Ez a cikk kb. 18 éve íródott. A benne szereplő információk a megjelenés idején pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.
Dobozos víz
2006. július 02.
humusz
A Magyar Nemzet szombati magazinja a HuMuSz elnökével készített interjút
Dobozos víz Sok helyen kommunális adó formájában szedik be a díjat 2006. június 24.(24. oldal)
Konkoly Edit
Miért kell a reklám? „A reklám elsősorban a fogyasztói szükséglet, az igény kialakítására ható fizetett eszköz…” „Kis alapterületű vagy nehezen belátható elárusítóhelyiségeket célszerű tüköroldalfalakkal »tágítani«, illetve beláthatóvá tenni. Ez a megoldás optikailag kitágítja a szűk teret, látszólag megsokszorozza a kirakott árumennyiséget, fokozza a vevők vásárlási kedvét…” „A szemmagasságban lévő részek az állványok legértékesebb árubemutató helyei.” „Az előre szeletelt, tálakra rakott, zöldségekkel díszített hentesáru, tejtermék vagy kosarakban felhalmozott péksütemény a terített asztal emlékét idézve fokozza a vásárlókedvet.” „Vannak olyan tömegcikkek, amelyeket pillanatnyi elhatározásból is vásárolnak. Ilyenek az édességek, nyalókák, a vendégváró falatok, italok, félkész ételek, idegen konyhák specialitásai stb. Mivel ezeket előzetes tervek nélkül vásárolják, a vevő egyáltalán nem keresi, csak akkor fogynak, ha sok helyen elérhetők, vagy a vásárlást külön ösztönzik az eladók.” (Részletek a Kereskedelmi és vállalkozási ismeretek, Az áruforgalom és A kereskedelmi munka személyi és tárgyi feltételei című középiskolás tankönyvekből.)
Műanyag flakonnal a nagymamám harminc évvel ezelőtt találkozott először a háztartásában, és nem is tudott mit kezdeni vele – kezdi Szilágyi László, a Hulladék-munkaszövetség (Humusz) elnöke. – Addig a legtöbb használati tárgya egész életében kiszolgálta, például a tejesköcsög vagy az ételhordó, amelyben a mezőre vitték az ételt. A műanyag flakonok aztán sokszor a patak partján landoltak. Ma is hiába fizet gyakorlatilag mindenki valamelyik szolgáltatónak szemétdíjat, a reflexek megmaradtak, talán ezért lett ilyen szemetes ez az ország. A magyar ember csak a saját birtokával foglalkozik, nem úgy, mint a nyugat-európai. A skandináv országokban rend van, akárcsak Németországban, ahol még egy csikket, rágógumit sem dobnak el közterületen. Az, hogy szemetelünk vagy nem, a szemléletünkön múlik. A megelőzés a legfontosabb, és ha már mindent megtettünk, hogy ne is keletkezzen hulladék, csak attól kezdve lehet az újrahasznosítással foglalkozni, és ha már ez sem megy, akkor kell a szemetet biztonságosan ártalmatlanítani. – Mit ért megelőzésen? – Az életmód megváltoztatását. Az ugyanis, hogy mennyi hulladék keletkezik, attól függ, mit vásárolunk, és a tárgyainkat, csomagolásainkat meddig használjuk. Az viszont, hogy mit veszünk meg, már régen nem a szükségleteinken múlik, hanem azon, mit adnak el nekünk. A statisztikák azt mutatják, a reklámok jól működnek, hiszen szinte minden reklámozott terméket megveszünk. – Egyre több reklám célozza meg a gyerekeket. – Igen, mert bár nincs saját keresetük, mégis számottevő vásárlóerőt képviselnek, mert ügyes érdekérvényesítők. A szüleikre legalábbis nagy hatást gyakorolnak. A boltok úgy vannak berendezve, hogy miközben sorban állunk a pénztárban, körülöttünk édességhegyek magasodnak. A rendszerváltás óta megváltoztak a fogyasztói szokások. Az életszínvonal növekedik, de nem biztos, hogy az életminőség is. Egyre inkább eltűnnek a tartós használati cikkek, és tért hódít a gagyi. A tárgyak nagy többsége egyszer használatos, ha elromlik, eldobandó. Ma az ár nem az anyagot, a belefektetett munkát takarja, inkább a belefektetett marketinget és reklámot. – Néhány