Özzefirgájja
A környezetvédő kategóriáról írok, az foglalkoztat leginkább. A nyertest megszavazók gondolatvilágát próbálom megfejteni, illetve elmondani, hogy én kire szavaztam (volna, ha nézek TV-t és nem csak az eredményhirdetés előtt értesülök az egészről).
A nyertes egy szimpatikus pécsi srác, aki nagy falfirkász volt anno, de megtért városa kebelébe, megunta, eltávolodott a jelhagyás e közvetlen módjától és mára a város falait más úton birtokolja. Kis csoportjával, (vagy egymaga?) járja a várost és sikálja, tisztogatja az ex-kollegái (?) által összefirkált felületeket. Ez egy teljesen szimpatikus, sima kis ügy, semmi baj a sráccal, szerintem legalább is akkora bátorság kell ahhoz, hogy valaki demonstrálni merje, hogy a köztereket, középületeket (pozitív értelemben) magáénak érzi, és azokat óvja, stb. (Megjegyzem a városi falakat, tereket kevés ember érzi magáénak.
A felnőttek nagy része csak azért nem firkál szintén, mert fásult. De cserébe mondjuk szemetel, vagy mérgező füstgázokat bocsát falára, tüdőnkbe, vagy csak megvonja magát az utcától és közlekedési útvonallá redukálva pusztán áthalad a városon, ahelyett, hogy működtetné, fenntartaná) Minden elismerésem, és kitartást kívánok Neki a falak megtisztításához!
Frei Tamás hihetetlen empátiával és felkészültséggel többször is megkérdezte, hogy javítóba zárná-e azokat, akik greffitiznek (tehát volt (?) barátait), meg kicsit fanyalogva, mint egy házmester felesége (elnézést minden házmestertől és minden feleségétől), hogy mi abba jó? Szegény Tomi bácsi, annyira kevés pénzt kap, és annyit kell neki dolgozni, hogy semmi ideje nem marad a munkájára. Tán abból a kis pénzből kuporgasson majd egy Bevezetés a szociológiába tankönyvre, és a Devianciák fejezetet olvastassa fel valakivel. Komolyan annyira szép lenne Frei Tamás tanácsadói között egy felkészült társadalomtudós (tök olcsón vállalom, de még nálam is vannak okosabbak :-)! Lehet, hogy naiv vagyok, de évente egyszer, amikor megnézem egy műsorát, és egy-két megnyilvánulásából arra következtetek, hogy azért őt izgatja az a kérdés, hogy miként lehet ő egy „felelős arisztokrata”, aki szép példával jár elől. Vagy ezt csak a vágó hitette el velem? Ha nem, akkor sok sikert hozzá!
A srác válaszaira is csak fintorogni volt képes, felfogni, kicsit beleélni magát bármi másba, mint ami, az úgy tűnik, nem erőssége a Riporternek. Ha ez csak egy szerep, akkor rettenetes, hogy a médiaelmélet így véli helyesnek kérdeztetni az év környezetvédőjét. Az a kompromisszumképtelenség zavart, hogy „hát ezek bűnözők”, ezek nem a mi fiaink, akiknek érzéseik, kétségeik, vágyaik, igényeik vannak és közben csak a TV-t, és az utcát kapják. Utalnék itt a Rakottban leadott filmre a SQUAT-ról, tehát hogy a kortárs magyar társadalomban (igen, biztos máshol is, de bezzeg külföldön még azt sem, vagy hogy pont fordítva) nem figyelünk elégé arra, hogy elegendő teret adjunk az embereknek az egymással való találkozásokhoz. Ahhoz az egyszerű dologhoz, hogy ők, főleg fiatalon napi kapcsolatban akarnak lenni egymással. Nos ebből úgy lehet könnyen országos méretű alkoholizmust nevelni, hogy a közösségi házat a 400 fős faluban nem adjuk oda annak a 18 fiatalnak, aki még nem húzta el a csíkot. Most festettük ki, szép fehér, álljon úgy, ahogy van. Jó, akkor a srácoknak marad a buszmegálló, vagy az Apák boltja- a kocsma. Közben a faluban Te mint helyi fiatal tudod, hogy húsz üres ház áll, ahova Téged nem engednek be, mert az nem a Te tulajdonod. Álldogálj az utcán, vagy igyál, esetleg rángasd a játékgépet. Ha a barátoddal játszol pénzben, az bűn. Vagy: a fővárosban szép tágas plázákban él a nép. Egy évet dolgoztam az Europarkban. Volt ott több tizenéves, aki a szexualitás démonától hajtva (Füst Milán: Szexuállélektani elmélkedések) ott körözött nap, mint nap. Ez nem igazán az a hely, ahol mondjuk nyolcan össze tudjanak ülni csak úgy beszélgetni anélkül, hogy ne kelljen annyit költeni, hogy a papa mama cserébe ki se látszódjék a munkából.
