Hegyeshalomtól Debrecenig érne a kidobott étel
Ételt nem dobunk ki – cseng szüleink szava a fülünkben még most is. És mégis, hullanak a kukáinkba az épp megkezdett kenyerek, a megnyomódott zöldségek, a viaszos fényüket vesztett, töppedt almák. Utánajártunk, mennyi élelmiszer-hulladék keletkezik Magyarországon, miért, és mi lesz vele...
Fél kiló kenyér, néhány deci tej, két szelet torta, egy szelet rántott hús és némi készétel a tányérról – kétfős, háziállatok nélküli háztartásunkban ennyi szemétbe dobott élelmiszert számoltam össze egy hét alatt. Igazából azonban ez nem is biztos, hogy így lett volna, ha nem botlunk bele a kísérletek egyik alapproblémájába, miszerint ha megfigyeljük az alanyokat, máris mást csinálnak, mint amit egyébként tennének. A barátnőmnek ugyanis megemlítettem, hogy a készülő cikk miatt össze kellene írnunk, mennyi ételt dobunk ki. Aztán észrevettem, hogy nehezen csúszik már neki a vacsora, de mégis lapátolja befelé. Amikor rákérdeztem, kiderült, hogy a „kísérlet” miatt nem akart maradékot hagyni a tányérján.
Neki is lelkifurdalása volt, mint legtöbbünknek, akik máig halljuk a szüleink szavát, hogy ételt nem dobunk ki. Mégis megtesszük. Azért, mert megtehetjük? Vagy mert elfeledkezünk a hűtőben hagyott finomságokról? Megpróbáltuk kideríteni, miért és mennyi étel kerül a kukába ma Magyarországon, és hogy más országokhoz képest ez sok-e vagy kevés.
Csók a savanyú kenyérnek is
„Nehogy azt higgye, hogy itt, a Rózsadombon halomra dobáljuk ki az ételt” – kezdte az akadémikus férjével és gyereke családjával hatfős háztartásban élő nyugdíjas asszony. Igaz ugyan – mondta –, hogy megteremtették az egzisztenciájukat, de ebből nem következik, hogy pazarolhatnának, sőt éppen ellenkezőleg. Állítólag hozzájuk nem is mennek a kukázók, nincs miért, inkább a fiatalokra jellemző a pazarlás.
Mondatai néhány házzal arrább be is igazolódtak, egy 18 év fiú gondolkodás nélkül rávágta: aznap dobott ki egy majdnem egész camembert-t. Reggeliztek a barátnőjével, akkor maradt meg. A sajtnak egyébként szerinte semmi baja nem volt, csak hát egy kicsit megszáradt a széle. Ez egyébként inkább a kivétel, mint a szabály. A szüleivel közös háztartásban ugyanis legfeljebb félvödörnyire saccolta a heti termést, ami főleg kenyérből, paradicsomból, gyümölcsökből áll. Elfelejtik megenni őket.
A nyolcadik kerületi Nagyfuvaros utcában furcsán néztek, amikor kérdezősködünk. „Nincs tékozlás, nem engedhetjük meg magunknak, hogy bármit is kidobjunk. Még a savanyú kenyeret is megcsókoljuk, mielőtt kitesszük” – számolt be egy ott lakó 52 éves leszázalékolt asszony. Nála nem is marad meg semmi, nehéz is lenne, mert mint mondta, hetvenezer forintos nyugdíjából húsz-huszonötezer forintja marad egy hónapra, és ő neveli az unokáját is. Most is tartozik a lakbérrel, a villanyszámlával, és inkább ő eszik kevesebbet, hogy az unokájának legyen tízóraija.
Válogatott finomságok a kukában
Magyarországon nincsenek pontos adatok az élelmiszer-hulladék mennyiségéről, még a hulladékkal vagy a fogyasztással foglalkozó civilszervezetek sem tudják, mennyi ételt dobunk ki. Hogy valamelyest tisztuljon a kép, a Fővárosi Közterület-fenntartó napi szemétválogatásán néztem meg, milyen egykor volt finomságokat rejtenek a kukák.
Ehhez a Fővárosi Hulladékhasznosító Műbe mentem, ahol már rostákkal, lapátokkal és persze szeméttel vártak. Magunkra kaptuk a kezeslábast, a maszkot és a hajhálót, és bár én is szerettem volna részt venni válogatásban, a fertőzés veszélye miatt csak szemlélhettem a munkát. A laboratórium két munkatársa 53 kilónyi hulladékot válogatott szét, rostákon préselték át a szemetet. Tucatnyi kategóriába, kisebbekre és nagyobbakra osztályozták. Mivel megkértem őket, ezúttal külön gyűjtötték a kidobott ételeket, bár általában a szerves hulladékot nem szokták továbbválogatni.
