3,5 – 4 éve, mióta tudatosan foglalkozom környezetvédelemmel, a hulladékproblémát mindig is a fő területek egyikének tartottam, amivel kell és érdemes is foglalkozni. Ez a terület természetesen rengeteg szálon fonódik össze a környezetvédelem többi nagy területével. A problémák sokszor egymásból következnek, és egyik sem oldható meg önmagában, csakis az összes többivel együtt, párhuzamosan.

Én úgy tapasztaltam, hogy majdnem minden önszerveződő kis környezetvédő közösség szemétszedési akciókkal kezdi tevékenységét. Ez valószínűleg abból adódik, hogy bár tudják és tapasztalják, hogy kicsi a hatásuk a világra, mégis szeretnének valami látható, kézzelfogható eredményt elérni. Amíg nagyobb fába nem tudják vágni a fejszéjüket, addig ennek legkézenfekvőbb módja a szemétszedés, hiszen illegálisan lerakott, elszórt hulladékot sajnos minden település közelében lehet találni, annak eltávolítása pedig azt az érzetet kelti, hogy mégiscsak tettünk valamit környezetünk védelme, megóvása, szépítése érdekében.

Szóval nem volt ez másképp a Szegedi Greenpeace Csoporttal sem, ahol először vettem részt valamiféle szervezett „zöld” tevékenységben. Jártuk a Tisza árterét és a városszéli erdőket, szedtük a hulladékot, kezünk nyomán tisztább lett a természet egy kis szelete. Néhányan közülünk megelégedtek azzal, hogy a szemetet felszedtük, konténerekbe raktuk, és elszállíttattuk a hulladéklerakóba. Mások – köztük én is – szerették volna jobban csinálni, és a hulladék újrahasznosítható részét szelektív hulladékgyűjtőkben elhelyezni. Amikor sikerült ezt megoldani, bennem utólag mindig az az érzés maradt meg, hogy valamit, amit mások korábban „elrontottak”, sikerült helyrehozni, a hulladék visszakerült a körforgásba, nem szennyez, nem éktelenkedik, és nem szeméttelepeken végzi. Bár tudtuk, hogy globális viszonylatban jelentéktelen, amit véghezvittünk, sőt, még helyi szinten sem jelentett ez igazi megoldást például az illegális hulladéklerakás problémájára, utóbb leírt érzés mégis lelkesített és ösztönzött minket, hogy tovább folytassuk, és új lehetőségeket keressünk törekvésünk kibontakoztatására.


Az ember minél többet foglalkozik a hulladékproblémával, és minél inkább tudja, hogy mik a jó, vagy legalábbis elfogadható megoldások, annál inkább zavarja és elkeseríti a tudat, hogy mások nem úgy csinálják, ahogy ő jónak látja. Ha az átlag emberek felelősségét nézzük ebben a témában, akkor elszomorítóan hat ránk a hulladékkal csurig megtöltött kukák látványa nap, mint nap, mikor a háztartási hulladékok jelentős részének keletkezése egy kis odafigyeléssel elkerülhető, a maradék pedig nagyrészt szelektálható és újrahasznosítható. Az ember ilyenkor érzi tehetetlenségét: tudja, hogy mit kéne az embereknek tenniük, de helyettünk nem teheti meg.

Másfél évvel ezelőtt Budapestre kerültem. Szegeden is találkozik az ember hajléktalanokkal, de olyan gyakran és annyival, mint a fővárosban, közel sem. Pest forgalmasabb terein kész hajléktalan közösségeket lehet találni. Az ember akarva-akaratlan látja, hogy ezek az emberek hogyan próbálnak megélni, megszerezni a mindennapi betevő falatot. A két legelterjedtebb módszer a kéregetés és a „dobozolás - üvegezés”. Előbbi nem szorul magyarázatra. Utóbbi a mások által kidobott betétdíjas üvegek és az alumínium dobozok gyűjtését jelenti. 1 - 1 betétdíjas üveg visszaváltásával 20 – 70 Ft-hoz lehet hozzájutni, az alu-dobozokat pedig 2 Ft-ért veszik vissza a Tesco, Spar és egyéb szuper- és hipermarketekben. Nem egy álommunka ez utóbbi sem, nekem mégis szimpatikusabb az a hajléktalan, aki nem csupán a dolgozó emberek segítségét várja, hanem bizonyos mértékig a saját lábán próbál megállni. Továbbá nekem, mint környezetvédőnek még szimpatikusabbá teszi ezt a tevékenységet az, hogy bár nyilvánvalóan ezeknek az embereknek a legkisebb problémájuk is nagyobb annál, mintsem hogy környezetvédelemmel foglalkozzanak, így a legkisebb mértékben sem érdekli őket, mégis hulladékgyűjtésükkel újrahasznosítást segítenek elő, tehát környezeti szempontból jót cselekszenek.

