„Lebomló” műanyag - környezettudatos vagy sem?

Manapság egyre szaporodnak az olyan hírek, amelyek lebomló „csodaműanyagokról” számolnak be, melyek egy csapásra oldják meg a műanyag-hulladék kezelésének problémáját. Az ezek használatát propagáló cégek, vállalatok pedig fenntarthatóságra törekvésükkel és környezettudatosságukkal büszkélkednek.

Ahhoz, hogy megfelelően ítéljük meg az ilyen hírek igazságtartalmát, ezen újdonságok használhatóságát, környezeti előnyeit és hátrányait, tehát hogy teljes képet kapjunk, először tisztázni kell az alapfogalmakat, majd több szempontból meg kell vizsgálni, hogy milyen hatással vannak ezek az újfajta műanyagok az anyagáramra, a hulladékok kezelhetőségére, végeredményben a hulladékprobléma megoldására.

A polietilén (PE), amiből a cikkben megírt csomagolások készülnek, kőolajszármazék, mesterségesen előállított anyag, amely nagyfokú stabilitása miatt vált széles körben használatossá. A stabilitás itt azt jelenti, hogy az anyagot alkotó molekulaláncokhoz a mikroorganizmusok nem, vagy csak nagyon nehezen férnek hozzá, így az nem bomlik le a természetben, vagy – a körülményektől függően – csak sok száz vagy sok ezer év alatt.

A műanyag zacskók esetében a „lebomló” jelző használata félrevezető. Ugyanis csupán arról van szó, hogy olyan adalékanyagokat kevernek a műanyaghoz, amelyek meggyorsítják a molekulaláncok szétesését (a szétesés egyébként is végbemegy, csak lassabban). Ezek az anyagok általában nehézfémek, ami vélhetőleg a cikk által nem megfelelően definiált d2w nevű „csodaszerre” is igaz.

Az első probléma ezzel az, hogy a gyorsabb széteséshez is általában oxigén, fény és hő szükséges, ami a föld alatt, vagy a szeméttelepek mélyén nem adatik meg. Második probléma, hogy az apró darabokra szétesett zacskó lebomlási ideje még mindig sokkal hosszabb, mint a hagyományosan komposztálható anyagoké, és sokszor speciális körülményeket igényel, ami például egy házi komposztáló esetében nem garantálható. A harmadik probléma, hogy a szemétlerakókon a szétesett műanyag „hagyományos” műanyaggal keverten van jelen, így a mikroorganizmusok ez esetben sem férnek hozzá könnyebben, tehát a lebomlás ugyanúgy ezer évekig tarthat. Negyedik probléma, hogy az apró műanyagdarabok az állatok számára könnyebben lenyelhetőek, és a táplálékláncba bekerülve élettani hatásuk a hozzáadott nehézfémek miatt még az egyszerű műanyagokénál is aggasztóbb. Ötödik probléma, hogy a lebomlás során visszamaradt anyagok – adott esetben nehézfémek – környezeti hatása kevéssé ismert, kockázatokat rejt magában.

Elsőként nézzük meg az átlagember szempontjából az új műanyag használatának hatásait a gyakorlatra. Ha hulladékká válása után a kommunális kukába dobjuk: vagy hulladékégetőbe, vagy hulladéklerakóba kerül. Első esetben elégetése semmivel sem okoz kisebb szennyezést (sőt!), mint hagyományos társaié, utóbbi esetben pedig a hulladéklerakó mélyére kerülve erősen megkérdőjelezhető környezeti előnyökkel kecsegtet a fent tárgyalt okok miatt. A házi komposztálóba nem dobhatjuk, hiszen ott általában nem adottak a lebomláshoz szükséges feltételek. A „lebomló” műanyag külön gyűjtése ipari komposztálás céljából pedig Magyarországon nem megoldott. A hagyományos műanyagokkal együtt való szelektív gyűjtése új – alább részletezett – problémákat okoz a hulladékhasznosítás folyamatában. És végül: nem elhanyagolható tényező az sem, hogy bonyolítja a jószándékú ember – már ma sem egyszerű – dolgát az általa termelt hulladék megfelelő kezelésével kapcsolatban.

A hulladékhasznosítók szempontjából is több, eddig nem tapasztalt probléma merül fel. Egyrészt a „lebomló” és a nem lebomló műanyag szétválogatása nehézkes, sok esetben egyáltalán nem megoldható. A két fajta együtt való gyűjtése pedig szennyezi a hulladékáramot, hiszen egyéb anyagok (pl.: nehézfémek) is kerülnek az újrahasznosításra szánt műanyaghoz, ami csökkenti az értékét és a használhatóságát. Másrészt magának a hulladéknak az összegyűjtése, fizikai kezelhetősége, szállíthatósága is nehezebbé válik az által, hogy a „lebomló” rész gyorsabban apró darabokra esik szét.

Ha erőforrás-takarékosság szempontjából tekintünk a „lebomló” műanyagokra, akkor is eléggé negatív kép rajzolódik ki. Ugyanis a polietilén előállításához kőolajra és energiára van szükség, ami kárba vész, ha a műanyag például egy hulladéklerakóban végzi. A kőolaj pedig nem megújuló erőforrás. Ráadásul, még ha az ígéretek szerint le is bomlik, akkor is vagy CO₂, vagy metán szabadul fel, tehát növeli az üvegházhatású gázok koncentrációját a légkörben, hozzájárulva a globális felmelegedéshez. Ez ugyanolyan, mintha üzemanyagot égettünk volna el.

Összességében világossá válik, hogy a „lebomló” műanyag inkább reklámfogás, mintsem hogy valódi, jól átgondolt kísérlet lenne a döbbenetes mennyiségben keletkező műanyag-hulladékok problémájának megoldására. Sőt – ahogy korábban kifejtettem – gyakran még gátolja is az igazi megoldások kibontakozását. Másrészről pedig a magyar szabályozásoknak köszönhetően üzleti érdekek is fűződnek az ilyen fajta műanyag használatához: a magyarországi termékdíj-törvény ugyanis úgy rendelkezik, hogy ha a kibocsátott szatyrok egynegyede „lebomló”, nem kell termékdíjat fizetni a fennmaradó háromnegyedre sem.

A valódi megoldásokat tekintve tehát nincsenek csodák, de szerencsére nem is kellenek, hiszen rendelkezésre állnak ésszerű megoldások: minél inkább igyekezni kell elkerülni a műanyag csomagolások használatát, vagy ha ez nem megoldható, akkor a tiszta műanyagokat és azok visszagyűjtését, újrahasznosítását kell támogatni. Jobb út egyelőre nem látszik.