Figyelmeztető üzenet

Ez a cikk kb. 17 éve íródott.
A benne szereplő információk a megjelenés idején pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

A fenntarthatóság és a hulladékprobléma

  • 2008. január 23.
  • humusz
zulu_120A hulladékprobléma nem oldható meg hulladékgazdálkodással. Mert nem a hulladék a probléma. Amíg óriási anyagi ráfordítással a szeméthegyek eltüntetésén dolgozunk, addig tulajdonképpen fenntartjuk ezt az öngyilkos rendszert, másrészrõl további terheket rakunk az amúgy is több sebbõl vérzõ természetre. A társadalom pénzét, energiáját elhasználjuk a tünetek kezelésére. Zalatnay László (E-misszió Egyesület) jegyzete

terkep_400

Ha kicsit messzebbről nézzük ezt a „problémát”, akkor azt lehet látni, hogy a ma élő társadalom az anyagi javak termelésekor és fogyasztásakor rengeteg anyagot használ fel. Ezeket az anyagi javakat sokat utaztatja. Részben a nagy utazási távolság és az eközben eltelő idő következtében megnő a termékek csomagolási igénye. Aztán azt is látjuk, hogy számos termék rövid élettartamú. Ez néha tudatos emberi „fejlesztés” eredménye, mert így gyakrabban kell új terméket venni, és a termelő, kereskedő munkához és profithoz jut. Azt is látjuk, hogy az emberek nagyobbik része nagy bevásárlóközpontokból szerzi be az áhított fogyasztási javakat. Ezáltal a helyi termékek sajnos kiszorulnak a piacról, ami ugyancsak növeli a csomagolási igényt, és nem kedvez a többutas csomagolásoknak sem.
Ez a termelési és fogyasztási mintázat a 21. század elejére a bolygó nagy részén elterjedt. Természetesen a korábbi századoknak is megvolt a maguk termelői és fogyasztói mintázatuk. Pl. a középkorban a fogyasztási cikkek nagy része az emberek saját környezetéből került ki. A termékeknek csak kis része utazott sokat. Az is „bőrbe kötve”. Gondoljunk arra, amikor a szürkemarhát lábon hajtották akár Bécsig vagy a német piacokig. Ez a termelési és fogyasztási mintázat nem termelt sok hulladékot, és a hulladék minősége sem volt olyan, amivel a természet bio-geo-kémiai ciklusai ne tudtak volna mit kezdeni. Mára más lett a kép. Ha megnézzük hogy Magyarországon néhány alapvető, nálunk is megtermelhető élelmiszer honnan származik, akkor sajátos képet kapunk. (ld. a táblázat)

Termék Származási hely Megtett út (km)
őszibarack Spanyolország 2000
zöldalma Olaszország 800
dinnye Görögország 1100
sárgarépa Hollandia 1160
zöldpaprika Marokkó 2700
mazsola Irán 3000
fokhagyma, földimogyoró Kína 7300
csirkehús Brazília 12000
szőlő Olaszország 800
körte Olaszország 800
tésztás leves (instant) Vietnám 8000
gombakonzerv Kína 7300
szőlőzselé lekvár USA 7000-10000
gyöngyhagyma konzerv Olaszország 800
fehérboros káposztakonzerv Németország 700-950
salátaöntet Hollandia 1160
chilis bab Svájc 800
csirkés saláta Franciaország 1200
rizs Indonézia 10300
olajos hal Thaiföld 8200