Nekem két alapvető érvem van, amiért nem tartom jónak pénzt adni és amiért nem is adok pénzt kéregető embereknek. Az egyik az, hogy hiába mondja, hogy ételre kell neki, sajnos elég kevés esetben bízhatunk abban, hogy valóban arra is költi. A másik, hogy úgy gondolom, bármiféle munkavégzés nélkül pénzt kapni nem egészséges, semmiképpen sem járul hozzá az ember morális fejlődéséhez és ahhoz, hogy a saját lábára álljon, visszailleszkedjen a társadalomba, a „normális” életbe, ahol az emberek a munkájukból élnek meg. Nyitás előtt a Spar bejáratánál 2-3 alu-dobozokkal teli zsákkal várakozó hajléktalanról azt gondolom, hogy megérdemli azt a néhány száz forintot, amit a leadott hulladékért kap. Ugyanezt nem gondolom arról a hajléktalanról, aki a metró aluljáróban semmit nem csinál, csak tartja a markát.

Szóval becsülöm a saját lábukon álló hajléktalanokat, és némileg örülhetek annak is, hogy ha már a sört vagy energiaitalt elfogyasztó emberek nem is, legalább ők szelektálják helyettük az alu-dobozokat, így környezeti szempontból jót cselekszenek. Bár mindig tudtam, hogy ez a gyakorlat semmilyen szinten és semmilyen értelemben nem lehet megoldás a hulladékproblémára, néha sajnáltam, hogy a műanyag palackokért és a nem-betétdíjas üvegekért nem kapnak pénzt ezek az emberek, hiszen ha kapnának, azokat is gyűjtögetnék és valamekkora mennyiséget azokból is eltérítenének a hulladékégetőktől és hulladéklerakóktól.

Mindig szívesen segítettem volna néhány száz forinttal rászoruló embereknek, ha a segítségért cserébe hajlandóak lettek volna tenni is valamit, aminek értelmét látom. Az eddig leírtak alapján kézenfekvő volt tehát az ötlet, hogy az amúgy hasznosítatlan műanyag- és üveghulladék hasznosításra való továbbításáért cserébe adjak némi ételre valót. Gondoltam, egy próbát megér az ügy, és vártam a megfelelő alkalmat a megvalósításra.

Egyik nap egy szelektív hulladékgyűjtő mellett sétáltam el és láttam egy férfit, aki az üveggyűjtő konténerből bot segítségével betétdíjas üveget próbált kihalászni. Látszott, hogy hajléktalan, de nem a lezüllött fajtából: lendületes mozgása, fürkésző szemei, normális ruházata ezt egyértelművé tette. Úgy éreztem, itt az alkalom. A férfi elindult, én utána mentem. Találkozott egy nővel, aki egy alu-dobozokkal teli zsákot cipelt. Látszott, hogy együtt végzik gyűjtögető tevékenységüket. Nem baj – gondoltam – ketten még hatékonyabbak lehetnének. Odamentem hozzájuk, majd bemutatkozás és rövid beszélgetés után előadtam ajánlatomat: minden, kommunális kukából kiszedett és szelektív hulladékgyűjtőbe bedobott műanyag palackért, üvegért és alumínium dobozért (ezt is belevettem az egyszerűség kedvéért) 4 Ft-ot adnék nekik. Láthatóan érdekelte őket a dolog és már aznap délutánra megbeszéltünk egy találkozót a Margit-szigetre, ahol tudvalevőleg rengeteg hulladék kerül a kukákba egy átlagos nyári napon. Így ismerkedtem meg tehát Lászlóval és Gabriellával, több mint másfél évvel ezelőtt.

Az első akció döcögősen indult. A Margit-szigeten ugyanis megelőztek minket a közterület-fenntartó cég munkatársai és kiürítették a kukákat, felszedték az elhajigált szemetet. Egyetlen helyet ismertem akkor, ahol a nap bármely szakaszában tömegével lehet hulladékot találni: a Népszigetet. Az oda vezető igen hosszú utat félig gyalog, félig busszal tettük meg. Legalább 1 óráig tartott és közben többször megbántam, hogy nem gondoltam át, nem szerveztem meg jobban ezt az első akciót. Mire odaértünk, elfáradtunk. Ennek ellenére összeszedtek 2-300 darab palackot, üveget és alu-dobozt, bedobálták a közeli szelektív gyűjtőbe, megkapták jussukat, és elégedetten tértünk haza.


Első alkalommal megbeszéltük, hogy találkozunk még és folytatjuk. Örültem annak, hogy lelkesek, és rendszeresen találkozva általuk jobban megismerhetem az utcán élő emberek világát, a gondolkodásukat, az élethez való hozzáállásukat. Kezdettől fogva azt éreztem: jól esik nekik, hogy valaki tisztelettel beszél velük, emberszámba veszi, nem nézi le őket és megbecsüli a munkájukat.

