Víz: pazarlás vagy megelőzés?
Egy szomjas civilizáció
A vízválság: vihar a teáskanálban. Ma, miközben víz önti el Banglades falvait, mi feltöltjük otthoni úszómedencéinket; míg teljes szigetek tűnnek el Északon, mi teletankoljuk városi terepjáróinkat, és ember ültette erdőkbe kocsikázunk; míg Délen egész országokat súlyt szárazság, mi egyre nagyobb gyepeket és golfpályákat építünk, és éjszakákon át öntözzük őket; míg erdőtüzek dúlnak a szomszédban, mi műanyag palackká változtatjuk a kőolajat.
Ittlétének második hónapján emlékeztetnünk kellett vendégünket, hogy Magyarország tenger nélküli ország, és nem a Víz Köztársasága, ahogyan ő nevezte. Nem mintha rossz lett volna földrajzból; a vízzel való magyarországi szertelen kapcsolata miatt könnyen megbocsátható, hogy egyes tényekről elfeledkezett. Az őt annyira tűzbe hozó élmények szótára mindennapos dolog az itt élőknek: gyógyfürdők, élményfürdők, hajnali csobbanás a Balatonban, éjszakai séta Duna-parton, tóparti piknik; evett friss halat és még cápákat is látott a Tropikáriumban. Mindezek után nehéz fenntartani a tengernélküliségre vonatkozó állítást; úgy tűnik, nem kell hazahoznunk a tengert, hogy nagyot csobbanhassunk. Mégis, a tény, hogy vendégünk milyen könnyen részesült vízi élményekben, párhuzamba állítható azzal, hogy a magyarok mennyire magától értetődőnek találják vízben gazdag környezetüket.
Vihar a teáskanálban
Ha a világ minden vizét egy vödörbe öntenénk, az emberi fogyasztásra rendelkezésre álló édesvíz kevesebb mint egy teáskanálnyi lenne! Bár a Föld felületének mintegy 70%-át víz borítja, ennek 97%-a sós. A 3%-nyi édesvíz 75%-a állandóan fagyott állapotban van, így a Föld teljes vízkészletéből csak 0,08 % marad alkalmas emberi fogyasztásra. Ebből a teáskanálnyiból kell megtermelni növényeinket, és ezt használjuk ivásra, fürdésre, úszómedencéink megtöltésére, útjaink locsolására a forró nyári napokon, vízilabdameccsekre stb. Ez egy szomjas civilizáció. Nem csoda, hogy komoly verseny folyik azért a kis teáskanálnyi vízért, ami a Föld erőforrásaiból rendelkezésünkre áll.
Édesvízhasználatunk megoszlik a mezőgazdaság (több mint 70%), az ipar (22%), az állattartás és a háztartások között. A Föld népességének növekedésével párhuzamosan folyamatosan nő(tt) a vízforrások iránti kereslet is. A városokban elfogyasztott vizet tavakból és földalatti vízforrásokból nyerik. A mezőgazdasági vízhasználat nagy részét a földek öntözése teszi ki. Az ipar energiatermelési, hűtési és tisztítási célokra használ vizet. A Föld számos régiójában gyorsabban termelik ki a vizet a folyókból, tavakból és forrásokból, mint ahogy ezek a rendszerek újratöltődnek. A népességnövekedés mellett a víz iránti keresletet tovább növelte az iparosodás, az öntözéses mezőgazdaság térnyerése, az igen erőteljes városiasodás és a növekvő életszínvonal. A becslések szerint 1900 és 1995 között hatszorosára növekedett a kereslet. Ez a népességnövekedés ütemének több mint kétszerese.
