Égő-e az égető?
Nagy baj, ha a zöld civil szervezetek érzelmi alapon közelítenek meg környezetvédelmi kérdéseket, az azonban egyáltalán nem gond, ha az újságíró ír hasonló hozzáállással véleményformáló cikket - ez a konklúzió számomra Ármás János Várpalotára tervezett égetõrõl írt terjedelmes cikkébõl, valamint a hozzá kapcsolódó jegyzetbõl (FMH, július 24.). A még nagyobb baj azonban a finom csúsztatásokkal van, amibõl a végén az a kép áll össze, hogy ezek a zöldek a furkáláson kívül nem is tudnak mást. Lukács Bence írása
Fontos hangsúlyozni: az égetőmű különböző környezetvédelmi szakmai dokumentációira adott civil észrevételek, válaszok - így a legutóbbi, az egységes környezethasználati engedélykérelemre is - érzelemmentesek, kizárólag szakmai alapon megfogalmazottak voltak, de ha Ármás Jánosnak konkrét személyes élménye van a „nem mert csak"-ról, azt igazán az olvasók elé tárhatta volna. Nem tette. Így jegyzetében a vád csak üres vagdalkozás marad - „önmagát minősíti és nyilván azt, aki mondja". Az érzelmek tehát egyedül az újságírónál maradnak, aki majd' hanyatt esik a rigorózus osztrákok hulladékkezelését látva - az érem másik oldala és a látószög szélesítése egy bőrgyári capriccio lett volna a Lapincs-Rába útvonalon, de sajnos erről sem olvashattunk. Ármás János meggyőződése, hogy a közösség nyugati felén a „magára is valamit adó" NGO-k nem kérnek kormányzati pénzügyi támogatást. Ehhez képest az EU egészére érvényes környezetvédelmi célú pénzügyi eszközéről, a LIFE+-ról szóló rendelet egyik fő célkitűzése „az elsődlegesen a környezetvédelem terén európai szinten aktív NGO-k támogatása." S ez csak egy gyors ellenpélda volt...
Az EU hatályos irányelve szerint a hulladékégetés egyelőre ártalmatlanítás, nem pedig hasznosítás. Az égetőmű beruházói bizonyára nagyon szeretnék, ha a sajtóban hulladékhasznosító műként jelenne meg a Várpalotára tervezett komplexum. Amennyiben pedig a szerző is beáll a sorba, akkor sajnálatosan aktívan közreműködik a tudatos mismásolásban.
Tévedés azt hinni, hogy a Közép-Duna Vidéke Hulladékgazdálkodási Rendszer „címerállata", a hulladékégető lenne az előfeltétele a jogszabályoknak nem megfelelő lerakók rekultivációjának. A kettőnek sem pénzügyileg, sem technológiailag sincs köze egymáshoz. Akik nem szeretnék Várpalotán látni az égetőt, azok nem a hulladékgazdálkodási rendszer, hanem a hulladékégető ellen tiltakoznak. Tévedés azt hinni, hogy csak hulladékégetővel lesz tökéletes és komplex a regionális hulladékgazdálkodási rendszer, hiszen az EU az égető nélküli, szomszédos észak-balatoni projektet is támogatja (környezetvédelmi és hulladékgazdálkodási szempontból pedig az a rendszer komplex egész, amely hasznosítást is tartalmaz).
A hulladékégető kérdését a beruházók leegyszerűsítették arra, hogy jogilag megfelel-e az égető, miközben az erkölcsi-társadalmi hatás rendre figyelmen kívül marad (mindent szabad, amit nem tilos?). Én nagyon örülök annak, hogy legalább az égető elvi-tervi szintjén még lehet a civileknek némi, nagyon halvány beleszólása az ügymenetbe, mert „élesben" már coki van. Ármás úr, mi történik, ha a több ezer oldal dokumentáció - ami ugye, csak terv - ellenére a valóság egy kicsit más lesz? Mi lesz, ha mégis néha határérték felett lesz a kibocsátás? Mi lesz, ha elavul az erőmű? Akkor majd jön a hatóság, és jogszabály alapján kiró valamilyen nevetséges bírságot. Itt is lehet számolni. És bizony, a beruházó a saját pénzét számolja majd, nem pedig a megbetegedett embereket. A határérték alatti szennyezőanyag-kibocsátás csak egyvalamire garancia: a hatóság nem piszkálódik.
A Budapest szemetének 60 százalékát elemésztő rákospalotai hulladékégető 1991-től egészen 2004-ben történt felújításáig határértéken felül bocsátott ki légszennyező anyagokat, mégis vígan működhetett. A hatóság csak bírságot szabott ki, egy jogerős birtokháborítási per kellett ahhoz, hogy átmenetileg leállítsák. Nem mellesleg Rákospalota és a szomszédos Újpest vezeti a főváros halálozási statisztikáját.
Szóval, mitől legyen bizalmunk a beruházó felé, ha nem képes tisztességes módon, a jogszabályban előírt tartalmi követelményeket követve elkészíteni egységes környezethasználati engedélykérelmét? Vajon mitől bízzunk abban a beruházóban, amely a részletes környezeti hatástanulmány elfogadása után engedélykérelmében ugyanarra a technológiára és helyszínre egyszer csak negyedével megemeli az értékesíthető árammennyiséget, az erőmű nyersvízigényét pedig a duplájára húzza fel? Vajon mennyire megbízható az a beruházó, amelyik egy dokumentumban sem írta le, mitől tekinthető környezetbarátnak az égető, ha évente 3000 tonna veszélyes hulladékot termel? Mennyire vehető komolyan a húszmilliárdos beruházás, ha még mindig nem tudjuk, miből, honnan és hogyan ered majd a „származtatott tüzelőanyag" - hiszen az égetendő hulladék fűtőértéke is dokumentációról dokumentációra változik?
S főleg: ha a közszolgáltatók - és a mögöttük levő kisebbségi magántőke - egyedül nem tudnak összedobni egy égetőrevalónyit, csak 90%-os közösségi és állami támogatással megy az egyébként nagyon hasznosnak, környezetbarátnak és megtérülőnek aposztrofált beruházás, akkor ez így kinek lesz mégis hatalmas üzlet?
Lehet gondolkodni.
Lukács Bence, környezetmérnök