A csaknem kétórás művelet végén másfél kiló ételmaradék gyűlt össze, ami a teljes szemét három százalékát tette ki (nem számolva a krumplihéjat, az almacsutkát és a hasonló hulladékot). Száraz kenyér volt a zöme, ezenkívül csak egy almát, egy narancsot és egy kis darab sonkát találtunk. És egy bontatlan, vákuumcsomagolt kolbászt, amelynek januárban járt le a szavatossága.
Mivel a szemét a tizenötödik kerületből érkezett, azt kérdeztem Király Gábortól, a Fővárosi Közterület-fenntartó laboratóriumvezetőjétől, mennyire torzítja az eredményeket az egy városrészből érkező hulladék. Meglepetésemre azt mondta: a fővárosi kerületek között nincs számottevő eltérés, nagyjából ugyanannyi ételt dobnak ki mindenütt, bár egyetlen mérés nyilván nem ad hű képet, az éves átlagot érdemes nézni. Sőt még a vidék és Budapest között sincs nagy különbség.
Úgy saccolják, hogy a fővárosi lakossági szilárd hulladékának hat-hét százaléka lehet kidobott étel. Mivel nyolcszázezer tonna a főváros teljes szemete, ebből körülbelül ötvenezer tonna az élelmiszer. Ez azt jelenti, minden egyes budapesti legalább 26 kiló ételt dob ki évente. És ebben nincs benne az alma- és krumplihéjhoz hasonló konyhai hulladék.
Hegyeshalomtól Debrecenig érne a szemetünk
Ha tovább számolunk ezzel az adattal (ami, tegyük hozzá, biztosan nem felel meg a statisztikakészítés szabályainak, és csak a képszerűsítést szolgálja), akkor az jön ki, hogy ha a tízmillió magyar állampolgár által egy évben kidobott élelmiszert bezsúfolnánk vasúti kocsikba, s ezeket egymás után kapcsolnánk, akkor vagy négyszáz kilométer hosszan kígyózna a vonat. Magyarországon átlósan átérne a szerelvény, Hegyeshalomtól Békéscsabáig vagy Debrecenig érne.
Ez a fejlett világban nem számít soknak, sőt. Az Egyesült Államokban a megvásárolt élelmiszer csaknem fele a kukában landol, évente fejenként körülbelül 81 kilogramm. A 43 milliárd dollárnyi ételszemét több mint hetede kibontatlanul, a minőségmegőrzési idő lejárta előtt kerül a szemétbe. Nagy-Britanniában a megvásárolt élelmiszerek egyharmada végzi a kukában, s felmérések szerint a fele még ehető lenne. Minden britre 68 kilogramm élelmiszer-hulladék jut évente. (Ez az adat egy másik kutatásból származik, így könnyen lehet, hogy más a módszertana, bár igyekeztünk összemérhetővé tenni őket.) Ez azonban nyilván kultúrafüggő kérdés is: Bécsben, amely fejlettségben nem marad el az angolszász világtól, „csak” évi 43 kilogramm ennivalót dob ki egy-egy ember.
Vörös Miklós szociológus, kultúrantropológus szerint nemcsak a fogyasztói társadalom tűnhet pazarlónak, hanem a különböző „eredeti jóléti társadalmak” is, ahol a természetes élelmiszerbőség miatt a pazarlás nem vált morális kérdéssé, nem volt tétje társadalmi-kulturális értelemben. A keresztény kultúrkörökben a szükség, a hiány az eredendő bűn következményéből morális többletté alakult az évszázadok során, és bármiféle pazarlást morálisan megvetendő hozzáállásként értékeltek. És sokáig nem is volt ezzel gond.
„Az ételek pazarlásához paradox módon a hűtőszekrény hatvanas évekbeli megjelenése is hozzájárult, hiszen az eltarthatóság tudata lazít a takarékoskodó és beosztó gyakorlaton: ami eltartható, arról hajlamosak vagyunk megfeledkezni” – véli Vörös Miklós.
A bécsi szelet és a tigrisek
Vagyis nem sokat teketóriázunk: ha nem kell, megy a kukába. Na jó, de mi lesz utána vele? A kidobott ételt fel lehetne használni ugyan, ám a háztartási élelmiszer-hulladék csaknem teljes egésze a szeméttelepekre kerül, a komposztálókban elhanyagolható mennyiség rothad el. A kereskedelemben és a vendéglátásban valamivel jobb a helyzet, bár az utóbbi években átalakultak a lehetőségek.
