Megosztott felelősség

Ki a felelős a szemétért? Ez legyártja, ez reklámozza, ez eladja, ez megveszi, majd kidobja, ez az icike-picike meg kénytelen eltakarítani. Nem más ő, mint az önkormányzat, akinek vagy van egy ügyes kis cége erre, vagy ki van szolgáltatva egy vérprofi multinak. Tavaly kb. annyi csomagolási termékdíj (adó) folyt be, mint amennyibe a közszolgáltatói szférának a hasznosítatlan csomagolás eltakarítása került. Csakhogy az állam azt a pénzt nem adta oda, a büdzsé lenyelte.
Hogyan működik most a megosztott felelősség? A gyártók gyakorlatilag a kibocsátásuk feléért vállalnak felelősséget, és fizetnek valami hasznosítási díjat. Azok is fizetnek, akik pontosan tisztában vannak vele, hogy senki nem fogja szelektíven begyűjteni az általuk termelt csomagolást, hanem megy az egész a szeméttelepre. A jól hasznosítható komponenseket a begyűjtők és a hasznosítók kimazsolázták, a többit pedig az önkormányzati szektorra áthárítják. A begyűjtésnek a legkevésbé hatékony formája épült ki, a begyűjtött anyagok listája rövid, a hasznosítás pedig elenyésző (kivéve papír és némi műanyag). A lakosság fizeti meg a csomagoláskibocsátás és -kezelés minden költségét a boltban és a szemétdíjon keresztül, miközben nincsenek már fogyasztási alternatívái.
Ez volna a megosztott felelősség?
Ősszel a hasznosítói piac összeomlott, nincs ára a nyersanyagnak (ld. 28. o.). Vajon elvárható lenne egy koordináló szervezettől, hogy a szűkös időkön átsegítse a begyűjtőket és a feldolgozókat? El, bizony! Csak ehhez tartalékot kellene képezni, ehhez több díjat kellene beszedni, amit pedig a termelők (akik egyben a koordináló szervezet tulajdonosai is) nem hagynak. Mert a versenyképesség még a felelősségnél is fontosabb.