Az édesvízkészleteknek nemcsak a mennyisége csökken világszerte, hanem minőségük is romlik, hiszen sok édesvízrendszer mindinkább szennyezetté válik az emberi, mezőgazdasági és ipari kibocsátásoknak köszönhetően. Az öntözővíz egy része végül megtalálja az utat lefelé, és talajvízzé válik, magával víve a mezőgazdasági rovarirtó szerek és műtrágyák vegyi anyagait. Az ipari szennyvízzel is káros anyagok jutnak a vízforrásokba. A fejlődő országok súlyos döntések előtt állnak, amikor egyrészről a véges és egyre szennyezettebb vízkészletek, másrészről a népességnövekedés és gazdasági fejlődés növekvő vízigényének csapdájában találják magukat. A vízhiány és vízszennyezés széleskörű közegészségügyi gondokat okoz, hátráltatja a gazdasági és mezőgazdasági fejlődést, valamint ökoszisztémák sorát károsítja. Az ilyen elégtelenségek és szennyezések világszinten veszélyeztethetik az élelmiszertermelést, és a világ számos táján gazdasági stagnáláshoz vezethetnek. Mindennek eredményeképp globális következménnyel járó helyi és regionális vízválságok keletkezhetnek.
Az itthoni helyzet fokozódik
A budapesti háztartások többek között fürdésre, WC-öblítésre, kiskertek öntözésére használnak vizet. Képzeljük el egy átlagos férfi reggeli rutinját: fogat mos - közben a csapból folyik a víz, megborotválkozik - közben a csapból folyik a víz, beszappanozza magát a zuhany alatt - miközben a csapból veszendőbe megy a víz. Egy nyitott csapból percenként hat liter víz kerül a lefolyóba. Felébredéstől munkába jutásig egy felnőtt férfi 60 és 110 liter közti vízmennyiséget használ el. És ez csak a reggel. A konyhában mosogatás és zöldségtisztítás közben a csapból mindvégig folyatjuk a vizet. Pedig ha borotválkozás vagy szappanozás közben elzárjuk a csapot, vagy poharat használunk a fogmosáshoz, az elhasznált víz mennyiségét felére csökkenthetjük. De mivel a csapvíz ára nem tükrözi a víz mint erőforrás értékét, mindennapi szokásaink sem ütik meg a megbecsülés megfelelő szintjét.
Más országokhoz hasonlóan Magyarországon a vízzel való visszaélések, gazdálkodási hibák számos módjának egyike a vízszivárgás, illegális kutak fúrása és illegális vízvezetékek fektetése. A Pécsi Vízmű Rt. arról számol be, hogy a Pécs környéki lakosok a közkutakra gyakran tömlőket szerelnek fel, és a vizet egész éjszaka folyatva lopnak vizet úszómedencéik feltöltésére vagy kertjeikben a gyep locsolására. Itt persze nem szegény emberekről van szó.
Végső soron elég nehéz a vízszűkéről meggyőzni egy átlagos magyart, amikor a csap egyszerű elfordítására ömlik a víz a zuhanyból, a kerti csaphoz csatlakoztatott slaggal egész nap vízzel áraszthatja el a gyepét vagy töltheti fel a medencéjét újra és újra. Vesd ezt össze egy afrikai vagy ázsiai asszony helyzetével, akinek hat kilométert kell gyalogolnia a legközelebbi kútig! Ha Afrika vagy Ázsia túl messzinek tűnik, várj egy percet, nemsokára hazaérünk. A szörnyű dolog a vízhelyzettel kapcsolatban, hogy a problémákat nem lehet egy helyre korlátozni: egy ember pocsékolása mindannyiunkra nézve következményekkel jár. A víz nem statikus - folyékony, mint a hozzá kapcsolódó ügyek. Sajnos nem létezik egyetlen vízsziget sem!
Nemrégiben Közép-Európa legnagyobb édesvizű tava, Magyarország egyik fő turistacélpontja, a Balaton példáján megmutatkozott a probléma globális jellege. 2003-ban a vízszint gyors csökkenése egy esetleges ökológiai és gazdasági katasztrófa veszélyével fenyegetett. Ott, ahol mindössze pár hónappal korábban családokat láttam fürödni, most fociztunk a haverokkal; ott, ahol korábban a stégek a hullámok fölé feszültek, a cölöpök most az iszapban tocsogtak. A tó déli partján ijesztően furcsa volt figyelni, amint az apadás hétről hétre a vízfenék egyre nagyobb felületét fedte fel, és a víz méterekre húzódott az egykori parttól. Az éghajlatváltozás távlataiban mérve ez a villámlás sebességével vetekedett. A turisták tervet változtattak, a helyi kereskedők becsukták a boltot, a kutyák lihegtek, és az egész ország felszisszent.
