Dobd ki, fiam!
Tudjuk jól, hogy a Föld javainak hulladékká alakítását pusztán jogi szabályozással nem lehet megállítani. A bajok mélyebben gyökereznek. Ezt erõsíti meg az Aktion Saubere Schweiz nevû szervezet Abfall und Recycling címû kötetének 1989-ben megjelent írása, amit Tomasz Gábor jóvoltából most magyar fordításban is közölhetünk. Környezeti nevelõk, szülõk, nagyszülõk, figyelem!
Alig ismerek olyan élettörténetet, amelyet ne kísérne valamilyen kiselejtezéssel kapcsolatos szívfájdalom. A klasszikus példa a következő. Adva van egy kisgyerek, aki játék mackóját bensőségesen szereti, imádja, szájba veszi, nyalogatja, szagolgatja. Idővel a játék mackó a felnőttek számára elveszíti vonzó külsejét. Csúnyává válik, jóllehet mindebből a gyermek semmit sem vesz észre: ő változatlanul szereti kedvencét, egyre jobban vonzódik hozzá. Egy nap aztán eltűnik a maci. A gyerek kétségbeesetten keresi. Édesanyjától nemsokára kap egy újat, „szebbet", „rendesebb kinézetűt" abban a reményben, hogy örülni fog neki. Óriási tévedés! A gyermek - legalábbis amennyiben érzelmileg egészséges - üvölt és tombol, gyászt, kétségbeesést érez a veszteség miatt, ami alapjában véve nem is egyéb közönséges lopásnál. Sokáig nem lehet megnyugtatni. Idővel azonban beletörődik, megszokja az új tárgyat. Természetes képessége, hogy közvetlen környezetének tárgyai iránt mély és szeretetteljes kapcsolatot alakítson ki, érzékenyen sérül, sőt lehet, hogy végérvényesen elvész. Hasonló esetek ismétlődnek , és a gyermek lassan átveszi a felnőttek filozófiáját, miszerint minden, ami használt és régi, az egyben csúf is, azaz kidobandó, csak az új és a tiszta a jó és az értékes. Az értékeire gondosan vigyázó, azokat megőrző gyermeket sikerült felelőtlenül kiselejtezővé „átnevelni".
A szisztematikus nevelés ehhez a kihajító mentalitáshoz erős szövetségesre talál a divatban és a divatiparban. Személyes megfigyeléseim alapján gyanítom, hogy a bizonytalan, kisebbrendűségi komplexusokkal terhelt emberekből - főleg fiatalokból - lesznek leginkább divatmajmolók, s ők azok, akik a legtöbb szemetet is termelik.
A semmire sem figyelő, kihajító mentalitás legmélyebb gyökerei valószínűleg oda nyúlnak vissza, ahol a gyermeki ötletek, fantáziák világát nem látják, nem értik meg, és nem is értékelik. Egy szellemileg és erkölcsileg egészséges gyermek tele van meglepő és eredeti gondolatokkal Gyakran talál olyan megoldásokat, amelyek a megszokott kategóriákban gondolkodó felnőttnek eszébe sem jutnának. A szokatlan gyermeki ötletek, szellemi fantáziák többsége azonban az intézményesült nevelési és oktatási rendszerben eldobható termékké silányul, megfullad a hibásat megjelölő piros tinta tengerében.
Egy átlagos vitalitású gyermek kreatív gondolkodásmódja, újítani akaró énje, amennyiben nem részesül elegendő támogatásban otthon vagy egyebütt, idővel elapad. Maga is a kihajító társadalom részese lesz: elveti saját és mások gondolatait, ha azok elütnek a megszokottól...
... A számos lekicsinylő gesztus, megjegyzés amellyel a szülők és a tanárok a gyerekek eredeti gondolatait illetik, ezek selejtté válását segítik elő. Az utat, amely ehhez a kihajító mentalitáshoz vezet, temérdek olyan figyelmetlenségből kidobott holmi övezi, amelyet a gyermek eleinte teljes lelkesedéssel adott a szeretett felnőttnek: egy szál virág, egy kő, egy rajz vagy egy maga készítette apró tárgy. Idővel a gyermek „megtanulja, hogy a legkedvesebb tárgyak előbb-utóbb a szemétbe kerülnek. És ekkor ugyanazok a felnőttek, akik korábban ezeket az értéktelennek tűnő (mert ingyenes) tárgyakat érzéketlenül semmibe vették, eldobták, nagy hirtelen látványosan aggodalmaskodni kezdenek, hogy a mai fiatalság milyen felelőtlenül bánik a drága ajándékokkal!