Hulladékkezelés Gyimesben: „Belédobják azokat a flakonokat, s itt a Tatros partján billegteti a szél.”

Az utóbbi években, mint néprajzos hosszabb időt töltöttem Gyimesben, a hagyományos népi kultúra és a modernizáció találkozási pontjait vizsgálgatva. Gyimes a Székelyföld keleti peremén fekszik, a Tatros folyó felső völgyét nevezik Gyimes-völgyének, amelybe jobbról-balról keskeny mellékvölgyek torkollanak. A szűk völgyekben az embereknek elsősorban a havasi állattartás és a fakitermelés nyújt megélhetést.

Kultúrájuk a legutóbbi időkig megőrizte régies vonásait. Gyimest mint az archaikus népi kultúra egyik utolsó bástyáját szokás emlegetni, ami ha lehet még érintetlenebb, mint Erdély többi része. Az idelátogatók úgy érezhetik, hogy élő múzeumba érkeztek, ám ha egy pár órás látogatásnál több időt töltenek itt, nyilvánvalóvá válik, hogy az elzártság és archaizmus csupán illúzió. A gyimesi emberek a nyugati fogyasztói civilizáció megjelenése óta ellentétes hatások erőterében alakítják cselekvési mintáikat. A korábban (és részben még ma is) archaikusnak mondható kultúra szembesül az élet minden szintjén megjelenő modernizációs kihívásokkal, amelyek közül a hulladékok megjelenése csak egy, ám mind közül talán a legszembetűnőbb. Gyimesben a hulladékszállítás még nem, vagy csak egészen kezdetleges szinten indult meg. Ezen a téren még a székely falvaktól is jócskán elmaradnak, mivel itt a településszerkezet ágas-bogas - a mellékpatakok mentén több kilométer hosszan elszórtan állnak a lakóházak -, ami jócskán megdrágítja a szemétszállítás költségeit.

A gyimesi „szeméthelyzet" számomra, aki Budapesten nőttem fel többek között azért különleges, mivel itt jól látható, hogy mi történik, amikor a szemétszállító vállalat nem végzi el az emberek helyett hulladékaik eltüntetését. A „modern" nagyváros lakói ritkán szembesülnek hulladékaik sorsával. Ami már nem kell, bedobják a szemetesbe, kirakják lomtalanításra, lehúzzák a vécén, és a rend helyreállt. Nem kell senkinek szembesülnie a hajdan kidobott joghurtos poharával, amely 20 év után is épen és emésztetlenül fekszik valamelyik szeméttelep gyomrában. Gyimesben viszont mindez szem előtt van. A kidobott nejlon zacskó egy hónap múlva is ott lebeg a patak partján, a fürdőszobában leengedett szennyvíz nem egy távoli folyót szennyez, hanem a házuk előtt csurdogálót, és amikor egy rossz gumicsizmát szeretnének eldobni, nekik kell választani, hogy vajon elássák-e a kertben, elégessék, vagy a patakba dobják. Ebben a helyzetben bárki számára nyilvánvaló, hogy a modern kor legtöbb hulladéka nem visszailleszthető az élet és a természet körforgásába. Egy gyimesi asszonyt idézve: „...mert más szemét elmegy, a fűrészkorpát, fűrészmosztot azt a víz elviszi, de ezeket a nájlon dolgokat nem. Ezek fent lebegnek, mint az angyalok. Bedobják, s mikor nagy víz van, ide lehordja, s felaggassa. Olyan a Tatros, mint egy karácsonyfa. Kétfelé az a sok nájlon, s ilyen nájlon flakonyok."

A gyimesi háztartási tárgyak korábban jórészt kézműves technikával készültek, hosszú életpályát futottak be - akár többszöri funkcióváltással -, s végül semmilyen maradandó hulladékot nem hagytak hátra. A fémeszközök kivételével az összes szerves anyag: a gyapjú és kendervászon, a fa, a bőr, a konyhai maradékok, a természetben rövid időn belül elbomlottak, a vastárgyakat pedig félretették és újrafelhasználták. „Régebben nem volt szemét, mert akkor kisepertük a házat, akkor volt a ganyé, s oda a ganyéra reavettük. Ott elrothadott. Nem vette senki a patakba, hanem oda a ganyéra. Elrothad még akár a fa is ott, de ezek a flakonok nem rothadnak el." Még ma is, szinte az összes szerves eredetű hulladékukról elmondható, hogy ahol még tartanak állatot és van trágyadomb, ott azok újrahasznosulnak, de legalábbis nem maradnak hátra, mint hulladékok. A legtöbb szerves hulladék trágyaként vagy hamuként a termőföldbe jut vissza. Az iskolai füzetekből például WC-papír lesz és a trágyára kerül, a használt ruhából munkaruha, erdőjáró ruha, majd rongyszőnyeg, s ha végképp elvásott, akkor elégetik, hogy hamuját az eső mossa be a földbe.

