Szerencsésnek érzem magam, hogy egy olyan korban élhetek, amikor a két világ határán mozgunk. Még megvan a teremtés szépsége, rácsodálkozhatunk a világban rejlő csodákra. Ismerhetem a Föld élővilágának egy részét anélkül, hogy személyesen kellett volna bejárnom a bolygó minden szegletét.  Ugyanakkor vészesen fenyegetnek bennünket globális problémák: járványoktól kezdve, klímaváltozáson keresztül, az ökoszisztéma rendszerek felborulásáig…

Különleges, hogy ebben a libikóka helyzetben azt érezhetem, hogy egyik-vagy másik irányba való billenésben felelősségem van. Erre a felelősségre segített ráérezni a világhírű brit természetfilmes, a mindenki által ismert Sir David Attenborough.

Legújabb filmje nagyon mély benyomást tett rám. Nem kertel, kerekperec kimondja azt, amit milliók sejtenek: valamit elrontottunk. Sokan viseljük szívünkön a Föld és benne az emberiség sorsát, mégsem biztos, hogy ennyire tisztán látjuk az összefüggéseket. Ezt a megértést segíti a „David Attenborough: egy élet a bolygónkon” című filmje, a megszokottnál is világosabb narrációval és elképesztően látványos képi világgal.

Egy emberöltőnyi (több, mint 70 évnyi!) filmes munka tapasztalatával és alapos, tudományos megfigyelésével nem lehet vitatkozni. Az ismeretterjesztés fogalmát olyan magasra emelte, ami lekörözhetetlenné teszi őt. Nála hitelesebb hang szerintem nem él ma a Földön. Ez a film egyrészt életrajzi összegzés, természetfilm és egy nagyon őszinte tanúvallomás. Attenborough életének eddigi 93 évét végigkísérve kirajzolódik előttünk egy lenyűgöző történet. Pontosabban kettő. A másik a mi történetünk: az emberé, aki magát intelligenciája révén kiemeli a többi faj közül, majd  pedig fejlődésének legutóbbi szakaszában - teljesen tudatlanul, vagy legalábbis nem szándékosan – belerondít a természet rendjébe, felborítva annak egyensúlyát.

Hátborzongató a párhuzam, ami egyben a film keretét is megadja: Csernobil esete és a jelenlegi biodiverzitás-csökkenés. A kompozíció a képekkel, Attenborough őszinte hangján, a zenei aláfestéssel a néző érzelmeibe markol. A film egy természet-történeti gyorstalpalóval indít, lenyűgöző látvánnyal. Szemfülesek kiszúrhatják, hogy a bevezető gondolatok után, a biodiverzitást magyarországi felvétel is illusztrálja.

Nagyon okos történetvezetéssel, a film második része drámai képeket vetít előre: mit várhatunk a következő évtizedekben, ha nem változtatunk. Egy 93 éves ember ilyenkor nyugodt szívvel hátradőlhetne: hiszen ő megtette, amit lehetett, bemutatta a világot és az azt érintő problémákat is. Attenborough nem dől hátra, hanem felelősséget vállal a most megszületőkért, a ma élő fiatalokért és konkrét cselekvési terveket vázol fel számunkra, reménykeltő, pozitív üzeneteket ad.

Ha nem teszünk semmit, azzal a hibázások mellett tesszük le a voksunkat, azaz hagyjuk, hogy az emberiség megfőjön a saját levében. A Föld 4,5 milliárd éves történetében tömeges kihalás már többször is történt. Jelenleg a hatodik ilyen folyamat zajlik. Az ember felelőssége ebben a történetben sokak által vitatott. Viszont mi lenne, ha végre tömegesen felismernénk azt a képességünket, hogy változtathatunk a dolgok folyásán jó irányba is. A biodiverzitás megőrzése, az ökoszisztéma rendszerek fenntartása saját jól felfogott érdekünk. A pazarlás helyett az erőforrásokkal takarékosan kell bánnunk, kevesebbet és ésszerűbben fogyasztanunk, amit csak lehet, vissza kell forgatni. Tekintettel kell lennünk a bolygó többi teremtményére és egymásra. Észre kell venni magunk körül a sokszor csendben már működő fenntarthatósági gyakorlatokat és ezeket követni a hangosan nyomuló divatokkal szemben. A túlélésünkhöz már nem elég az emberi intelligencia. Előrelátásra, hosszú távú gondolkozásra és bölcs döntésekre van szükségünk.

Életünk a Földön most a mi kezünkben van. Én Sir Daviddel vagyok, és te?

Írta: Merza Péter

képek forrása: Netflix