Kiderült, hogy 40 - 50 év közöttiek, mindketten vidékről származnak, viszont évek óta Pesten élnek, együtt. Laci villanyszerelőként dolgozott Eger környékén, amíg nem érte egy súlyos baleset, és nem kellett felhagynia a szakmával. 10 méter magasról zuhant le, épphogy túlélte. Valami fém implantátum van betéve az egyik kulcscsontja helyére, aminek következtében nem dolgozhat magasfeszültségű vezetékek közelében. Elmondása szerint egy időben szakmunkásképző iskolában tanárként is dolgozott. Szeretett tanítani, beszélni a mai napig szeret. Büszke a tudására – méltán – és büszkén mutatta meg nekem szakmai végzettségét igazoló bizonyítványait. Sajnálja, hogy nem dolgozhat már, mint villamossági szakember: többször próbálkozott ilyen munkát találni, de az orvosi vizsgálaton mindahányszor alkalmatlannak találták. Szülővárosában felesége és gyermeke is volt, velük megszakadt a kapcsolata. Nem akart az édesanyja „nyakán lógni”, ezért jött Pestre, hogy maga találja meg boldogulását. Gabi valahonnan a Dunántúlról jött a fővárosba. Egyszerűbb munkákat vállalt, takarítónőként dolgozott sokáig. Van egy fia, akivel nemigen találkozik, de akinek az életéről tud egyet s mást: például hogy dolgozik és hogy van barátnője. Láthatóan nagyon ragaszkodik Lacihoz.

Sokáig mindketten az utcán aludtak, mert a hajléktalanszállónál még azt is jobbnak tartották. A szállón ugyanis mindennaposak a lopások, sok az ordítozó és a tetves (szó szerint) ember. Később az időjárási nehézségek és az utcai lopások miatt Gabi beköltözött a szállóba és sokáig az éjszakákat ott töltötte. Laci egy templom oldalában húzta meg magát a tiszteletes – írásban adott – engedélyével. Nyáron, a jó idővel végül Gabi is kiköltözött a templom oldalába. Kialakult életük van. Viszonylag korán fekszenek le este és korán kelnek reggel. A gyűjtögetésükért kapott „pénz” a Spar-ban vásárolható le, így ott veszik meg az alapanyagokat, amiből Gabi a szállón – vagy ahol éppen tudja – megfőzi az ebédet vagy a vacsorát. A ruhák mosására szintén a szállón van lehetőség. Mióta ismerem őket, mindig kerestek munkát a Munkaügyi Központon keresztül. Közmunkát mindig vállaltak, amikor lehetőségük volt rá. Rendes, jobban fizető állást nem nagyon találtak. A jelenlegi helyzet azon ritka állapotok egyike, amikor mindkettőjüknek van munkája. A Margit-szigeti fürdőkben (Hajós Alfréd Sportuszoda, Palatinus Fürdő) dolgoznak: feladatuk a takarítás és a kertrendezés. Napi 6 órás munkáért a minimálbér arányos részénél kevesebbet kapnak, de büszkék rá, és örülnek neki, hogy van rendszeres jövedelmük. Laci néha kitölt 1-1 totószelvényt a nagy nyeremény reményében.

Visszatérve a szemétszedésekre: több mint 1 évig, kisebb nagyobb kihagyásokkal, heti, kétheti rendszerességgel találkoztunk. Leggyakrabban a Margit-szigeten, de voltunk már a Népszigeten, a Boráros-téren, a Budai Várnegyed környékén, a 4-6-os villamos vonalán és a Duna-part egyéb részein is. Nagyjából 30 alkalommal dolgoztak nekem, és átlagosan 500 db palackot, üveget és alu-dobozt szedtek össze, ami azt jelenti, hogy összesen 15.000 darabot. Az alábbi táblázat mutatja az egyes hulladékfajták tulajdonságait és az összegyűjtött mennyiségeket.

Összesen tehát több, mint 1 tonna hulladékot gyűjtöttek össze, és továbbítottak újrahasznosításra. Két embertől nem is rossz teljesítmény.


Jellemző volt rájuk, hogy bármikor vállalták a munkát, amikor nekem megfelelt, és mindig időben jöttek. Időnként hívtak másokat is, volt olyan, hogy hárman vagy négyen voltak, de előbb-utóbb a többiek mindig lemorzsolódtak. Vagy azért, mert nem jelentkeztek többé, vagy azért, mert Laciék csalódtak bennük, és többet nem hívták őket. Általában is igaz volt, hogy bár sok embert ismertek, leginkább egymásban bíztak, és huzamosabb ideig szinte senkivel nem volt szoros kapcsolatuk.