Volt ujjal mutogatás. Azokra, akik tóparti telkeik mellett feltöltötték a tavat, hogy nagyobb helyük legyen. Azokra, akik csöveket fektettek, és illegálisan vették a vizet a tóból, hogy kertjeik buja zöldjét öntözzék, és kielégítsék fényűző életük egyéb számos vízügyi szükségletét. Ez egyszer a Balaton megmutatta, hogy nem legyőzhetetlen.
De a probléma nagyobb volt, mint pusztán a Balaton. A Duna, e kulcsfontosságú szállítási útvonal bizonyos szakaszokon olyan alacsony volt, mint az utóbbi évszázadban soha. Magyarország búzatermése harmadával esett vissza. A nyári hőmérsékletek négy Celsius-fokkal haladták meg a százéves átlagot. Hamarosan mindenki, még a legkételkedőbbek is belátták, hogy a klímaváltozás nem csak egy kutatólaboratóriumi kitaláció vagy elszállt elmélet: a hatásai egyértelműen megmutatkoztak itthon is. Ez nem azt jelenti, hogy (csak vagy főleg) a magyarok okozzák a globális felmelegedést. Hanem azt, hogy hatásai nem korlátozódnak sem az amerikaiakra, akik olajfaló, utakat uraló szabadidő-terepjárókat (SUV) vezetnek, sem a kínaiakra, akik növekvő gazdaságukat szénégetéssel táplálják, sem a magyarokra, akik hatalmas vízkészleteiket herdálják el napról napra. Ha valaha is kételkedtél az egyes ember szokásainak hatásában, itt az alkalom, hogy megértsd: mindezek a jelenségek egyéni, helyi cselekedeteknek köszönhetőek, amelyek összeadódó hatása globálisan újraeloszlik. Ha a Balaton kiszárad, mindannyian ugyanabban a hajóban feneklünk meg.
A klímaváltozás vízkészletekre gyakorolt hatásával kapcsolatosan a magyar fenntartható fejlődés beszámoló megállapítja: „A hosszú távú vizsgálatok elemzése a csapadékmennyiség és az átlagos talajvíztartalom csökkenő tendenciáját mutatja. A téli és tavaszi csapadék jelentősen csökkenő irányzatot követ. Várható, hogy a globális éghajlatváltozás eredményeként a következő évtizedekben évente 50-100 mm/C-vel csökken tovább az átlagos csapadék a magyar régióban. Ez komoly vízellátási gondokat okozhat a mérsékelten száraz jellegű és száraz területeken. Az éghajlatváltozás hatása a szélsőséges időjárási jelenségek nagyobb gyakoriságában is megnyilvánulhat." „Minden társadalmi és természeti válság közül, ami az emberiségre vár, a vízhiány az, amelyik túlélésünk és Földünk túlélésének kulcsa." - így az UNESCO főtitkára, Koichiro Matsuura. „Egyetlen régió sem menekülhet e válság hatásától, ami az élet minden területét érinteni fogja a gyermekek egészségétől az országok élelmiszertermelési és lakosságellátási kapacitásáig."
Vissza a jövőbe
A majáké volt az egyik legismertebb klasszikus civilizáció. Időszámításunk szerint 250 és 900 között élték fénykorukat. Az őket megelőző civilizációk eredményeire alapozva „csillagászatot, naptárrendszereket és képírást fejlesztettek ki". A kanadai Civilizáció Múzeuma írja róluk: „A maják kifinomult és gazdagon díszített vallási épületeikről is híresek - piramistemplomaik, palotáik és csillagvizsgálóik mind-mind fémeszközök nélkül épültek. Ügyes földművelők is voltak egyben, nagy trópusi esőerdőket irtottak ki és vontak be a termelésbe, és méretes földalatti víztározókat építettek az esővíz tárolására, ahol a talajvíz szűkös volt." 1200 körül a maja uralkodás hirtelen megszakadt. Közép-Amerika-szerte elszórt, méltóságteljes piramisaik tanúskodnak egykori nagyságukról.