Néhány évvel ezelőtt nem tűnt nagy ügynek a tányéron hagyni egy kis maradékot, emlékszem, a gimnázium konyhájáról például biciklivel vitte el egy férfi hordóban a moslékot, aztán a disznókkal etette meg. Uniós csatlakozásunk óta viszont jogszabály tiltja a kézenfekvőnek tűnő megoldást. Az erről szóló 2002-es FVM-rendelet nem kis felháborodást váltott ki: a sertéspestis visszaszorítása érdekében megtiltották az élelmiszer-hulladék sertésekkel való megetetését. Ma a nem háztartási eredetű étel nagy részéből húsliszt lesz.
A húslisztből kutyaeledel készül, mert az általános elv szerint csak olyan állat eheti meg az élelmiszer-hulladékot, amelyet nem szánnak emberi fogyasztásra. A kidobott étel más módon is hasznosítható lenne, például állatkerti eledelként. Tigrist aligha enne bárki is, a hazai állatkertekben élő nagymacskák mégsem kapnak bécsi szeletet sült krumplival ebédre, pedig a hatóságtól nyugodtan dőzsölhetnének a kifutókon.
Amiből nem kutyaeledel lesz, az az étel a komposztáló telepeken vagy biogázüzemekben köt ki, míg a szemét egy kis töredékét légylárvatelepeken, azaz a horgászcsaliként ismert csontik tenyésztéséhez használják – tudtuk meg Bognár Lajostól, a Mezőgazdasági Szakigazgatási Hivatal élelmiszerlánc-biztonsági elnökhelyettesétől, egyben az országos főállatorvos helyettesétől.
A boltokban és szupermarketekben keletkezett, fogyasztásra alkalmatlan élelmiszereket engedélyezett lerakóba vagy feldolgozóba kell szállíttatni, ezt minden üzletnek szerződéssel kell bizonyítania. A csatornába csak külön engedéllyel lehet élelmiszert önteni. Ennek ellenére – mondta Bognár Lajos – főleg a kisboltoknál fordul elő, hogy a szerződés ellenére szeméttelepre kerül az élelmiszer-hulladék, vagy kutyákkal etetik meg.
Ha nem öntik ki, akkor is nehéz kideríteni, valójában hová került a megmaradt áru. Az egyik néhány négyzetméteres üzletben, ahol érdeklődtünk, nem alkalmaznak szerződéses szállítót. „Nálunk nem nagyon marad meg élelmiszer, legfeljebb egy kevés kenyér, a süteményeket meg visszaviszi az a cukrászda, ahonnan kapjuk” – mondták. A száraz kenyeret egy idős asszony viszi el mindennap, állítólag zsemlemorzsát készít belőle. Azt mondják, így mindenki jobban jár.
A magyar Spar egyik vidéki szupermarketének vezetője azt mondta: náluk leárazásokkal csökkentik a szemét mennyiségét. A friss termékeket – baromfi, hús, zöldségek, tejtermékek – a lejárati idő előtt néhány nappal húszszázalékos kedvezménnyel árulják, az utolsó napon viszont már féláron teszik ki. Így az étel nagy részétől meg is szabadulnak, ha mégsem, akkor – a hús kivételével – a kukába dobják. Hogy ne egye meg senki, hipóval leöntik az egészet, majd a szeméttelepre szállítják. A húsokból viszont az általános gyakorlat szerint kutyaeledel lesz, egy nagy hűtőben gyűjtik a megmaradt készletet, és havonta egyszer szállítják el. Az üzletvezető szerint a havi 50-55 milliós forgalmú boltban fél százalék alatti a kidobott élelmiszerek aránya.
Adventi csoki májusban
Az ehető, de eladhatatlan élelmiszerek jellemző felhasználási módja az élelmiszerbank. A külföldön évtizedek óta működő mozgalom itthon még gyerekcipőben jár, a Magyar Élelmiszerbank Egyesület 2005 szeptemberében alakult. Igaz, 2006-ban már tekintélyes mennyiségű, 3600 tonna ételt gyűjtött össze.
A 611 millió forint értékű adomány zöme tésztaféle, liszt, rizs, konzerv és keksz volt. A szervezet kapocsként és átmeneti raktárként működik az élelmiszergyártók és -forgalmazók, valamint a segélyszervezetek között; az összegyűlt ételt nem ők osztják szét. Leggyakrabban a szállításkor megsérült vagy a minőségmegőrzési időhöz közel járó élelmiszer kerül a raktárukba.
