A hulladékpolitika elmúlt négy éve

Ártalmatlanítás
Aggódva nézzük az EU által támogatott hulladékos nagyberuházásokat. Gazdaságilag és ökológiailag fenntarthatatlan rendszerek épülnek, amelyek évtizedekre meghatározzák a hulladékgazdálkodás egyetlen lehetséges útját. A regionális hulladékkezelő művek telepítését nem egyszer a jog és a lakosság kijátszása, erőből való levezénylés jellemzi (Győr-Sashegy). A védőtávolságok hiánya, a hatalmas szállítási távolságok, a társadalmi nyilvánosság mellőzése évtizedekre konzerválja az újabb társadalmi konfliktusokat. A kínkeservesen és rengeteg európai pénzből megépített technológia (a mechanikai-biológiai kezelés) nem működik Hajdúböszörményben, a kétpói lerakót nem lehet üzembe he­lyezni (ld. 43. oldal), a karsztra tervezett szentgáli lerakó – szerencsére – nem valósult meg. A sokszor kritizált, túlméretezett ISPA-támogatású regionális hulladékkezelő művek után még nagyobb rendszerek vannak készülőben. A szemétégetés (energetikai célú hasznosítás) politikai támogatása a hulladéktermelés további növekedését fogja eredményezni, , miközben újabb ökológiai, gazdasági és társadalmi konfliktusokat szül (ld. Inota, 42. oldal).
A szemétdíj kivetésének módja sok helyen alkotmányellenes, és szinte sehol nem ösztönöz kevesebb hulladék termelésére. A következő években komoly díjnövekedés várható, ami szociális és fogyasztóvédelmi feszültségekhez fog vezetni, ha a díjfizetés rendszere nem lesz arányos és ösztönző.
Nem történt semmi a szerves hulladék lerakóktól való eltérítése érdekében, kivéve a statisztikai maszatolást: EU-s sugal­mazásra a papírt is szervesnek könyveljük, így már kijönnek a kívánt százalékok.
Elegendő hulladékudvar hiányában a háztartási veszélyes hulladék 95 %-a továbbra is a lerakókra kerül.
Az illegális lerakók felszámolása érdekében a tárca kétes eredményességű kommunikációs tevékenységet végzett, erkölcsileg támogatta (anyagilag egyre kevéssé) a HuMuSz és a Turizmus Rt. programját. Szigorították a btk-t, de ennek hatása nem érezhető, mert a jogkövetési és a jogérvényesítési kultúra mit sem változott.

Hasznosítás
A szelektálásban és a visszavételi kötelezettségben történt elő­relépés, de félő, hogy a szelektív hulladékgyűjtés egyoldalú fejlesztése (és ennek kommunikációs eltúlzása), a hulladékfeldolgozó ipar hiánya miatt, csak újabb problémákat szül. Bár a kiépített szigeteken leginkább csomagolóanyagok gyűjtése folyik, ennek költségét (veszteségét) az ipar és a kereskedelem az önkormányzatokra hárítja. A termékdíj rendszer elsorvasztása és a kötelezettek átterelése a licenszdíjas rendszerbe ellentmondásos eredményeket hozott (ld. interjúnkat a 34–35. oldalon). Szaporodnak a statisztikai diadaljelentések – miközben a valós teljesítések ellenőrzése nem biztosított. Ezzel együtt az is igaz, hogy a koordináló szervezetekbe tömörült gyártókról és forgalmazókról jóval többet tudunk, mint a termékdíjat fizetőkről, pláne az egyéni teljesítőkről.
A csomagolások hasznosítá­sát koordináló szervezetek úgy tudják teljesíteni a kötelezettségeiket, hogy a papírt és a vasat 100-130%-osan „túlgyűjtik”, a többi frakció esetében pedig alig képesek elérni a minimális 15%-ot.
A belföldi feldolgozó kapacitás elégtelen, a begyűjtött hulladék nagy része külföldön hasznosul, más országok cégeinek hasznára, és más emberek környezetének kárára.
A lakossági szelektív gyűjtés még mindig csak 6-8%-át szolgáltatja az összes begyűjtött hulladéknak, így az irdatlan mennyiségű eldobó csomagolás, a kéretlen reklámküldemények döntő része továbbra is lerakókat terheli.

Megelőzés
A termékdíjas szabályozás terén a minisztérium konokul átvitte az akaratát a kormányon, és keményen állta a sarat az üdítős és csomagolós lobby ellenében. Emellett a végsőkig kiálltunk, és egy progresszív, Európában egyedi, de ellentmondásos sza­bá­lyozás született (a darab alapú termékdíj), ami bizonyos tekintetben diszkriminatív (az üdítők csomagolását sújtja, de pl. a kozmetikumokét nem). Sőt, még egy formai hibát is vétettek (nem egyeztettek az EU-val), ami miatt most nagyobb a zavar, mint valaha volt. Ha hozzávesszük ehhez a 10 éves késéssel megalkotott betétdíjas szabályozást, amely teljesen súlytalanra sikeredett, a legjobb miniszteri szándék ellenére is gyenge a szabályozás, nem képes megállítani az eldobó csomagolások terjedését és az újratölthető csomagolások eltűnését.
A magyar társadalom életét továbbra is a fogyasztás (és a hulladéktermelés) határozza meg, és ennek káros hatásai ellen nem történik semmi. De tény­leg semmi.
A minisztériumi propaganda „hulladékforradalomról” szólt, szerintünk azonban egy rossz hulladékgazdálkodási gyakorlat konzerválása történt. „Tetszettek volna [igazi] forradalmat csinálni!” Talán píár he­lyett (vagyis inkább mellett) egy kompetens és működőképes apparátust kellett volna szervezni; stratégiát alkotni és ezt megvitatni mindenkivel; releváns jogszabályokat kellett volna módosítani és ki kellett volna használni a szakmai műhelyekben és a civil erőben rejlő lehetőségeket.