Húsvét-szigetek. A 16. században „a társadalmuk virágzó hajóséletet és a növekvő lakosságot eltartó földművelést folytatott. A civilizáció sikere az azóta a sziget szimbólumává vált hatalmas kőszobrok, a moai-k százaiban nyert kifejezést." (BBC) Holland felfedezők még 1722-ben is egészséges, virágzó társadalmat találtak a Csendes-óceán e szigetén. Ezután a húsvét-szigetiek eltűntek. Valaha volt hatalmuk és nagyságuk emlékét csaknem 900 óriási kőszobor őrizte meg a mának - némelyikük akár 80 tonnát is nyom.
Vikingek egy csoportja ezer évvel ezelőtt telepedett le Grönland keleti részén. Fejlett gazdasággal rendelkező, törvénytisztelő közösségeket építettek, élénk kereskedelmi kapcsolatokat ápoltak szomszédaikkal, és sikeres, a népet eltartó földművelést folytattak. Kulturális felsőbbségük dicsőítésére az akkori idők tipikus jólét-zászlaját lobogtatták: templomharangokat, festett üvegablakokat, bronz gyertyatartókat készítettek. Civilizációjuk 400 évig állt fenn, majd semmivé vált.
Mi a közös ezekben a civilizációkban? Egytől egyig a kultúrájuk csúcsán, hirtelen omlottak össze, akkor, amikor a legerősebbek voltak. 1993-ban Harvey Weiss, a Yale professzora a Science c. folyóiratban publikálta a közel-keleti akkád civilizációval kapcsolatos ásatásai eredményét. A kultúra sorvadását azokkal a gyors éghajlati változásokkal magyarázta, amelyeket az akkádok hoztak a saját fejükre. A The New Yorker nemrég hasonló példák sorozatát tárta fel Elizabeth Kolbert cikksorozatában. Jared Diamond (akit leginkább a Háborúk, járványok, technikák c. könyve tett ismertté) számos ilyen eltűnt civilizációt vizsgál új könyvében, amelynek címe Collapse: How Societies Choose to Fail or Succeed (Összeomlás: Hogyan döntenek a civilizációk a bukásról vagy sikerről, Viking, 2005). Diamond arra kíváncsi elsősorban, hogy milyen gazdálkodási hibákat követtek el e civilizációk a Föld ökoszisztémájának elemeivel: a földdel, a fákkal, a vízzel.
A történelmi találgatások mindig is a háborúkat tették meg a nagy civilizációk összeomlása egyetlen okának - a történelmi idő mérését gyakorlatilag háborúzó elődeink dárdái, íjai és nyilai, lőpora, és persze bombái diktálták. Elfogadtuk a háborúkat mint okot, de nem fogadtuk el az ökológiai egyensúly felbomlásának szerepét, és benne a mi felelősségünket. Amikor a történelem a természetet említi, gyakran katasztrofális eseményeket választ - természeti katasztrófákat, járványokat -, hogy bebizonyítsa: a szóban forgó civilizációkat az emberi tényezőkön kívüli erők pusztították el. Az emberiség múltjának tanulmányozása után az az érzésünk támadhat, hogy a társadalom olyan elsöprő erejű volt - és még mindig az -, hogy egy egyszerű embernek, mint te meg én, nem sok esélye volt (ha volt egyáltalán) az egész emberi civilizáció fejlődési irányának befolyásolására. Ez nem igaz. Egyre több konkrét tudományos bizonyíték kerül elő, és a kortárs vizsgálatok is azt mutatják, hogy épp egyéni kis szokásaink azok, amelyek kollektíven meghatározzák társadalmi és kulturális életünket, ami az ökológiai egyensúlyt fenyegeti, és súlyos terhet ró természeti támogatórendszereink eltartóképességére. Más szavakkal: többet foglalkozunk a társadalmi túlélésünkkel (autókkal, tévével, szökőkutakkal), mint a biológiaival (erdőkkel, vízzel, energiával). Ha nem hiszed, készíts gyors felmérést Budapesten: hányan tudják, hol van a Nemzeti Színház, és hányan azt, hogy honnan származik a csapvizük.
