A társadalom lomtalanítása

A közterületesek rendkívül egyszerűen látják a kérdést. A lomizók szétszerelik a rossz tévéket, porszívókat, átválogatják a régi könyveket, dohányzóasztalokat, ami után a lomból több, kisebb darab marad ott. Többet kell söpörni. Igaz, hogy kevesebb hulladékot kell elszállítaniuk, hiszen a biciklicsomagtartókon és utánfutókon a lom jelentős része eltűnik, de számítást végeztek: pár százalékkal olcsóbb nekik a titkosított lomtalanítás, és ezzel a kérdés el is dőlt. Pedig az a kérdés kicsit összetettebb.

Sokan, nagyon sokan élnek a lomtalanításból. Nem azért, mert szeretik a tiszta járdájához ragaszkodó középosztályt bosszantani, hanem mert versenyképtelennek bizonyultak. Így hívják azokat, akik rossz helyre születtek, akiket nevük és bőrszínük elzár a jobb álláslehetőségektől, akiket nem tudtak szüleik jó iskolába járatni, akik nem tudtak nyelveket tanulni, nem volt protekciójuk, nem tanulták meg az érvényesülés, a könyöklés csínját-bínját. Hát lomtalanításokra járnak. Szakadt furgonokon járják az utcákat, és néha egy-egy vastagabb kábelkötegen civakodnak.

Az előlomtalanításnak számos előnye van. Művelői - akik közt vannak vállalkozásszerűen működő csoportok is persze, de sebaj -, tisztességes kenyérkeresethez jutnak, amit nagy valószínűséggel nem jobb, hanem társadalmi és egyéni szempontokból rosszabb kereseti forrással tudnának csak pótolni. Ha egyáltalán.

De sokkal érdekesebb a lomizás társadalmi haszna. A közterület-fenntartók előtt elhordott lomok és nyersanyagok ugyanis kivétel nélkül újra hasznosításra kerülnek. Ennek jelentőségét kár volna alábecsülni. Ma, amikor a Föld erőforrásai lassan kifogynak, s Nyugat-Európában már a lezárt hulladéklerakókat bontják föl, hogy kinyerjék belőlük a hasznosítható nyersanyagokat, ellehetetleníteni egy jelentős újrahasznosítási módot igen nagy hiba volt. Pláne ha ezzel rászorulók legális, társadalmilag hasznos keresethez juthatnak, minden érintett fél előnyére. Ami pedig nem a MÉH-telepekre kerül, azt eredeti formájában használják tovább új gazdái. A kevésbé tehetősek számtalan használati tárgyhoz juthatnak így, babaruhákhoz, cipőkhöz, bútorokhoz, lámpákhoz. Most elvileg válogatás nélkül darál be minden használható tárgyat és hasznosítható nyersanyagot a teherautó, és dönt le szelektálás nélkül egy hulladéktelepen. Ez az ökológiai válság jelen fokán megbocsáthatatlan pazarlás.

Igaz, hogy a tárgyak további hasznosítása nem növeli a GDP-t, nem élénkíti a gazdaságot, (sőt, lassítja, hiszen az új tulajdonosok egy része különben összeszedné a pénzt a bolti vásárlásra) - de mennyivel fontosabb érték, hogy a társadalom leszakadó rétegének egy része állami beavatkozás nélkül, egy szabályozott, önellátó rendszeren belül talált magának kereseti lehetőséget pénzben és árúban.

Persze ez csupa olyan szempont, ami messze kívül esik a Főkefe látókörén. De hát éppen ez az érdekes a történetben: a részvénytársaság piaci alapon gondolkodva meghozta a számára legracionálisabb döntést. Ami viszont nevetségesen kicsi hasznot jelent az okozott szociális és ökológiai károkhoz képest. Piaci logika. Piaci logika, mely egyre inkább egyeduralkodó, s egyre több kárt okoz, s mely semmilyen cégnek nem válna dicsőségére, de egy állami (konkrétan: a fővárosi önkormányzat kizárólagos tulajdonában levő) közszolgálati funkciót ellátó cég esetében egyenesen szégyenletes. Az állam egyik szerve megtakarít pár millió forintot, hogy aztán más területen dolgozó szervei sokkal nagyobb problémákkal szembesüljenek: több nyomorral, több elveszett, dologtalan, segélyre, ne adj' isten megélhetési bűnözésre szoruló emberrel.

Nem így kéne.

Szerencsére azért a gyakorlatban nem darál be mindent a kukásautó. A minap a mi környékünkön volt lomtalanítás. És örömmel láttam, hogy azért a lomizók most is odatalálnak, ha nem is annyian, mint a régi rendszerben. Hiába, ez a piszkos ruhájú, hallgatag és magányos, vagy hangos és családos szegény ember szívós és találékony fajta, ha nem így volna, már régen éhen is halt volna.