Könyvajánló – Wu Ming-yi: Rovarszemű ember

  • 2020. április 01. 02:00
  • Gyuri

A kortárs tajvani szerző, Wu Ming-yi Rovarszemű ember című könyve számos kérdést érint, és a sokból csak az egyik az, hogy vajon hol is van az ember helye a természetben, és milyen következményei vannak a természet kizsákmányolásának. Csupán az egyik, de mindenképp fontos kérdése ez a regénynek, amelyben a természeti környezet iránti mélységes alázat és tisztelet végig jelen van, de sohasem tolakodóan vagy kioktatóan, inkább csak egyfajta sajátos, modern hátteret szolgáltatva a cselekménynek. 

(Az alábbi könyvajánló a cselekmény részbeni ismertetését is tartalmazza, de alig valamivel árul el többet, mint ami a könyv fülszövegéből egyébként is megismerhető.)

 Wu Ming-yi: Rovarszemű ember borító

Ha van könyv, amely jó eséllyel már a borítójával eladja magát, akkor a Rovarszemű ember mindenképp ilyen. Az 1971-es születésű, Tajvan szigetéről származó szerző negyedik regényének magyar kiadása ráadásul nem csak vizuálisan megnyerő, de a hátsó borítóra került idézet is telitalálat: „Szeressétek a földet, és szeretettel kerítsétek körbe. A föld Vajo-vajo legértékesebb kincse, drága, mint az esővíz és az asszonyok szíve.” Az idézet remekül ragadja meg a mű lényegét. Egyszerre jelennek meg benne a regényből kiolvasható legfontosabb üzenetek: a föld, a teremtett világ szeretete, valamint a rejtélyesség, a képzelet világa, és az emberek bensőjében játszódó folyamatok, az érzések, érzelmek megbecsülése.

 

De miről is szól a könyv?

Egyrészt egy fiktív sziget, a modern civilizáció hatásaitól szinte még teljesen érintetlen Vajo-vajo fiatal lakójáról, Atile'i-ről, akinek másodszülött fiúként, népe hagyománya szerint, születése után a száznyolcvanadik holdtölte idején tengerre kell szállnia, és többé nem szabad visszafordulnia: el kell hagynia a szigetet, hogy a tengeristennek bemutatott áldozatként végezze be sorsát. A rendkívüli úszó- és túlélőképességekkel rendelkező Atile'i azonban nem tudja elfogadni, hogy a tengeren veszítse életét, és soha többé ne láthassa szerelmét, a sziget legszebb lányát, a gyönyörű Raszulát. 

Másrészt megismerjük Alice-t, aki képtelen feldolgozni férje és fia elvesztését, és tengerparti házában csendben készül az öngyilkosságra. Az élet azonban közbeszól: miután egy földrengés következtében a tenger félig elönti a házát, egy deszkadarabon az ablakához sodródó riadt macska újra értelmet ad az életének. Nem sokkal később pedig a Csendes-óceánon sodródó szemétsziget, pontosabban annak egy leváló része éppen az Alice házánál elterülő partszakaszon csapódik neki Tajvan szigetének, magával sodorva Atile'i-t is, aki a szemétszigetre keveredve élte túl száműzetését.

Ahogy az olvasó halad előre a könyvben, több történetszálat is megismer, és ezek a szálak egyre inkább kibomlanak, majd szét-, illetve összefutnak. Megismerjük a túravezetőként, hegyi mentőként és taxisként is dolgozó Dahut, a bubun törzs tagját, és a pangcah fogadós Hafajt is. Bepillantást nyerünk a fő- és mellékszereplők múltjába és jelenébe, életük fordulópontjaiba. És miközben a cselekmény is halad a maga útján, legalább olyan fontossá válnak a bemutatott sorsfordulók és örömök, illetve bánatok. A könyv egyik legnagyobb erőssége, hogy milyen közel tudja hozni az olvasóját ezekhez az emberekhez, akiknek az életét jellemzően tragédiák és komoly nehézségek formálták. Izgalmas, azonnali érdeklődést kiváltó karakterek ezek, olykor titokzatos, mégis rendkívüli módon kidolgozottnak ható háttértörténetekkel. A szerző ezeken a sok szempontból tragikus, félresiklott sorsokon keresztül az elfogadás, beletörődés, megbékélés, valamint a depresszió és halálvágy kontrasztját mutatja be mesterien.

Wu Ming-yi

De az ellentétek szembeállítása nem merül ki ennyiben. A modern nyugati ember tapasztalata (a környezeti pusztítás, a felelőtlen, fogyasztásközpontú társadalom, az eldobható kultúra hatása) éles ellentétet képez a könyvben a még érintetlen(ebb) törzsi kultúrák értékrendjével és világlátásával (a tajvani bennszülött törzsekével, és még inkább a fiktív vajo-vajói törzsével).