Tehát ez lenne egy feladat, hogy teremtsünk sok olyan közösségi teret, ahol az emberek napi rendszerességgel ingyen együtt lehetnek. Minden utcában legyen egy ilyen. Ahol nem kell fizetnem egy harmadik személynek azért, mert látni akarom a srácokat. Most komolyan, velünk elhitették, hogy a világ csak akkor működtethető, ha mindent pénzért művelünk. Ahogy Huxley írja, a kis virág a rét szélén önmagában nem jó, hisz nem járul hozzá a gazdasági növekedéshez. Nyertesünk is olyan központokról vizionált, ahol deszkások, bringások szép fehér és szabadon festhető falak között érzik magukat jól. Valami ilyesmire volna való az állam, hogy ezt biztosítsa. S akkor nem a kis közért oldalában álldogálnának a kartonpapírra kiírt tábla alatt, hogy 50 méteren belül tilos.
Egyébként részegen az lehet is tök jó.J Most miért szeresse egy 16 éves ember, - aki korában épp a legkíméletlenebb a morális kérdések terén- azt a várost, amely nem fogadja magába. Komolyan, múltkor egy benzinkút alagsori WC lejárójából álldogáló két fiatalt zavart haza a tulaj– mit sugall ez? A köztér a gazdaság tere, a forgalomakadályozó tényezőket, mint nem vásárlók és élővilág, el kell távolítani. A madarak repüljenek a rétek felett, a gyerekek tervezzék meg a lakóhelyük az iskola és a mozi pénztára közötti optimális útvonalat, és azon lehetőleg megállás nélkül közlekedjenek. Ez ma a köztér. Ezt a haladási csatornarendszert kéne olyan szép tisztának megtartani. A falfirka-kérdés másik összetevője az, hogy szerethetőek-e épületeink? Hát szóval itt is vannak azért kétségeim olykor. Hogy csak a Blaha metrómegálló felújítását, vagy a Népstadiont említsem. Ki gépen szál fölébe, az tökre nem biciklivel megy el, nap mint nap az UFO mellett és nézi azt az undorító beton szürkét, ami ott „árad a szembe”. Milyen szép grafittik lehetnének annak hatalomszürke betonoldalán! Vagy a Blahán… hát a Blahán, hát ott én nem festékkel kenném tele a falakat, hanem a megálló kinézetéért felelős emberek nyugalmát megzavaró testnedvekkel. Mindegy. Inkább hasonlítsunk össze két bűnt. Van egy tizenhárom éves srác, aki unja magát, otthon semmit nem lehet csinálni, mert akkor rendetlenség lesz, az iskolában csak órákon lehet lenni (éljenek azok a helyek, ahol ez nincs így és estig ott szocializálódnak a fiatalok, pl. Tanoda, v. Hódtói Ált. Isk. és Gimn., stb.) a pénzét már –hála szeretett reklámjainknak - elszórta olyan furcsa dolgokra, amelyek édesek, színesek, teljesen feleslegesek és hamar elfogynak. Épp nincs hova menni, unja magát, vagy mit tudom én és aláírja a falat, vagy a szobrot, vagy az üvegajtót. Ez egy kis bűnös, egy rongáló kis alak. Nem tudja milyen az létrehozni valamit, megálmodni egy szobrot, átgondolni, hogy miként is lehetne azt kőbe, bronzba, agyagba formázni, vagy nem tudja mennyit kell tanulni egy mérnöknek, amíg engedik, hogy megtervezzen egy épületet, és nem tudja, hogy egy ház falát befesteni milyen nagy munka, stb. Vessük ezt össze azzal a mérnökkel, akinek volt pofája ilyen színűre tervezni a Blaha Lujza teret, vessük össze a firkáló bűnét azzal az egyetemet