Pénzt és életet
(Az elhelyezésre váró hulladék menynyisége egyre csak nő.) Kétségtelen, de ebbe egy szaktárca soha nem törődhet bele! A tavaly elfogadott országos hulladékgazdálkodási terv (OHT) és a most készülő regionális tervek legnagyobb hibája, hogy csak ebből képesek kiindulni, pedig ha tényleg végrehajtanánk, amit az Európai Unió direktíváiból átvettünk és célként megjelöltünk: csökkenne a hulladék mennyisége. És akkor még nem beszéltünk a valódi megelőzésről! A ?megelőzés elve? szinte oldalanként előfordul a környezetpolitikai dokumentumokban, de ez nem más, mint az uniós célok mantrázása, hiszen az intézkedési tervek ezek végrehajtásáról szinte semmit nem mondanak! Az eddigi kormányok teljesen szabadjára engedték a csomagolóanyagok piacát, és ennek eredményeit naponta szenvedjük: először a boltban, aztán a szemétdíj kifizetésénél. Az újrahasználati rendszerek (pl. visszaváltható csomagolások) sorra kimúltak, ma már gyakorlatilag az sem tud környezettudatosan vásárolni, aki szeretne.
(Csomó értékes nyersanyagot vetünk a szemétbe.) Pedig ? mi úgy tapasztaljuk ?, az emberek szívesen gyűjtenének szelektíven, de kormányzati szándék hiányában nem tudott kiépülni a feldolgozóipar, nincs piaci értékük a másodnyersanyagoknak, nem kapnak segítséget a piacra jutáshoz az újrahasznosított termékek. Azért folyik ?esztelen pazarlás?, mert semmi sem ösztönzi a vállalkozásokat, hogy kíméletesen bánjanak az erőforrásokkal, és semmi sem szabályozza a környezetre ártalmas túlfogyasztást.
(A stratégia lényege egy fogalomba sűríthető: komplex hulladékgazdálkodás.) Épülnek a hatalmas lerakók, és épülnének az égetők. ?Komplex módon? hozzácsapnak a pályázatokhoz szelektív gyűjtő- és komposztálórendszereket, de látható: csak azért, hogy a szelektíven gyűjtött papír és műanyag segítse, a szerves hulladék pedig ne gátolja az égetők működését...
(A jogszabályi háttér megvan, és világossá teszi, kinek mi a dolga.) A jogrendszer még nagyon is hiányos. A KVM-et és jogelődjeit súlyos mulasztás terheli abban, hogy éveken át nem tudta/akarta megteremteni a megelőzés elvének érvényesítését elősegítő jogi-közgazdasági környezetet. A 2000-ben elfogadott hulladékgazdálkodásról szóló törvény számos végrehajtási rendelete a mai napig sem készült el. Az államnak lenne még itt dolga bőven mind jogalkotásban, mind gazdasági szabályozásban, mind jogérvényesítésben.
(Az államnak a sarkára kell állnia.) Ezt régen várjuk. A ?szennyező fizet? elv érvényesítése érdekében a miniszter úr felsorol néhány gazdasági eszközt, de hogy is állunk ezekkel valójában? Ökoadó: talán a készülő környezetterhelési díjról van szó? A tervezet kiforratlannak tűnik, az adó nagy része a költségvetésbe folyik be, tehát eleve kérdéses, hogy környezetvédelmi célokra fordítják-e. Termékdíj: sajnos nem töltötte be a neki szánt szerepet. Az öt év alatt beszedett 46 milliárd forint termékdíj mindössze 13,2 százalékát fordították hulladékos célokra (azt is meglehetősen ellentmondásos módon), s újabban az állam gyakorlatilag lemondott a bevételekről, hiszen az iparra bízta, hogy mennyit, kinek és milyen formában fizet, s hogy az erre a célra létrehozott koordináló szervezetek a bevételeket mire fordítják. Az államnak mintha csak az lenne fontos, hogy igazolni tudja az unió felé a kötelező hasznosítási arányokat. Betéti-letéti díj, visszavételi kötelezettség: hol van? Az erről szóló kormányrendelet tervezete sem készült el. Még a koncepciót sem ismerjük, de a minisztérium vezetése előszeretettel nyilatkozik róla.
[Arányossá kell válniuk a (szemét)-díjaknak is.] Egyetértünk. Ez az egyik legkomolyabb gazdasági eszköz a lakosság befolyásolására. Jelen pillanatban azonban még rengeteg településen ? alkotmányellenesen! ? kommunális adó formájában szedik be a hulladék kezelésének költségeit, ami nem motivál senkit semmire. Hogyan fogunk eljutni odáig, hogy a polgár egyedileg kössön szerződést a szolgáltatóval, illetve az igénybevétel arányában fizessen a szolgáltatásért, tehát érdeke legyen kevesebbet termelni?
[Kár lenne, ha a (...) nemegyszer tájékozatlanságon alapuló viták megtörnék a lendületet.] A nagyon vontatottan és ellentmondásosan haladó ISPA-beruházások jelentenék a ?lendületet?? Mi nem feltétlenül a lakosság tájékozatlanságában látjuk az akadályokat. A helyzet szerintünk ez: az államnak pénzre van szüksége, az EU pedig pénzt és technológiát akar kihelyezni, de nem akar ?aprózni?, ezért a nagy regionális lerakókat erőlteti. Így drága rendszerek épülnek, és az üzemeltetést nem tudják kifizetni a kistelepülések. A beruházások nem tájékoztatással és nyilvános vitával indulnak, hanem a helyi képviselők titkos ?puhításával?, sőt néhol telekspekulációra emlékeztető módszerekkel. Ettől a lakosság begörcsöl, és még igaza is van. Egyes cégek a folyamat kezdetétől ott bábáskodnak a beruházás körül, mintha tudnák, hogy ők fogják majd nyerni a beruházási vagy az üzemeltetési tendert... Végeredményben csak a prioritási lista végén szereplő beruházások születnek meg (lerakók és égetők), a többire pedig nincs pályázat, nincs támogatás. Pedig hol van az megírva, hogy nem lehet újrahasznosító rendszerek, kapacitások kiépítésére pályázni?
(Pénzt vagy életet?!) Persányi Miklós Rejtő Jenőt idézi, de ki a rabló és ki az áldozat? Az EU pénzt ad, amiből jut bőven a beruházónak. A lakos, ha nem is az életét, de az életterének egy részét adja, aztán az üzemeltető a pénzét is elkéri szemétdíj formájában. Pénzt és életet...
SZILÁGYI LÁSZLÓ
Humusz
NSZ ? 2003. november 12. Persányi Miklós cikke