éve egy német kisiskolás átlag havi kilencszáz reklámot „fogyasztott”. Ugyanez a felmérés azt is kimutatta, hogy a reklámnál a gyerekek csupán hét százaléka kapcsolt át más adóra, negyven százalékuk mint önálló műsort bámulta. Hogy állunk a magyar gyerekkel? – Manapság több ezer reklámimpulzus ér naponta egy felnőttet, és egy gyereket sem sokkal kevesebb. A reklámok azért is veszélyesek, mert tönkretehetik a környezettudatos magatartásra oktató tanárok munkáját, hiszen sokszor egészen más társadalmi-erkölcsi értékrendet sugallnak, mint a pedagógusok. A reklámcégek olyan professzionálisan dolgoznak, hogy az információk még akkor is dolgoznak bennünk, ha átsiklik a tekintetünk a reklámok fölött. Olyan iszonyatos nagy zajban élünk az információk tekintetében is, hogy nem tudjuk feldolgozni őket. – Ez lenne szorongásaink egyik oka? – Könnyen lehet. Az biztos, hogy még nem alakult ki bennünk védekező mechanizmus a reklámokkal szemben. A reklám manipulálni próbál a saját módszereivel, noha bizonyos tekintetben fejlődött a kultúrája. A kilencvenes évek elején a Humusz még havonta ment a versenyhivatalhoz, a reklámetikai bizottsághoz vagy a fogyasztóvédelemhez, és nagyon sok pert megnyert. Ma a reklámszakma nagyjából tiszteletben tartja a határokat. – El kell-e hinnünk, ha egy cég azt állítja a termékéről, hogy az öko vagy bio? – Korábban védeni próbáltuk ezeket a fogalmakat, de rájöttünk, szinte lehetetlen. Hiába léteznek Magyarországon hivatalos minősítési rendszerek, amelyek meghatározzák, mi az öko vagy a bio. Valójában kevés termék érdemelte ki ezeket a jelzőket. Sajnos „zöldre festeni”, elhitetni a fogyasztóval, hogy figyelembe veszik az ökológia szempontjait, gyümölcsöző stratégia a vállatok részéről. Látunk azonban jó példákat is. Ha lassan is, de fejlődik a cégek környezeti és társadalmi felelősségvállalása. – Gondolom, egy valódi ökocégnek nem mindegy, milyen csomagolóanyagot használ. – Hagyományosan a csomagolásra azért volt szükség, mert meg kellett védeni az árut. A baj akkor kezdődött, amikor a csomagolás marketingeszköz lett. A külső adja el magát az árut. Fontos a forma, a szín, a felület, a márkanév, ugyanis a látvány fokozza a vásárlási ingereket, ráadásul a nagy szupermarketekben gyakorlatilag nincs eladó, a vásárló legtöbbször a csomagolás alapján választ. Visszaszorult a többször használatos csomagolóanyag, ma szinte csak a sörös- és a borosüvegeket váltják vissza. Ez nagy baj, mert lassan elfogynak azok a nyersanyagok, amelyekből a csomagolóanyagok készülnek. Előfordul, hogy a csomagolás értéke többszöröse a bele csomagolt áruénak. Például ha alumíniumdobozban árusítanak alpesi forrásvizet. – Szerencsére egyre népszerűbb a szelektív hulladékgyűjtés. – Igen, hiszen az iparnak fontos nyersanyaga lehet. Az emberek egyre inkább ezt tekintik megoldásnak a gondra, de szerintünk nem ez a legjobb. A papír újrahasznosítása jól működik Magyarországon, a többi hulladék esetében viszont nem olyan jó az összkép. A műanyag palackoknak Európában nem nagyon van feldolgozóiparuk. A fél világ PET-palackja a Távol-Keletre, főképp Kínába kerül, ahol műszálat húznak belőle. Pulóver, sál formájában kapjuk vissza őket, sokszor hamis márkajelzéssel. A használt üvegre Magyarországon alig van felvevőkapacitás, Csehországba szállítják. A kombinált dobozok egy részét Németországban dolgozzák fel, a német papírgyáraknak megéri, hogy szétválasszák a papírt az alumíniumtól és a műanyagtól, a mieinknek nem. Pedig csak a budaörsi gyár egymilliárd-hatszázezer darab kombinált dobozt gyárt évente, amit a térségben terít. – Minden szeméttelep fogadja a veszélyes hulladékokat? – Annak