Balogh tanár úrra emlékezünk

Három éve hunyt el „A Nemzet Ökológusa”

Három esztendeje, 2002. augusztus 15-én életének 90. évében hunyt el Budapesten Balogh János professzor „A Nemzet Ökológusa”.

            Balogh János 1913. február 19-én a kárpátaljai Nagybocskón (valójában attól néhány kilométerre egy kisebb településen: Lonkán) született. Édesapját egyéves korában a háború, édesanyját hét éves korában a spanyolnátha miatt veszítette el. Ekkor nagyszüleihez kerül Túrkevére, amelyet később szülővárosaként szeret és tisztel. Tíz évesen hadiárva-ösztöndíjjal jut Budapestre, a Protestáns Országos Árvaházba és a híres Fasori Evangélikus Gimnáziumba. A következő nyolc év egész életét meghatározza. A szigorú rend, a katonás fegyelem, a következetes nevelőmunka és a közismerten kiváló szellemi műhely megteremti a feltételeket ahhoz, hogy a tehetséges diák kibontakozhasson. Sok más mellett olyan feleslegesnek tűnő tudásra is szert tesz, mint a gyorsírás (országos bajnok is volt) és a latin nyelv alapos ismerete.
    Példaképei Bíró Lajos, Herman Ottó és Fenichel Sámuel. Bár szervezőkészsége és irodalmi tehetsége hamar kiderül, már itt elhatározza és 16 évesen naplójában le is írja: „Életem célja, hogy trópusi zoológus legyek.” Addig azonban sok minden történik még. Érettségi után a Pázmány Péter Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán természetrajz-földrajz szakon szerez diplomát, illetve egyetemi doktorátust. Bár a dühöngő gazdasági válság közepette állást kínálnak neki – azt visszautasítja, mivel botanikával kellene foglalkoznia, ő pedig zoológus és az is akar maradni. Inkább elvállal egy kollégiumi felügyelői állást, mert bár itt fele annyi a fizetése, mint amit a másik helyen ajánlottak, de kap egy szobát és szabad idejében lehetősége van az állattant művelni.
    Két évvel később aztán bekerül a Pázmány Péter Tudományegyetem Állatrendszertani és Állatföldrajzi Tanszékére, mint fizetés nélküli gyakornok, majd tanársegéd, később adjunktus. Ekkoriban ismerkedik meg a tudományos ismeretterjesztéssel is Tolnai (Simon) Világlapjánál. Az egyetemet 1946-ban elhagyja, hogy egy rövid tihanyi és múzeumi kitérő után 1951-ben kutatóként visszatérjen. Tudósi karrierje gyors ütemben halad: 1952-ben a biológiai tudomány kandidátusa, 1954-ben a biológiai tudomány doktora, 1966-tól egyetemi tanár, 1965-től az MTA levelező, 1973-tól rendes tagja. Több száz tudományos közlemény, cikk és könyv szerzője, szakterületeinek (taxonómia, faunisztika, ökológia, zoocönológia, talajzoológia, elsősorban atkák, azon belül is páncélosatkák) világ-élvonalbeli, elismert művelője, ma már világszerte alapvetőnek tekintett módszertanok és elméleti alapok kidolgozója, még az ötvenes években megjelent könyvei is gyakran idézett alapművek.

Tudományos karrierje előrehaladtával egyre inkább bekapcsolódott a tudomány-szervezői - tudomány-politikai munkába is. 1970-1973 között az MTA Biológiai Osztályának alelnöke, 1973-1980 között elnöke. Haláláig számtalan bizottság, szakbizottság, tagja, illetve vezetőjeként igyekezett előmozdítani a biológiai tudományok ügyét.

Jellemző, hogy előadásait gyakran látogatták más szakok hallgatói is, mivel egyszerűen megfogalmazott, didaktikus, saját expedíciós élményeivel és a mindennapi életből vett példáival, bőségesen megtűzdelt, élvezetes és magával ragadó stílusban előadott mondanivalójával nem csak tudást, de bölcsességet és egy bizonyos szemléletet is átadott. Nem csak előadásai, de egzotikus expedíciós emléktárgyakkal díszített dolgozószobájában tartott vizsgái is emlékezetesek maradnak azon szerencsések számára, akik részesei lehettek.