végzett emberrel, aki erre a tervre mondta azt, hogy igen, úgy érzem, hogy ez művészi kidolgozottságában, kifinomult szépségében méltó arra, hogy naponta pár százezer ember, mármint hogy évtizedekig több millió ember ezen haladjon át. Feltételezem, hogy mind a mérnök úrnak, mind döntnök úrnak voltak esztétikai, vizuális, művészeti óráik, felelős tanáraik, lehetőségük a tanulásra, ingyenes könyvtári tagságuk, diákigazolványuk, stb. és talán meg is tanulták mind azt és még talán ízlésük is van. De akkor meg plusz egy autóért lemondtak minderről, lemondtak arról, hogy műveljék a szakmájukat, hogy méltóak legyenek arra a posztra, ahol vannak. De lehet, hogy mégis inkább az előbbi eset van? Hogy nem vettek részt a művészettörténeti órákon, ehelyett ittak valahol és abból biztatták magukat, hogy én ezt még ilyen lazán is megcsinálom, hát szar ez. Vagy hogy volt, tévedek? Az aztán a kreativitás Magas-Tátrája, hogy a Kossuth tér meg milyen „más” lett, mennyivel „jobban sikerült”.
De vissza a tizenéves unatkozóhoz. Mit jelent ez a falfirka? (Amit egyébként én a magam részéről megkülönböztetek a grafittitől- én a Filatorigát gyönyörű művészeti alkotásainak külön múzeumot építenék- de hát nem vagyok király) Mit jelent az, ha valaki 14787-szer odaírja választott nevét (értsd egy idegenek számára értelmezhetetlen rövidítést) a város különböző közfelületeire. Mit jelent? Ott egy ismeretlen egyedinek tűnő betűkombináció? GrF, GrF? Vagy AslOi, AslOi, AslOi, AslOi? Segítek lefordítani, ez a két különböző név, de a többi is röviden annyit jelent csak, itt vagyok, itt vagyok, itt vagyok, foglalkozzatok velem. Örülnénk, ha jutna nekünk hely a kirakatok és bezárt parkok között. Ez itt az én nevem, ami megjelenik a városban, tehát része annak, annak ellenére, hogy sokak szerint útban vagyok. (Csodálom, hogy a nyugdíjasok nem firkálnakJ). Az SDO azt (is) jelenti: több térhez van jogom a városból, s mivel nem adtok, elveszek. (Ez persze intuitív cikk, s nem egy tudományos tanulmány). Tehát megint csak: több közösségi teret! Ugye és mire való hivatkozással nincs elég ilyen közösségi tér? Hát, hogy akkor oda mindenki bejöhetne, s vagy a cigányok kisajátítanák, vagy a hajléktalanok beköltöznének. Ebben a rettegés kiált, hogy valamit elvesznek tőlünk azok, akiknek nem szívesen adnánk. Mindkét érvre ugyanaz a válaszom: még több ilyen helyet, hogy elférjenek a hajléktalanok is és a cigányok is, és tanuljunk meg együtt élni.
Mindezzel csak azt szerettem volna érzékeltetni, hogy mennyire komplex kérdés az, hogy össze vannak firkálva a falak, és Frei Tamástól, azt szeretném kérni, hogy a könyvtárból ne csak a bútorokat használja fel a műsoraihoz, hanem a könyveket is. Persze gondolhatja Ő, hogy nem, mert én így is megkapom a pénzemet és ez azt jelenti, hogy jól dolgozom. S ebben természetesen teljesen igaza is van, nyugodjon meg.
Igazából nagyon kevés idő volt a nyertesekkel történő beszélgetésekre, a jelölteket bemutató riportok vitték el a műsoridő nagy részét, ami érdekes és lelkesítő volt. Orvosok, tudósok, tanárok - szuper. Gratula.
