] ld. http://www.humusz.hu/?id=humusz&nid=717

[2] GVOP: Gazdasági és Versenyképességi Operatív Program

[3] ld. Vízen úszó beton Kukabúvár 2002. tél http://www.kukabuvar.hu/article/show/5

[4] KIOP: Környezetvédelmi és Infrastruktúra Operatív Program