Az igazság az újrahasznosításról (2. rész)

Az újrahasznosítás rövid története

Az újrafeldolgozás hasznosságát évszázadok óta ismerik és elismerik. A fémtárgyak újrafeldolgozása több ezer éve zajlik: a fémeket régen is beolvasztották, majd új fegyvereket és szerszámokat készítettek belőlük. Úgy hírlik, hogy a világ hét csodáinak egyikeként számon tartott rodoszi Kolosszus törött darabjait is újra felhasználták. Az ipari forradalom idején az újrahasznosítók előbb vállalkozásokat, majd kereskedelmi szövetségeket alapítottak a gyűjtés, a kereskedés valamint a fém- és papírfeldolgozás működtetésére. Amerika Újrahasznosítói Ipar Intézete (ISRI) egy több mint 1400 tagvállalatot számláló kereskedelmi tömörülés, amely a gyökereit egy hasonló szervezet 1913-as megalapításáig vezeti vissza. Az 1930-as években sok ember fémhulladékok, rongyok vagy egyéb dolgok árusításából élte túl a nagy Gazdasági Világválságot. Azokban az időkben az újrahasználat és újrahasznosítás gyakran gazdasági szükségszerűség volt. Az újrahasznosítás a II. világháborúban is fontos szerepet játszott, amikor fegyverek készültek fémhulladékokból.

Ahogy az ipari társadalmak egyre növekvő mennyiségű szemetet kezdtek termelni, az újrahasznosítás új értelmet nyert. Az anyagok tisztán gazdasági megfontolásból történő újrahasznosítása mellett a közösségek számára egyre inkább szemponttá vált az is, hogy hogyan lehetne csökkenteni a lerakókba és égetőkbe áramló hulladék mennyiségét. 1970 körül egy környezeti mozgalom kezdeményezte Amerika első járdaszéli gyűjtési programjának kidolgozását, igaz, ennek valódi megvalósulása még 20 évet váratott magára.

1991-ben Németország történelmet írt, mikor elfogadta azt a rendeletet, amelyben a gyártókra hárította a csomagolások teljes életútjáért való felelősséget. Válaszul az ipar létrehozta a DSD rendszert (Duales System Deutschland), amelynek keretében a hivatalos hulladékelszállító közszolgáltatással párhuzamosan megszervezték a szelektív gyűjtés rendszerét. A "Zöld pont" márkajelzésért felszámolt licencdíjból a DSD fizeti a csomagolóanyagok begyűjtését, válogatását és újrahasznosítását. Annak ellenére, hogy a rendszer drágának bizonyult, igen nagy hatása volt. Később több európai ország is olyan újrahasznosítási programokat alakított ki és fogadott el, amelyekben a gyártói felelősség valamilyen szinten megjelent.

1987-ben egy szeméttel megrakott uszály hajózott fel és alá Amerika keleti partjainál, lerakóhely után kutatva. Ez a jelenség nyilvános vitát indított a hulladékgazdálkodásról, és katalizátora volt az ország növekvő újrahasznosítási mozgalmának. Az 1990-es évek elejére olyan sok amerikai város hozta létre újrahasznosítási programját, hogy a begyűjtött anyagok növekvő mennyisége a járdaszéli gyűjtésből származó hasznosítható anyagok tonnánkénti 50 dolláros piaci árát kb. 30 dollárra csökkentette, mondja Dr. Morris aki az 1980-as évek óta követi nyomon az árak alakulását az Atlanti-óceán északnyugati partvidékén. A többi árucikkhez hasonlóan az újrahasznosítandó anyagok ára is hullámzik. A begyűjtött anyagok átlagos tonnánkénti ára azonban lassan 90 dollárra emelkedett.

A lakossági hulladékgyűjtési programok ennek ellenére pénzügyileg nem önfenntartók. A begyűjtés, szállítás és a válogatás költsége általában meghaladja az anyagok eladásából származó bevételeket, és a lerakási költségeknél is magasabbak. Kivételek persze léteznek, mondja Dr. Morris, jórészt kikötők közelében, sűrűn lakott városi területeken, ahol nagyon magasak a hulladéklerakási költségek és az újrahasznosítható anyagok eladásához kedvezőek a piaci feltételek.

[Folytatás: Szelektálás]

Fordította: Hardy Judit, Körözsi A. Edit, Makhándi Márta, Koszta Imola, Dorkó Natália, Balogh Emese