Feltéve, hogy a szavazás jellemzi az ország vélekedését a tekintetben, hogy milyen környezetvédelmi megoldások, ténykedések a legfontosabbak ma Magyarországon azt kaptuk eredményül, hogy bizony a városi falak tisztítása a legégetőbb környezetvédelmi feladatunk. Nos ha ez a vélekedés reprezentatív, akkor én úgy gondolom, hogy ezért a fajért nem kár, ha esetleg kihal, hisz nem igen léptünk előre a csimpánz tudatosságához képest. Miért?
A szavazók számára az volt a legnagyszerűbb környezetvédő, aki – mint ők - egy városon belül él, nincsenek állatok (a galamb és veréb is csak rosszat akar), mert a város klényege az, hogy kizárja az élővilág emberen kívüli részét, csak az áriák, az emberek jöhetnek be. A szavazóknak, nekünk elsődleges környezetünk azok falak. Azok a falak vannak, amelyek között élünk s akkor szavazók szeme láttára: valagi özzevirgájja. A városon kívül, ahova a zemetet vizzük vagy vitettyük, az nincs, azt nem akarjuk tunni! Az a nő, aki a szemetet mások után összeszedi, az nem jó, ne nyerjen, nem akarjuk! Még megbüntet minket is, még ránk is ránk pirít. Az a másik, aki a gyárnak, ahol dolgozik minden képződő hulladékát újrahasznosítja az ’deb érdekel minket, de ahol mászom a trolival, ott a falak legyenek ’dizdág. Az ’ótó amit ráfüstöl azdis mossá’ le, és amit a kölkök odafirkálnak azdis mossák le. Nyerjen ő, mer ő lemossa! Nem a nyertessel van bajom, hanem azokkal, akik nem azért szavaztak rá, mert ismerősük szeretik, hanem, mert teljesen komolyan úgy gondolják, hogy itt – a falon- a fő gond. A szavazás eredményéből egy olyan világkép rajzolódik ki, amelyben nincsenek ökológiai problémák, nem fontos az ipari szennyezés megoldása, érdektelen a vidéki népesség helyzete és minden más, de a városi falak tisztasága, az cél. Kedves világmegváltó kollégák, egy ilyen népességben ugye érzitek eszméink átütő sikerét, hogy már kezdik tanulgatni az emberek, a „lehet más a világ”-ot, meg a szubszidiaritást, meg a direkt demokráciát. Halványan remélem, hogy a szavazás távol van a reprezentatívtól.
Aki ezzel szemben az évszázad „környezetvédője”, az Dr. Gyulai Iván ökológus, a Miskolci Ökológiai Intézet a Fenntartható Fejlődésért Alapítvány vezetője. Gyulai Iván Magyarország legfontosabb gondolkodója. Valami olyasmit művel és gyakorol (és még egy kicsit többet), mint amelyet néhány ökológiai társadalomtudomány próbálgatott már itt-ott, de aztán ráuntak, hogy ti. az emberi társadalmakat úgy kellene tekinteni és vizsgálni, ahogy azok vannak is, tehát beleszerveződve a természeti egészbe. Gyulai ezt annyiban haladja meg, hogy a saját társadalmunkat vizsgálja, modellezi, és nem pusztán a megismerés élvezetéért és dicsőségéért, hanem mert tisztában van vele, hogy egyetlen esélyünk, ha a rendszer szinten közelítjük meg a társadalmi problémákat. Megnézzük, hogy a látványos tünet mögött milyen intézmények vannak.
Az általunk létrehozott intézmények mögött milyen – akár kimondatlan, megfogalmazatlan – értékeink, vélekedéseink vannak. S ha változást akarunk, s nem csak tenni valamit gyorsan, akkor nem elég a tünetet plusz energia és idő bevitelével megszűntetni, hanem az egész kérdés rendszerelméleti elemzésével eljutni a gyökerekig és azokkal foglalkozni. Gyulai szerint a mai kor egyik legfőbb problémája, hogy a világ megismerése, kezelése, szektorokra bontott. Külön próbálunk megoldani, szociális, gazdasági, környezeti problémákat. Ezekre a feladatokra hozunk létre szervezeteket, amelyek eltérő érdekérvényesítő képességgel és csak a saját területükre figyelve próbálják elérni a kitűzött célt, s e közben más, tehát egymás területeiről vonnak el forrásokat, energiákat, eredményeket. A gazdasági növekedés a természet romlása árán jön létre, a szociális helyzet azért romlik, mert a gazdaság nő, miközben a dogma szerint a gazdasági hatékonyság növekedése a szegénység megoldása.