50 éves korában, 1963-ban teljesült gyermekkori álma: életében először jutott el a trópusokra és mindjárt egy UNESCO-támogatta afrikai zoológiai expedíció vezetőjeként. (Miután néhány évvel korábban 46 évesen életében először járt külföldön: Londonban.) Az elkövetkező évtizedekben összesen közel negyven expedícióval valóban bejárta a Föld trópusi területeit: Afrikát, Dél-Amerikát, Ázsiát, Új-Guineát, Ausztráliát, Óceániát, Új-Kaledóniát, vagyis teljesítette tervét egy „cirkumtrópusi” kutatás és talajzoológiai gyűjtés véghezviteléről. Összességében mintegy hat évet töltött a trópusokon. Tragikus tény, hogy az általa évtizedekkel ezelőtt vett minták nagyon sokszor az egyetlen és utolsó őrzői egy-egy hajdanvolt, örökre elveszett faunának, amelynek eredeti élőhelyén ma már nyoma sem maradt és ami soha többé nem lesz, mivel a hajdani őserdők helyén letarolt, degradált területek maradtak csak. Balogh János összefüggésekben gondolkodó, szintetizáló elme volt. Ezt a képességét expedíciós tapasztalatai – akárcsak Humbold és Darwin esetében – tovább erősítették, így ezeket a folyamatokat már ott és akkor felismerte, mint ahogy expedícióin szerzett élményei alapján a világon az elsők között ismerte fel a kibontakozó ökológiai válság jeleit és veszélyeit is.

Ettől kezdve egyre több időt és energiát szán a tudománynépszerűsítő, népművelő, ismeretterjesztő tevékenységre, egyre inkább a környezet- és természetvédelem ügyének szolgálatába állítva tudását. Hazánkban elsőként és a világon is az elsők között emelte fel szavát „A megsebzett bolygó” védelmében, (1971-ben már figyelmeztetett az éghajlatváltozás veszélyére!). Haláláig fáradhatatlan szószólója a meggyalázott Természetnek, a pusztuló bioszférának. Népszerű könyveivel (Bioszféra-expedíció, Érdekes szigetek, Haldokló őserdők nyomában, A megsebzett bolygó, stb.) cikkekkel, riportokkal, előadásokkal, beszélgetésekkel, televízió és rádiósorozatokkal (A napsugár nyomában, A megsebzett bolygó, Út a jövőnkbe, Lesz-e holnap, stb.) minden eszközt megragadva igyekszik szólni, figyelmeztetni, felrázni, rádöbbenteni a végzetes folyamatokra, összefüggésekre, az emberiség ma jellemző tevékenységének következményeire az esztelen természetpusztításra, az akkoriban még csak kibontakozóban lévő globális környezeti válságra. Professzorként, akadémikusként, világhírű tudósként sem tartotta rangján alulinak, hogy akár az alföldi tanyavilág néhány fős általános iskoláiba (sőt óvodákba) is elmenjen és beszéljen a legfontosabb és legsúlyosabb – mégis döbbenetesen elhanyagolt problémáról: a Föld ökológiai válságáról. Ezekért az utakért nem fogadott el tiszteletdíjat, mi több, a költségeket is ő maga fedezte, és boldog volt, hogy találkozhatott a gyerekekkel, fiatalokkal.

Föld körüli expedíciói során előre elkészített alapos és nagyon szoros tervek alapján gyakran súlyos nélkülözések közepette, nem egyszer közvetlen életveszélyben még az evéstől is sajnálva az időt, iszonyatos tempóban igyekezett a terepen töltött minden pillanatot hasznosan eltölteni. Itt vette például hasznát gyorsírás tudásának i. Erről valószínűleg nem tudtak azok, akik irigykedve figyelték a világjáró professzor pályafutását. – Ezt az irigységet persze ma már a húsz-huszonöt évesek sem nagyon érthetik. Tudni kellene hozzá, hogy mit jelentett a hatvanas-hetvenes években Magyarországról utazgatni – főleg nem szocialista országokba. (Trópusi utazásairól gyorsírással készült naplóinak első részét már feldolgozta és közreadta fia: Dr. Balogh Péter. „Pusztuló őserdők, virágzó sivatagok” címmel június elején a könyvhéten került a boltokba. Ebből megtudhatja az érdeklődő ezeknek az utaknak a részleteit.)