A Vajo-vajo szigetén élők gondolatait, szokásait megismerve az olvasó Márquez mágikus realizmusát érzi visszaköszönni a szó legjobb értelmében. Ritka, hogy egy könyvben az érzékiség, a szexualitás ennyire öncélúságtól mentesen, a maga természetességében tudjon megjelenni. De az is Márquezt idézi, ahogy a vajo-vajói hősök (Atile'i és Raszula, vagy éppen a sziget öreg bölcsei, a tengermester és a földmester) földöntúli, valószerűtlen képességekkel, tulajdonságokkal rendelkeznek. A mesés hangulat mégsem kelti a nevetségesség érzetét egy pillanatra sem, tökéletes harmóniában van a hulladékválság következményeivel tisztában lévő és azzal közvetlenül szembesülő, „evilági” szereplők történetszálaival.

 

Élmény olvasni

A könyv éleslátóan, de a túlzott patetikusságot elkerülve beszél az ember és természet kapcsolatáról. Már-már tárgyilagos hangnemben mutatja be, ahogy a helyi törzsek lakhelye elpusztul a felépített olajfinomító mellett: az egyik főszereplő nagymamájának a történetét olvasva ismerjük meg, mintegy mellékesen, ahogy eltűnnek a madarak a környékről, és az emberek arról beszélgetnek, ki milyen betegségekben szenved. Gyakorlatilag kifosztják és tönkreteszik a kis halászfalut, olvassuk, és szinte magunk előtt láthatjuk a The Story of Plastic c. dokumentumfilm képeit. De szintén már-már kísértetiesen „elevenedik meg” a film egyik jelenete, mikor a szemétsziget nekicsapódik Tajvannak, és a tenger hullámai a partra mossák a végtelen mennyiségű szemetet, amit hiába próbálnak a helyi gimnazisták és önkéntesek közös erővel eltakarítani, a helyzet reménytelennek tűnik. 

 

„…és közben talán én is jobban megismertem és megértettem a hegyet. És csak azt éreztem, hogy meg kell őriznünk az ilyen hegyeket, amik nincsenek keresztül-kasul szabdalva utakkal meg alagutakkal, és ahol a kőszáli kecskék, a szarvasok és a vaddisznók szabadon kószálhatnak.”

 

A könyv vége felé két újabb szereplő is feltűnik: egy norvég környezetvédő tengerbiológus és egy német gépészmérnök, aki alagútfúró berendezések tervezésével szerez nevet magának a szakmájában. (Az ő első párbeszédükről egyébként sajnos elmondható, hogy kissé papírízű: az ember túlságosan is azt érzi, hogy a szerző át akar adni egy gondolatot, amit a szereplő szavain keresztül tolmácsol – az életszerűség azonban így, ha nem is sok időre, de elveszik. A későbbiekben azonban ez szerencsére már ismét nem jellemző, és ugyan az oceanográfus családi hátterének megismerésekor egy, a környezetvédelemhez kapcsolódó másik dilemmára is ráirányul a figyelmünk, ez már nem hat erőltetetten.) Miután mindketten ellátogatnak a szemétsziget becsapódásának helyszínére, részben az ő szemszögükből követhetjük, milyen hatással van ez a katasztrófa a helyi, bennszülött és betelepült közösségek életére, illetve a természeti környezetre. Feltűnnek a hulladékkatasztrófa helyszínére Európából kiérkező hulladékkezelési szakemberek és a szenzációt kereső médiamunkások, megjelenik a szavazókra és a közelgő választásokra reagáló kormányzati hozzáállás, valamint a helyiek igyekezete, a szétválogatás nehézsége is. De inkább csak mintegy mellékesen, a történetbe szervesen illeszkedve, a lényegi momentumokról azonban nem vonva el a figyelmet.

 

Konklúzió

A természet leigázásának, az eredeti állapotok totális felszámolása elkerülésének vágya élesen rajzolódik ki a műben. Ha valaki „zöld gondolkozású”, akkor már csak ezért is érdemes lehet elolvasni a regényt. De aki csak egy igazán jó könyvet keres remekül megírt szereplőkkel és fordulatos történettel, vagy éppen tanulni szeretne valamit önmagáról, az elfogadásról és az elengedésről, az sem hibázik, ha belevág. 

 

A könyv a Jelenkor Kiadó gondozásában jelent meg 2018-ban, Major Kornélia kitűnő fordításában.

 

Írta: Szabó György

Képek forrása: jelenkor.libricsoport.hu/