Egy, a lelkiismeretességüket példázó érdekes eset megmaradt bennem. Egyik alkalommal valamiért nem tudtam elmenni a megbeszélt időpontban, így felhívtam őket telefonon. Nem akartam lemondani a már lefixált találkozót, így azt javasoltam, végezzék el a munka érdemi részét nélkülem, úgy, ahogy az előző számos alkalommal a jelenlétemben csinálták. A végén, az elszámolásnál, amikor a szelektív hulladékgyűjtőbe dobálják be a palackokat és üvegeket, már ott tudok lenni. Laci nem fogadta el az ajánlatomat. Nem azért, mert ne tudta volna ugyanúgy összegyűjteni azt a hulladékot, mint a „felügyeletem” mellett, hanem – állítása szerint – azért, mert így nem tiszta az ügy. Azt mondta, a távollétemben akár oda is mehetne egy szelektív gyűjtőhöz, felboríthatná, és kiszedhetné belőle a palackok tömkelegét. És mivel nem akarja, hogy ilyesmit esetleg feltételezzek róla, ezt így nem vállalja. Sokkal tisztább az, ha én is ott vagyok – mondta. És próbáltam érvelni, hogy én tudom, hogy ilyet nem csinálna, tudom, hogy nem csapna be és megbízom benne. Miért nem bízik meg akkor ő magában, vagy miért nem hiszi el, hogy megbízom benne. Hajthatatlan volt, úgy érezte becsületesnek, ha én is ott vagyok, és minden a szemem előtt, tisztán történik. Érdekes hozzáállás, de számomra tiszteletre méltó.

Laci gyakran mesélt arról, mi mindent lehet találni a kukákban. Rendszeresen akadtak a kezükbe személyes iratok, okmányok. Ezeket legtöbbször megpróbálták visszajuttatni jogos tulajdonosának, ami nemegyszer sikerült is. A megkönnyebbült tulajdonos pedig gyakran megjutalmazta őket. Voltak azonban rossz tapasztalataik is. Egy alkalommal valami nagykövetségre vittek be elvesztett iratokat, amiért nem hogy köszönetet nem kaptak, még emberszámba se vették őket. Könyveket is rendszeresen találtak, amelyek még antikváriumokba beadhatóak voltak, vagy régiséget, amelyet egy kereskedő ismerősük tudott átvenni tőlük. Érdekesebb esetek is adódtak: például amikor egy taxis walky-talky-ját találták meg. Jószándékukra az emberek legtöbbször barátságosan reagáltak és cserébe segítettek nekik a boldogulásban.

Az utóbbi hónapokban csak egyszer-egyszer találkoztunk. A Jóisten és Laci totós tapasztalatának köszönhetően egy közepes pénzösszeghez jutottak. Most a jövőt tervezgetik. Mindkettőjük állása hónapok óta megvan, és talán állandóra is felveszik őket. Szálláslehetőség is fog adódni elmondásuk szerint, nem kell majd a templom oldalában tölteni az éjszakákat. Dolgozni szeretnének továbbra is, rendszeres jövedelmet szerezni, hogy ne kelljen egyik napról a másikra élniük. Laci már egy TV vásárlását is tervezgeti nagy lelkesedéssel. Kérdeztem tőlük, hogy elmennének-e innen például vidékre, ha lehetőségük adódna. Azt válaszolták, hogy nem, mert nem mernének belevágni egy teljesen más életbe. A szavaikból kiéreztem, hogy akármilyen nehéz és elkeserítő is volt néha az életük itt a fővárosban, kőtődnek a jól ismert helyekhez, az emberekhez, akikkel kapcsolatban vannak, és magabiztosságot ad nekik, hogy már kiismerik magukat itt, tudják, hogy mit hol találnak, és milyen problémával kihez lehet fordulni, mit hogy lehet megoldani.

Remélem, – és jó esélyt látok erre – hogy a pénzükkel okosan gazdálkodva, a lelkiismeretes, szorgalmas hozzáállásukat megtartva normális, anyagi értelemben fenntartható, emberi életet tudnak biztosítani maguknak hosszú távon. Ez persze azzal is jár, hogy már nemigen megyünk a Margit-szigetre, vagy a Duna-partra, és nem számoljuk a palackokat a szelektív gyűjtőszigetnél. Ezt egy kicsit sajnálom, mert bár jobb lenne, ha erre a tevékenységre szükség sem lenne, azért jó volt őket megismerni, jó volt ilyen nyíltszívű, barátságos, jóindulatú emberekkel beszélgetni és egy kicsit belelátni az életükbe. Azt hiszem, vagyis nagyon remélem, hogy nem szakad meg végleg a kapcsolatunk. Remélem, hogy ha néha összefutunk, elégedettem nyugtázom majd magamban, hogy működik az életük, emberhez méltó körülmények között élnek, és elégedettek. Mert megérdemlik.