Már a pótmama is műanyagból van?
Vonatozás közben ért az élmény: végignézhettem, ahogy a mellettem utazó kislányt anyukája egy gyerekszámítógéppel csitította el. Tanulságos volt látni, hogy a XXI. századi nevelésben milyen eszközökkel élnek.
A történet valószínűleg nem egyedi, sőt. Nemrégiben fiatal anyuka ült mellém ötéves forma, szöszke kislányával a vonaton. Az utazás izgalma és a kornak megfelelő természetes érdeklődés először az ablakra tapasztotta a pici gyermekkezeket. A lábát lógázó kislány rövid idő múlva elunta a bámészkodást, és elkérte mamájától a rózsaszín játék-számítógépet. Egyszeriben „jó” kislánnyá változott: némán, figyelmét összpontosítva nyomogatni kezdte a játék laptop gombjait. Különböző állatokat, tárgyakat, számokat, betűket kellett felismernie, párosítania, cserébe a női géphang dicsérte („Csodálatos!”, „Szuper!”), ha pedig úgy alakult a válasz, elnézően biztatta: „Nem baj, majd legközelebb!”. Látszólag hozzászokott a kislány a „dobozos nénivel” való kommunikációhoz, mert a közel 30 perces játék alatt egyetlen egyszer sem mutatta érdeklődését vele szemben ülő, bámészkodó édesanyja iránt. Nem csoda, hiszen társaságnak ott volt a „gépnéni”. Csakhogy ehhez a pótmamához nem lehet ám szólni, nem válaszol, ha kérdezi, nem lehet átölelni, ha beleunt a játékba, és még csak nem is készíti el kedvenc uzsonnáját, ha megéhezik.
„Szegény kislány” - gondoltam. Folyton a játékgép előtt ülve kitől hallja a tisztán, szépen kiejtett szavakat a „lózsaszín” vagy a „jóka” helyett? Ki tanítgatja virágot, fát, napocskát rajzolni? Szokott-e egyáltalán ez a lányka színezni, festeni, ALKOTNI? Bepiszkolja-e úgy igazán egy ilyen „laptopos” csemete a kezét, az arcát a játszótéren, a homokozóban az önfeledt játék közben? Hall-e esti mesét a mamától vagy a papától?
Persze, nem csak gyermeknevelési szempontból tartom igen-igen aggályosnak az efféle „kütyüket”. Orromra biggyesztve a humuszos szemüveget, máris előttem van az az óriási, rózsaszín papírdoboz, melyben átlátszó műanyag „ablak” elé helyezve kínálja magát az egyébként méretével feltűnést kelteni nem igazán képes gyermeklaptop. A játék, amelyet ugyanúgy idő előtt megun majd használója, mint a többi, hasznavehetetlen, csörgő-zörgő, búgó-visító, lépegető és forgó társát. A rózsaszín laptop egyszer majd a kukában landol, nem lebomló műanyagként gyarapítva a szeméttelepek lerakatát. A kütyüt működtető elemekről mint a veszélyes hulladék tipikus fajtájáról már ne is beszéljünk! Ki kell tehát végre mondanunk: a fent nevezett játék egy tipikus FÁF (Fölösleges Áruk Fóruma) szökevény. Nem jó semmire (okosít?, tanít?), pusztán a székhez szögezi és csendben tartja kis használóját. Méltatlan vetélytársa a homokozólapátnak és a képeskönyvnek. S az áráról még nem is beszéltünk…