A rendszerváltozás óta megszaporodó, nagyrészt el nem bomló hulladékok nem illeszthetőek be a régi, jól bevált körfolyamatokba. Egy részük ugyan újrahasznosul a gyimesi emberek végtelen találékonyságának köszönhetően, nagyobb hányaduktól viszont kénytelenek megszabadulni. „A régi autót, amit már nem használtunk, a férjem szétszedette egy autószerelővel. Ami jó volt belőle, nagyon sok mindent felhasználtunk, adott el is belőle, s ami megmaradott, azt a Daciába berakta, kétszer-háromszor fordult, és elvitte az ócskavasba." Más a használt autóját egyszerűen betolja a Tatrosba. Az üveg és a fémhulladékok néha a patakok partján végzik, gyakoribb azonban, hogy elássák a kert egy félreeső részében. „Az onnan nem kerül ki soha többé.."- mondják. A műanyagokat ezzel szemben többnyire elégetik „Ami éghető, azt mi mindet elégessük a kályhába. Aztán ami olyan darabosabb, hogy nem kályhába való, azt tavasszal vagy késő ősszel, amikor a szántóföld fel van szabadulva, akkor oda mindent kiviszek, rossz ruhát, rossz cipőt, gumicsizmát, flakont, ami olyan, hogy eldobnivaló, én oda mindent kiviszek, s elégetem. S így télen, amikor kiürül egy olajos vagy ecetes flakon, abba a helybe bedobom a kályhába, s az el is ég."

Külön figyelmet érdemelnek egyes veszélyes hulladékok. Tíz év körüli kislánnyal beszélgettem, akitől megkérdeztem, hogy hová teszi a használt elemet. „Az elemnek fúrok egy lukat a földbe az ujjammal, s beleteszem. Éppen belefér." - válaszolta. A „veszélyes hulladék" fogalma a gyimesi emberek körében valójában nem ismert. Egyedül talán a döglött állat az, amit veszélyesnek tartanak, valamint tudják, hogy aki a patakból iszik, az megbetegedhet. A régi gyógyszereket, szárazelemeket, dezodoros dobozokat, izzókat, festékes vagy vegyszeres vödröket ugyanúgy elássák, a vízbe dobják, vagy megpróbálják elégetni, mint bármi mást, amit el akarnak távolítani életterüktől. Az hulladékok égetése során visszamaradt hamu kezelése érdekes példa arra, amikor egy szokást alátámasztó évszázados tapasztalat érvényét veszíti, sőt az elérni kívánt hatás (hosszabb távon) éppen a visszájára fordul, a szokás mégis tovább él. Nem tesznek ugyanis különbséget a fenyőfa hamuja és az elégetett csokis papírok, műanyag palackok, sportcipők és műszálas ruhák után visszamaradt hamu között, általánosan azt tartják, hogy ahol a hamut a termőföldre terítik, ott dúsabb lesz tőle a vetemény. „Kidobjuk a szántóföldre, mert az kövéríti a földet, mint az istállótrágya." Az év során nagyobb mennyiségben összegyűlő szemetet ezért sokan éppen a szántóföldön égetik el, és a sparheltből is vagy oda, vagy a trágyadombra hordják a hamut, hogy táplálják vele a földet.

A gyimesiek hulladékeltávolítási szokásai bizonyos hagyományokat őriznek. Olyan mozdulatok, cselekvéssorok ezek, amelyek hosszú időn át beváltak, a felmerült problémákra megfelelő válaszok voltak, ezért generációkon át tudtak öröklődni. A folyóvízbe dobás, a földbe ásás, az elégetés egyaránt ilyen műveletek. Alaptapasztalatuk, hogy a víz elviszi, a föld elbontja, a tűz elemészti a birtokába került dolgokat. Tapasztalataik mindeddig érvényesnek bizonyultak, ám az eltávolítandó tárgyak időközben megváltoztak. Az újonnan érkezett anyagok története a földben, a vízben és a tűzben nem a megszokott módon zárul. Pontosabban: egyáltalán sehogyan sem zárul. Hiába vetették ki őket, dacolnak sorsukkal, és maradnak. Kézenfekvő válasznak tűnik, hogy a szemétszállítással majd elrendeződnek a dolgok, a probléma azonban ettől nem oldódik meg, csak már nem fog látszani.