Árvízi idill, lapátnyéllel
Egy lapát, két lapát, három lapát homok, nem nagyon megrakva, csak úgy emberesen, zsupsz a zsákba. A zsák száját tartani kell, az a legjobb, ha a lapátolónak se nagyon le nem kell hajolnia, se nagyot nem kell emelnie – a zsákoló feladata, hogy a megfelelõ magasságban legyen. Még jobb, ha kissé kihajtja a szélét. Kézre vigyázni! Átlagosan tíz másodperc alatt lehet a három lapátnyi homokot a zsákba juttatni, akkor a zsákoló a többi közé teszi. Majd jön a markoló és a megfelelõ helyre szállítja a zsákokat.
Az a tíz másodperc persze az idő múlásával egyre több lesz. Érdemes félóránként szusszanásnyi szünetet tartani, nyújtózkodni, enni, inni, rágyújtani – kinek miben van hiánya.
A homok, amelyet a zsákokba kell juttatni, teherautóval érkezik, az embermagas halmot akkor körülállják a lapátoló-zsákoló párosok, mehet a munka.
Egy lapát, két lapát, három lapát homok, zsupsz a zsákba.
Arról megoszlanak a vélemények, melyiket nehezebb: lapátolni vagy zsákolni, kamaszkoron túl lévőek tisztában vannak már a képességeikkel, nyilván gerincsérvvel egyszerűbb a lapáttal játszani, mint emelgetni.
Két-három óra elteltével egyre zsibbasztóbbak lesznek a poénok, egyre több lesz a megállás.
Szerencsére ilyenkor mindig jön a váltás, egyfelől átveszi a helyet a homok mellett, másrészt friss információkkal szolgál. Hogy hol szivárog a gát, hány búvár dolgozik a víz alatt, elesett-e már a Szentendrei-sziget, jönnek-e Pestről friss emberek.
Egy lapát, két lapát, három lapát homok, zsupsz a zsákba.
Éjszaka több a fiatal, nappal több a nő – nyilván ki mikor ér rá. Végül is mindegy, másnapra nagyon fog fájni ott is, ahol az ember nem is sejtene izmát. Egy idő után kevéssé számít a frizura, a valaha tiszta ruha, a legfontosabb, hogy levegő legyen. Egy idő után már az sem számít, lapát nélkül micsoda az ember, aranyműves, tisztviselő vagy firkász. Elsimulnak az ideológiai ellentétek, generációs problémák, svéd mintára tegeződés lesz az úr – méltóságos uram, szíveskedjél már egy köteg zsákot idehozni, kérlek alássan, de szaporán.
Egy lapát, két lapát, három lapát homok, zsupsz a zsákba.
És akkor. Mint egy tünemény, mint egy jelenés, szivárvány a víz fölött vagy valami ilyesmi. Megjelenik ő. Általában fotósok, kamerások kísérik, sokan. Kevéssé udvariasan szétlökdösik az addigra kissé amortizálódott önkénteseket, megkeresik a legjobb beállítást, a háttérből elzavarják a lábatlankodó katonákat, tűzoltókat, polgári védelmiseket.
Ő akkor kiveszi valaki kezéből a lapátot, nyelét kissé megtörölgeti, mert gusztustalanul csúszik a sok izzadtságtól. A lapátot a homokhalomba mélyeszti, arcát a kamera, a fotósok felé fordítja. Mosolyog, hiszen ez az ő üzenete: emberek, fogjunk össze, lám, én is itt vagyok, nem restellem a fizikai munkát. Vakuk villannak.
Tíz másodperc múlva – egy zsáknyi idő – továbbáll, kínosan egyensúlyozgatva a zsákokon. Arca már aznap a híradásokból, címlapokról mosolyog, ahogy áll a gáton, lapáttal a kezében. Milliók nézik, olvassák, füttyentenek, hogy ez igen. Lám, Ő milyen derék ember.
Amikor elvonul a stáb, eltűnik az utolsó autó, néhány tízezer ember megfogja a lapátját újra. Te tudod, ki volt ez? kérdezgetik egymástól. Vállvonogatás a válasz. Valami sztárocska, talán valóvilágos vagy kereskedelmi csatornatöltelék, nem mindegy?
De.
Egy lapát, két lapát, három lapát homok, zsupsz a zsákba.
A hírek szerint szerdán megkezdődött az apadás a Dunán.
Török Monika
HuMuSz
Szentendre