„Ezekben csokikat rejtő adventi naptárak vannak” – mutatott rá a raktárban egy nagy halom kartondobozra Kálny Marianna, az élelmiszerbank ügyvezetője. Megnéztük a rajzfilmes képekkel díszített naptárak hátoldalát, június végéig még ehetők. Jó lesz gyereknapra, van belőle több mint háromszáz kiló. Néhány méterrel odább ugyanebből a csokiból volt egy hasonló, több száz kilós rakás, de azok egy évvel tovább fogyaszthatók, vagyis az idei karácsony előtt még eladhatta volna a gyártó a naptárakat. Nem értette ezt az ügyvezető sem, de örült, hogy megkapták.
Ahogy továbbmentünk a raktárban, láttunk szállítás közben megnyomódott konzerveket és teákat, de további megmagyarázhatatlan adományokat is találtunk: tíz-tizenkét flakon mosógél, néhány doboz belga csoki, az ételeken túl pedig sértetlen csomagolású vécépapír, játékok, biciklikülső – nem csak ételekből állnak az adományok.
Minden megy a kutyának
Nem egységes az éttermek gyakorlata sem. Az egyik VI. kerületi étteremből például naponta elviszik a megmaradt ételt a használt olajjal együtt, de az üzletvezető nem tudta megmondani, ki a szállító. Egy másik hely napi hatvan-hetven vendége mintegy öt kiló ételt hagy a tányéron, ez vagy a kukába kerül, vagy a dolgozók viszik haza, és megetetik a kutyáikkal.
Az ebek járnak jól egy vidéki étterem maradékával is. A vendéglőben egy átlagos szombati napon legalább százan vannak, és legfeljebb öt adag ételt kell kidobni, főleg köretet. Hétköznapokon ötszáz adag menüt főznek, kettő–tíz marad a konyhán. Az ételt a helyiek elvihetik, de csak azok, akik nyilatkozatot adnak arról, hogy kutyán kívül nincs más állatuk.
Pénztárca- és környezetkímélő technikák
Arra senkit sem biztatnánk, hogy a rosszullét határán még nyomjon le néhány falatot, nehogy ki kelljen dobni. Azt sem ajánlanánk, hogy csatlakozzon a kilencvenes évek közepén alakult mozgalomhoz, a
– Túl sokat vásárolunk, részben a kihagyhatatlan, „egyet fizet, kettők kap” akciók és a jó vételnek tűnő nagyobb kiszerelések miatt.
– Gyakran spontán kerülnek az áruk a kosárba, ahelyett hogy előtte végiggondolnánk, mire van szükségünk. Sokan azt sem tudják pontosan, mi van a hűtőjükben, így olyasmit is megvesznek, amit nem kellene.
– Igyekszünk minél egészségesebben étkezni, ezért több romlandó árut veszünk, viszont a tárolásra nem figyelünk oda eléggé. Túl magas hőmérsékleten tartjuk az ételt, vagy összevissza, nem a minőségmegőrzési idő szerinti sorrendben fogyasztjuk az élelmiszereket.
– Az is előfordul, hogy túl komolyan vesszük a minőségmegőrzési időt: a briteknél például öt emberből egy nem eszi meg azokat az ételeket, amelyek közel járnak a lejárati dátumhoz, még akkor sem, ha ránézésre semmi baja sincs az ételnek.
Vörös Miklós kultúrantropológus szerint a globalizációnak nem is annyira a kulturális, mint inkább a technológiai hatásai erősítik a pazarlást. Az élelmiszer szimbolikus jelentősége is gyorsan változik: a családi fogyasztói kosárban a korábbi nyolcvan-kilencven százalék helyett ma már csak harminc-ötven százalékot tesz ki.
Emellett régebben sokkal több és hosszabb életű rituálé kapcsolódott az egyes élelmiszertípusokhoz és étkezési alkalmakhoz, mint ma. A mai étkezési rituálék, például a különböző egzotikus éttermek látogatása, inkább csak performance, szórakozás és kísérletezés jellegű, nem kötődik szorosan az identitáshoz.
Kit terhel a pazarlás felelőssége? Vörös Miklós szerint a termelők és a fogyasztók ugyanannak az ökonómiának a részei, egyformán felelősek a túlfogyasztásért, a pazarlásért, a felbontatlanul kidobott ételért.
Suhajda Zoltán
Forrás: Zóna