Ebben csak az nem igaz, hogy a gépesítés mára emberek millióit tette fölöslegessé, akikre a jelenlegi gépesítettségi szint mellett egész egyszerűen nincs szükség, mint munkaerő. Mint fogyasztó úgy égető szükség volna rá, hogy megvegye azt a sok vackot, amit a futószalag teremt, de hát nincs pénze. S a középosztály nem tudja, hogy mennyire veszélyben vannak már azok a foglalkozások is, amelyekből ő keresi meg a betevőt (ja és van már elektronikus műsorvezető is J, na jó csak hírbemondó). Azzal a jelszóval automatizálunk, hogy lám, felszabadítjuk az embert a munka terhe alól, de csak azt érjük el, hogy melléktermékként felesleges embereket is gyártunk azokkal a gépsorokkal, amelyek autókat hegesztünk.
Többek között Iván is hangoztatja, hogy a környezet- és természetvédelem meghaladott, rossz fogalmak és ámbár jó szándékú, de káros cselekedetek. Például a visszaváltható üveg, kontra eldobható pille palackra valami olyasmi lehetne a fenntartható válasz, hogy hát ne szennyezzük el a felszín közeli vizeinket, a patakokat és a talajvizeket és kutakat, és férjen hozzá az ember maga ingyen otthonához közel a saját kis edényével. Ugyanígy annak a természetvédelemnek nem nagyon van értelme, amely egyes fajokat véd, ráadásul úgy, hogy mondjuk a sasokért szélvédőjükön pár tonna biomasszát (repülő ízeltlábúakat) kennek szét vagy ütnek el, amikor évi több ezer km-ert autóznak el lelkes emberek, miközben a társadalmi berendezkedése az ellen van, hogy sasok legyenek. Tehát amíg ez utóbbit nem változtattuk meg, amíg a gazdaság vizsla tekintettel keresi, hogy hogyan férhetne hozzá a maradék erdőkhöz, hogy abból valami olyasmit gyárthasson, amit úgy lehet eladni, hogy az nagyon hamar elfogyjon és újabbakkal pótolni kelljen, addig ez nem az igazi megoldás.
A Gyulai által képviselt fenntartható fejlődés szakít azzal az illúzióval, hogy a gazdaság növekedésétől függ a jólétünk. Sőt, végre kimutatja, hogy a gazdasági növekedés mára öncél lett, azért növeljük a gazdaságot, hogy növekedjék a gazdaság. Eddig tévesen úgy tekintettünk a gazdaságra, mint ami cél, holott mára látjuk, hogy pusztán eszköze lehet a társadalmi jólétnek, ha jól használják és nagyon nem szabad elfejteni, hogy a természet pedig szükséges feltétel.
Gyulai rávilágít arra, amit már a görögök is felfedeztek (Vass Csaba globalizációs hármaskönyvében bővebben), hogy az eredendő antagonizmusok nem oldhatóak fel, e helyett kiterjeszthetőek. Ez meg mit jelent? Szemléltetésül ás végezetül idézem Gyulait és remélem, hogy át tudtam adni abból valamit, amit ő tanít:
„A valóságban tehát olyan antagonizmusok működnek, amelyeket nem lehet feloldani, de lehet gerjeszteni, vagy csillapítani. A negatív visszacsatolások megválaszolásával, a pozitív visszacsatolások révén un. problémaspirált építünk, amelynek egy szintjén túl már képtelenek leszünk a meg növekedett problémákat kezelni, illetve elviselni. Jól látszik, hogy a probléma megoldása valami olyasmi lehetne, hogy ne akarjuk megoldani, megúszni a kis viharokat, kis meleget, kis áradást, kis kényelmetlenséget, mert eddigi megoldás kísérleteink csak növelték ezeket a problémákat, illetve újakkal bővítették a probléma halmazt. (…) fenntarthatóság nem egyéb, mint a természetben és társadalomban uralkodó ellentmondások veszélytelen szinten való tartása.”
forrás: Indymedia Magyarország