Próbáljuk ugyanígy elképzelni, hogy a ruházat, az elektronikai termékek, a bútorok, stb. honnan jönnek. Tudjuk azt is, hogy egy-egy termék többféle alapanyagból, alkatrészből készül. Természetesen ez is hozzáadódik a nagy szállítási távolságokhoz, és a hulladék képződéséhez, hiszen az alkatrészeket is védeni kell a szállításnál, ezért csomagolják be azokat.
Mindezzel csak azt szerettem volna szemléltetni, hogy minden kornak van egy termelői és fogyasztói mintázata. De sokkal érdekesebb, hogy mit okoz mindez! Egyrészt: eleve megnöveli a csomagolási igényt, és ezzel több hulladékot termel. Másrészt ugyanezt a mintázatot látjuk a hulladékkezelésben is. Az a trend, hogy a hulladékot is jó messzire szállítjuk. A szelektíven gyűjtött műanyagot Kínába, de a nem szelektíven gyűjtött ún. vegyes hulladékot is legalább 20-60 km-re szállítjuk a központi lerakókba. A hulladékok utaztatása világméretetekben is így történik. Minden szállítás további környezetterhelést jelent – minimum az elhasznált üzemanyag miatt. Nem beszélve a költségeiről…
A mai kor társadalma elég sok hulladékot termel. És ami a nagyobb probléma, a hulladék minősége is olyan, amivel a természetes rendszerek csak nagyon lassan tudnak megbirkózni.
Ennél a pontnál érdemes elidőzni egy kicsit! Mivel a fogyasztási javaink előállításának anyag- és energiaigényét a természettől szerezzük, nem mellékes, hogy mindeközben a természet hogyan alakul át. Ma azt látjuk, hogy többet veszünk el a természettől, mint amennyit az fenntartható módon tud számunkra nyújtani. Azt is látjuk, hogy amit hulladékok formájában visszaadunk a természetnek, az tovább gyengíti annak működését. Tehát két oldalról is vágjuk magunk alatt a fát. És ez nem esetleges, hanem a kor termelési és fogyasztási rendszerének a jellegzetességeiben van kódolva.
Ezért gondolom, hogy a hulladék probléma nem oldható meg hulladékgazdálkodási eszközökkel. Amíg ez a mintázat nem változik meg, mindig fogja termelni a hulladékot. És két oldalról is gyengíti azt a létalapot, amire a társadalom épül. Ezért a mai „fejlett” hulladékgazdálkodás csak eltünteti a szemünk elől a valódi problémát. Ezzel sajnos abban a tévhitben ringatózunk, hogy megoldható a probléma. De amíg óriási anyagi ráfordítással a szeméthegyek eltüntetésén dolgozunk, addig tulajdonképpen fenntartjuk ezt az öngyilkos rendszert, másrészről további terheket rakunk az amúgy is több sebből vérző természetre. Elrejtjük a tünetet magunk elől, és közben tovább súlyosbítjuk a problémát. A társadalom pénzét, energiáját elhasználjuk a tünetek kezelésére.
Ha meg szeretnénk ezt változtatni, akkor másként kell a dolgokra tekintenünk. Amíg a hulladékra, mint problémára tekintünk, nem láthatjuk, hogy az csak egy következmény, mindössze egy tünet. Mintha azt mondanánk, hogy a fogfájás a betegség, nem pedig a fog romlása.
Ezért nem szabad a hulladékok ellen küzdeni! Az értelmes cél az, hogy az okokat termelő rendszereket a saját létérdekünk és jobb életminőségünk miatt átalakítsuk. Azt kell vizsgálnunk, hogy milyen okokkal magyarázható, hogy ezt a termelési fogyasztási mintázatot fenntartjuk. És az okok szintjén kell beavatkozni. Ezt elvileg nagyon egyszerűen, szinte anyagi ráfordítás nélkül meg lehet tenni. Hiszen a jogszabályok, gazdasági szabályzók megalkotásának nem nagy a költsége. Ha ezt összehasonlítjuk azzal az irdatlan összeggel, amit hulladékkezelésre költünk, akkor láthatjuk, hogy nagyságrendi különbségek vannak.
Véleményem szerint az elérendő cél egy olyan társadalmi viszonyrendszer kialakítása (a társadalom és a természet viszonyáról van szó) amelyben az ember megőrzi a természet rendszereinek teljesítőképességét.
Ezen keretek között pedig valóban törekedni kell a fejlődésre. Ma csak növekszünk. Egy véges rendszerben végtelen növekedés nem lehetséges, de végtelen fejlődés igen. Ha a „kevesebből jobbat” elvet elkezdjük megérteni, és megnézzük, hogy milyen szabályzókra van szükségünk, hogy ez az elv a termelői és fogyasztói mintázatokat átalakítsa, akkor lehetőségünk van a fennmaradásra. Ha továbbra is csak tüneteket kezelünk és a figyelmünket ezekre a módszerekre fordítjuk, akkor teljesen feléljük a természeti tőkét. Pedig ez a tőke létünk alapja.
Persze, a ma keletkező hulladékot valahogy kezelni kell. Nem állhat az utcán a szemét hegyekben. (Bár akkor hamarabb megérthetnénk, hogy mit is művelünk). De a háttérben láthatatlanul meghúzódó termelői és fogyasztói mintázatok átalakítása nélkül mindez csak a valódi probléma növelését eredményezi.
Ha elkezdjük megpróbálni megérteni, hogy mindez hogyan hat, akkor lehetőségünk van arra, hogy meglássuk a láthatatlant. Lesz esélyünk kibékülni a természettel. Ehhez talán a saját természetünket is meg kell változtatni.

Zalatnay László
E-Misszió Egyesület