Hogyan lobbizzunk Brüsszelben?

Washington után a világ második legnagyobb lobbi központja Brüsszel, mintegy 15 ezer regisztrált lobbistával. Rossz hír a civil szektor számára, hogy a civil lobbisták száma igen csekély, mindösszesen 2-3%-ot tesznek ki. A maradék 97-98% az ipari lobbistákból és politikai szervezetekből, szakszervezetekből adódik össze. Brüsszelben a lobbizás közel sem olyan negatív jelentéstartalommal bíró szó, mint idehaza. A politikusok, tisztviselők kimondottan várják a lobbisták megkeresését, hiszen álláspontjuk szerint a jogalkotási folyamat akkor lesz hatékony, ha az adott szektorban dolgozók gyakorlati szempontjai is érvényesülnek. A civilek megbecsülése lényegesen jobb, mint idehaza, lobbistáik szavának súlya azonos az iparéval. A probléma alulreprezentáltságukból ered. Ha valaki Brüsszelbe lobbizni szeretne, hosszú távra kell berendezkednie. Legjobb, ha a Bizottság hivatalnokainál kezdi a munkát. A Bizottság minden évben közzéteszi, hogy milyen jogalkotási folyamatot kíván az adott évben előremozdítani. Itt érdemes a minket érdeklő jogszabállyal foglalkozó hivatalnokot (ún. desk officer) megkeresni, és anyagokkal bombázni őt. A folyamat elején nagyon kevés információval rendelkeznek az adott területről, így a mi információinknak is kifejezetten örülnek. A Bizottság azután a Parlament elé viszi az ügyet. Ott kijelölnek egy szakbizottságot, amely foglalkozik az üggyel. A szakbizottság megválaszt egy jelentéstevőt (brüsszeli zsargonban: reportőr), aki begyűjti a véleményeket, beszél a lobbistákkal és összeállítja az anyagot. Ebben a folyamatban tehát ő a kulcsember. Meg kell emlékeznünk az ún. shadow-reportőrökről is, akik szintén fontos szerepet játszanak. A jelentéstevő valamelyik parlamenti frakcióból kerül ki, és éppen ezért a többi frakció is kijelöl egy-egy embert soraiból, akiket árnyék-jelentéstevőknek hívnak. Ő szintén tárgyal a lobbistákkal és a jelentéstevővel. Jellemző a brüsszeli mentalitásra, hogy az anyagot addig alakítják, amíg olyan kompromisszumot nem találnak amely mindegyik fél számára elfogadható. Ezt követően a bizottság – jó esetben – elfogadja a jelentéstevő által javasoltakat, ami aztán a Parlament elé kerülhet. A szerepkörök leírása jól mutatja, hogy a jelentéstevőkön túl még a szakbizottság tagjai sem folynak bele igazán egy-egy ügybe. Általában elfogadják jelentéstevőjük munkáját. A Parlament esetében a helyzet egyszerű, az egyes pártok frakciói a jelentéstevőjük véleménye alapján eldöntik, hogyan szavaznak, és az egyes képviselő aligha fogalmazhat meg különvéleményt. Aki ezt megteszi, rövid időn belül a frakción kívül találja magát. Esetenként lehetőség van arra, hogy a nemzeti delegáció jelezze a frakcióvezetőjénél, hogy a kialakult álláspont nemzeti ügyet sért, és így másképpen fog szavazni. Erre van lehetőség, de nem célszerű túl gyakran élni vele. A tapasztalatok szerint, a nemzeti delegációk mintegy 80-85 %-ban frakciójukkal együtt szavaznak. A Parlament után a Tanács elé kerül az ügy. A brüsszeliek véleménye szerint itt van a legkevesebb lehetőség beleavatkozni a folyamatokba, a civil szervezetek fő célpontja a Bizottság és a Parlament. A fenti intézményeken túl lehetőség van még a Gazdasági és Szociális Bizottság tagjainál is lobbizni, akik bár csak ajánlásokat fogalmazhatnak meg, szerepük kiterjedt kapcsolatrendszerük miatt nem csekély. Felmerül a kérdés, hogy érdemes-e Brüsszelben lobbizni? Mennyit ér a belefektetett munka? Meglátásom szerint az EU nyitottabb a civil véleményre, mint a hazai minisztériumok, és valóban igyekszik figyelembe venni a lakosság véleményét. Ugyanakkor a Bizottság végtelen falanszterszerű folyosói, a brüsszeli EU negyed épületrengetege egy civil számára ijesztőek is. Hogyan lehet számonkérni ezeket az embereket? Miféle kapcsolata van egy képviselőnek a „helyiekkel”, ha 1 millió ember választotta meg őt? Ki hozza meg a döntéseket, ha még a parlamenti szakbizottságok tagjai is csak egy-egy ügyben tudnak elmerülni? Hogyan fejtheti ki egy állampolgár a véleményét hatékonyan, ha még csak ki sem tud jutni Brüsszelbe? És végül: milyen képük van azoknak a parlamenti képviselőknek a világról, akik 450 millió embert képviselnek, mindösszesen alig több mint hétszázan, és akiknek a képviseltek véleményét lobbisták közvetítik, s közülük csak 2% civil, és ők is olyanok, akik a lobbizásra specializálódtak?