Balogh tanár úr (ezt a megszólítást kedvelte), ez a kicsi, törékeny, madárcsontú emberóriás nem csak tudós kutatóként, tudományszervezőként és tanárként volt kiváló, de emberi tulajdonságaiban is örök példaként szolgálhat (nem csak) az ifjúságnak. Ma, amikor „valóságsók” tünékeny hősei és mondvacsinált, kétes kvalitású gyorsan múló sztárocskák szolgálnak mintaként a felnövekvő nemzedék számára, amikor pénzisten oltárának tüzébe két kézzel szórjuk legdrágább, pénzen meg nem vehető, pótolhatatlan kincseinket, amikor mindenki csak pénzt akar – de gyorsan és sokat, amikor a munkájából élő megszégyenül, a sunyi élősködők-rablók pedig megdicsőülnek – ma nagyon nagy szükség lenne arra, hogy felmutathassunk egy másfajta sikeres példát. Mondjuk Balogh Jánosét. Balogh Jánosét, aki vallotta, hogy „Oktalan az az ember, aki azért dolgozik látástól vakulásig, hogy lomokat vásároljon – mert a fogyasztási javakból lom lesz – nem is túl sokára.”
Egy olyan emberét, aki hadiárvából akadémikussá, világhírű, köztiszteletben álló tudós-tanárrá küzdötte fel magát. Aki élete végéig nem szűnt meg kiáltani a természet – tehát mindannyiunk védelmében. Egy olyan emberét, aki rengeteget éhezett, de nem adta el magát és nem adta fel álmait még akkor sem, amikor vasúti vagonban kellett laknia.
Egy olyan emberét, aki a gyerekekkel, az egyszerű emberekkel is nagyszerűen megértette magát, sőt jól érezte magát közöttük – és soha még csak véletlenül sem éreztette senkivel meglévő tudás, vagy tudományos rangbéli fölényét.
Egy olyan emberét, aki álmai megvalósulásáért majd’ fél évszázadot tudott várni – és dolgozni. Egy olyan emberét, akinek nem csak szóban, de öltözékében, étkezésében, mindennapi életében is az egyszerűség és szerénység voltak a vezérelvei. Egy olyan emberét, akinek a család és haza szent szavak voltak.
Egy olyan emberét, aki – bár számtalanszor megtehette volna – mégsem hagyta el hazáját és büszke volt arra, hogy a világon sehol másutt nincs olyan teljes trópusi talajzoológiai gyűjtemény, mint nálunk, amit ő gyűjtött és hozott - Haza.
Egy olyan emberét, aki kérésének megfelelően oda tért vissza, ahonnan elindult: ott nyugszik az őt gyermekkorában útjára bocsátó szeretett város, Túrkeve határában, a meghatározó gyermekkori csatangolások színhelyén.
Egy olyan emberét, aki olyan örök – bár manapság gyakran megmosolygott, sőt lenézett – erényeket képvisel, mint a kitartás, a szívósság, az állhatatosság, a hűség, a küzdelem és a nélkülözések vállalása, a várni tudás, a munka, a lelemény, az egyszerűség, a tisztelet, a szeretet, a szerénység és az alázat.
Egy olyan emberét, akinek ismertsége és népszerűsége – ha szerencsésebb országba születik, ma világszerte David Attenborough-éval, Gerald Durrell-ével, és Jacques Cousteau-éval vetekedne.

Balogh tanár úr szerencsés ember volt. Nem csak azért, mert szép kort ért meg. Nemcsak azért, mert teljesíthette gyermekkori álmait és egész életében azzal foglalkozhatott, amit igazán szeretett. Nemcsak azért, mert hadiárvából akadémikus, a nemzet ökológusa lett. Nemcsak azért, mert körbeutazhatta a világot –olyankor, amikor az különleges kiváltságnak számított. Nemcsak azért, mert közismert és köztiszteletnek örvendő ember volt, hanem azért is, ami oly keveseknek adatik meg még a méltók közül is: már életében elismerték munkáját. Díjainak, kitüntetéseinek száma tekintélyes: 1963-ban Kossuth-díj, 1985-ben az ELTE díszdoktora, 1993-ban Széchenyi-díj és Pro Natura Emlékérem, 1995-ben Akadémiai Aranyérem, 1999-ben a Pro Renovanda Hungariae Alapítvány fődíja, 2000-ben a Magyar Köztársaság Középkeresztje csillagokkal kitüntetés, 2001-ben Corvin-lánc.

Nem sokkal halála előtt egy beszélgetés során megkérdezték tőle, hogy oly sok siker, annyi elismerés után minek örülne, mit szeretne még elérni? Azt válaszolta, szeretné, ha még sok év múlva is igazak lennének rá Ady szavai: „Ifjú szívekben élek”.

Kereki Albert

Ajánlott olvasmányok:

Balogh János: Túrkevétől Óceániáig (Önéletrajz) – egyes boltokban még kapható

Balogh János: Pusztuló őserdők, virágzó sivatagok – még kapható