Markecolás a XI. kerületben

Mexikói lángos és műanyag parasztpár a megújult Fehérvári úti csarnokban

Korábban sosem jártam végig töviről hegyire a Fehérvári úti piacot, inkább csak a villamosból méregettem teraszosan kialakított vasbeton otrombaságát. Így érthető módon eltekintek attól, hogy az átépítést követően összehasonlítsam amolyan ?ilyen volt - ilyen lett? formában.

Nosztalgiát mellőző szemmel mérem végig tehát a csarnokot, miután belépek az Október 23. útra néző I. számú kapun. A belső teret pásztázva módszeresen haladok a távoli pontoktól a közeliek felé. Ez a folyamat egészen addig a pillanatig tart, míg a tőlem balra álló szobrocskára téved a tekintetem. Ekkor ugyanis meghökkenek kissé: egy műanyag parasztember és valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva lilára festett ajkú műanyag asszonykája áll mellettem. Lábaik előtt bőségesen fölhalmozott plasztik portéka hever: szőlő, kenyér, napraforgó, kacsa. Egy pillanatra elképzelem, hogy mondjuk egy külföldi turistának ez az első benyomása a puszták népéről. Innentől kezdve hiába minden országimázs és pr, szentül meg lesz róla győződve, hogy a magyar parasztasszonynak születésénél fogva lila a szája. Ha fázik, ha nem. Egyébként alig pár méterrel följebb hús-vér valójukban árulják a hajlott hátú, főkötős nénikék a háztájit. Ezt persze csak később tudom meg, miután egy idős házaspár nyomába szegődök. ?Hát most körülnézünk fiam, tanulmányozzuk mi van itt!? - hangzik a célkitűzés a feleségől, ami éppen összecseng terveimmel. A legalsó szinten indulunk, ott, ahol jobbról gyümölcsök, balról élelmiszer üzletek látványa fogad.
Aztán hamarosan rálelek a piacok egyik legjellegzetesebb sajátosságára: a vevők és árusok között kötetlenül kialakuló, csipkelődő szóváltásra:
- Mit adhatok? ? hangzik a szokásos nyitókérdés.
- Csak azt nézem, hogy nem szép a paprikája. ? érkezik a leforrázó válasz.
- Kilencvennyolc forintért ez a piacon a legszebb! ? méltatlankodik az árus. A kegyetlen érdeklődő legyint és továbbáll.

Szem elől vesztem a házaspárt és feljebb mozgólépcsőzök, kihagyom a virágárusok emeletét és a vecsési savanyúságok birodalmában találom magam. Itt szembesülök először a Skálára néző nagyfelületű üvegablak jelentősségével, vagyis hogy a nap melegét átengedi, miközben megóv a csípős széltől. Lényegében ennyiben változott a piac: meghagyták eredeti küllemét, miközben köré építettek egy üveggel és vasbetonnal kombinált burkot. Belül kimeszelték, néhány falat furcsa, a ?80-as évek technokultúrájától kölcsönzött színre festettek, de a beltartalom mit sem változott.
Az épület legfelső szintjén aztán teljes koncepciókeveredés vár: a hídon innen étkezdék, a hídon túl piacos ruhák, illatszerek, egy sarokban a hazánkban fellelhető gombafajták vitrinei sorakoznak. A lángososnál szembesülök a főnök üzleti érzékét reprezentáló a ténnyel, vagyis hogy a fokhagymás, sajtos és sajtos-tejfölös lángoson túl, mexikói lángos nevű hibridet továbbá rejtélyes elnevezésű backonos lángost is lehet kapni. Három percen át küszködök a gondolattal, hogy kipróbáljam a backonost, de legyőzöm a kísértést és távozom a vendéglátó helyiségek irányába. Kuckó büfé, Naná, hogy finom lacikonyha és Halbár a kreatív elnevezésekben bővelkedő választék. Egyikbe sem térek be, inkább átsétálok a három híd egyikén, hogy szemügyre vegyem a magyar textilipar gyöngyszemeit felvonultató piaci ruhák színes kavalkádját. Majd visszatérek a földszintre.

Noha a III. számú Fehérvári úti kapun is megtehetném, inkább ott távozok, ahol érkeztem, vagyis az I.-es számú bejáraton. Így még elcsípem a csarnok-tanulmányozó útját éppen befejező idős házaspárt, továbbá egy fiatalember vigyorgással kísért megjegyzését a műanyag parasztpár kapcsán: ?A magyar népművészet remeke.?
Nem vitatom.

Vincze Barbara

forrás: Budapesti Nap