A fent említett viking civilizáció egyre zsugorodó erdőségeiben az utolsó pillanatig pusztította a fákat, eközben nem szűntek meg kereskedni a templomharangokkal, a festett üvegablakokkal, selyemmel, ezüsttel - olyan termékekkel, amelyek civilizációjuk nagyszerűségét tükrözték. Hatalmas katedrálisuk nagyszerű romjai ma is állnak Gardarban, hogy emlékeztessenek bennünket nagyságukra. A Húsvét-szigetek kultúrája egészen addig virágzott, amíg fel nem élte azokat az erőforrásokat, amik népét táplálták. Ahogy a pálmafák száma az ökológiai egyensúlyhoz szükséges alá esett, a természet éghajlati szélsőségeket produkált. A többi történelem és persze terméketlen föld, meg a húsvét-szigeteki kőszobrok: egyszervolt kulturális kiválóságuk emlékei. A nagy Akkád Birodalom i.e. 2300-ban bekövetkező bukásáról szóló Akkádok átkának történetéről évekig azt hitték, fikció. Mindaddig, amíg az 1980-as években Weiss professzor fel nem fedezte az iraki határ közelében az egyik elveszett akkád várost, Tell Leilan-t. A lista folytatható: az Andokban élő tiwanakuk, a maják, az amerikai délnyugat anasázi népe, vagy akár az Egyiptomi Birodalom, amelynek piramisait, múmjáit és arany kincseit annyira szeretjük romantizálni...
A vízválság: vihar a teáskanálban. Ma, miközben víz önti el Banglades falvait, mi feltöltjük otthoni úszómedencéinket; míg teljes szigetek tűnnek el Északon, mi teletankoljuk városi terepjáróinkat, és ember ültette erdőkbe kocsikázunk; míg Délen egész országokat súlyt szárazság, mi egyre nagyobb gyepeket és golfpályákat építünk, és éjszakákon át öntözzük őket; míg erdőtüzek dúlnak a szomszédban, mi műanyag palackká változtatjuk a kőolajat. Bizonyos dolgokat gyarapíthatunk és előállíthatunk a technológia segítségével, de a földterület és az édesvízforrás nem ezek közé tartozik.
Malcolm Gladwell írja Jared Diamond könyvéről, hogy „a társadalmak általában nem gyilkosság áldozatai. Öngyilkosságot követnek el: felvágják ereiket, majd évtizedeken keresztül passzívan szemlélik, amint halálra véreznek." A pont, ahonnan már nincs visszatérés, a borulási pont akkor jön el, amikor a társadalmi rendszereinket eltartó természeti erőforrásokat annyira kizsákmányoltuk, hogy meghaladjuk a Föld eltartóképességét, és az ökológiai egyensúly megbomlik. Ezen a ponton a természet fog segíteni az ügy befejezésében. Ez az a pont, ahova mindezek a civilizációk eljutottak. Tudták vajon, hogy hol is van pontosan ez a kritikus pont? Nem, és ez az ijesztő. Ahhoz hasonlít, amikor teljes sötétben sétálunk egy szakadék széle felé. Nem tudjuk pontosan, még mennyi ideig képes a Föld fényűző kultúránkat eltartani, de bizonyos jelek arra mutatnak, hogy ha nem fogjuk vissza magunkat a kis földi erőforráskosár kiürítésében anélkül, hogy újratöltenénk, akkor egyszer csak képtelenné válik arra, hogy ennivalót adjon az egész családunknak. Gladwell szavaival szólva: "a társadalmi és biológiai túlélés közti különbségtétel kritikus fontosságú, hiszen túl gyakran mossuk egybe a kettőt, vagy feltételezzük, hogy a biológiai túlélés civilizációs értékeink erején múlik. A két világháborúból és az ezeket követő atomkorszakból azt tanultuk, hogy mint faj csak akkor maradunk fenn, ha megtanulunk megférni egymással, és békésen rendezni vitáinkat. De tény, hogy lehetünk bármilyen törvénytisztelők és békeszeretők, türelmesek és leleményesek, elkötelezettek a szabadságért és igazak saját értékeinkhez, mégis viselkedhetünk ugyanakkor biológiailag öngyilkos módokon. A kétfajta túlélés különálló."
Megjelent a Tudatos Vásárló 6. számában.
Forrás: www.tudatosvasarlo.hu