ellenére, hogy a háztartási hulladékok egy százaléka számít veszélyesnek, mégis problémát okoznak, például a használt fénycsövek, elemek, akkumulátorok, növényvédőszer- és festékcsomagolások, gumiabroncsok. Sajnos ezeket nagyon kevés helyen veszik át. Az önkormányzatok néha szerveznek veszélyeshulladék-gyűjtő napokat, de ritkán, mert nincs rá pénzük. Egy köbméter veszélyes hulladék ártalmatlanítása százezer–százötvenezer forintba kerül. Az lenne jó, ha Magyarországon is életbe lépne a teljes visszavételi kötelezettség. Ez azt jelenti, hogy ha valaki elemet ad el, kötelessége vissza is venni, és ártalmatlanítani az elhasználtat. Ez éppen csak elkezdődött, a nagy áruházak már visszaveszik az elektronikai hulladékokat. – Hová kerülnek a háztartási szerves hulladékok? – Egyelőre sajnos a kukába. Épp most szervezünk egy akciót Komposztálj! címmel. Az emberek fele kertes házban él, vagyis tudna komposztálni. A háztartási hulladék egyharmada ugyanis szerves anyag, amelyet ha a kukába dobunk, meleg nyári napokon bűzlik, miként a szeméttelepeken is. Elkezd rothadni, és metán keletkezik. A metán kedvezőtlenül befolyásolja a légköri folyamatokat, erősíti az üvegházhatást. A komposztáláshoz kapcsolódik egy másik projektünk, amely a differenciált szemétdíjról szól. A lényege, hogy aki szelektál és komposztál, az a hulladékának kétharmadát hasznosítja, vagyis miért kellene neki ugyanannyi díjat fizetnie, mint aki nem teszi ezt? A szolgáltatók nem igazán szeretnének arányos díjfizetést, fogyasztóvédelmi szempontból mégis meg kellene tenniük. Sok helyen alkotmányellenesen kommunális adó formájában szedik be a hulladékdíjat, és sok hibás helyi rendeletről tudunk. Tagja vagyok az Országos Környezetvédelmi Tanácsnak, ahol a fenti témát is napirendre vettük. Tavaly kidolgoztunk egy hulladékmegelőzési stratégiát, amelyet kormánykörökbe is eljuttattunk. Javasoltuk, hogy az ártalmatlanítás után díjat kelljen fizetni, és a most épülő hulladéklerakókat közvagyonná kellene nyilvánítani. A lerakó üzemeltetőjét érdekeltté kellene tenni abban, hogy minél kevesebb szemetet fogadjon, így nemcsak húsz évig működhetnének a lerakók, hanem akár harmincötig. Ezt csak úgy érhetjük el, ha továbbra is szelektíven gyűjtünk, ha komposztálunk, és a veszélyes hulladékokat külön ártalmatlanítjuk. Úgy gondolom, a differenciált szemétdíj a vásárlásra is hatással lesz, meggondolja majd a vásárló a boltok gondolái között, hogy ilyen csomagolású terméket vegyen vagy olyat. – Az iskolákban is van lehetőség szelektív gyűjtésre? – Sok iskolában példás módon működik a szelektív hulladékgyűjtés. Ahol iskolakert van, ott komposztálnak is. Gond azonban az ételmaradék sorsa. Régen el lehetett vinni a konyhás néni malacainak, az Európai Unió azonban ezt megszigorította. A Humusz évek óta nyomást gyakorolt a kormányra, hogy megreformálják a szennyező és egészségtelen iskolai büféket. Reméltük, hogy kormányrendelet születik, de csak egészségügyi miniszteri ajánlás lett belőle. Csupán azt sikerült elérni, hogy megjelentek a kínálatban a gyümölcsök és a péksütemények, kissé kiszorítva az E-számokkal terhelt élelmiszereket. – Sok családban egyáltalán nem figyelnek a környezettudatos nevelésre. Tudja a gyerek a szüleit „nevelni”? – Ez majdhogynem lehetetlen. Tizenöt éve van Magyarországon fogyasztói társadalom, ez alatt az idő alatt kevesen váltak tudatos fogyasztóvá. Sokan egyáltalán nem figyelnek sem önmagukra, sem a környezetükre, ami meglátszik egészségi állapotukon is. Reménykedjünk, talán rövidebb ideig tart ez a hedonista, önpusztító korszakunk, mint a nyugat-európaiaknál. Ők nagyrészt már túl vannak rajta.
