Szilágyi László, KukaBúvár

A minisztérium a két éves Pepó-korszak végére szakmai és erkölcsi mélypontra jutott. Az õt követõ Ligetvári Ferenc éppen csak elkezdhette az ágazat rehabilitációját, máris menesztették. Utódja, Turi-Kovács Béla idejében elkezdõdött ugyan a környezetvédelmi közigazgatás normalizálása, de szakmai áttörés nem következett be. Az is felmerült a ciklus vége felé (mindkét politikai tömb részérõl), hogy a választások után nem lesz önálló környezetvédelmi minisztérium.

Négy év alatt három miniszter, öt államtitkár (az ideigleneseket nem számolva) illetve követhetetlen számú helyettes-államtitkár váltotta egymást, és mintegy 32 egyéb vezetõ beosztású alkalmazott fordult meg a Fõ utcában. Minden váltást hetekig tartó átszervezés, új SZMSZ követett, ami keményen befolyásolta a szakmai munka színvonalát.

A Környezetvédelmi Minisztérium "szükségtelen rossz" volt a kormányon belül. A területfejlesztést elvitték, a Központi Környezetvédelmi Alapot célelõirányzatként (KAC) beolvasztották a költségvetésbe, a többit pedig rábízták egy Pepó Pál nevû tudósra, aki feltette az i-re a pontot. Nagy hévvel nekilátott komcsizni, elûzött 60-70 sokat próbált szakembert, lapátra tette Aradi Csabát (akit csak mostanára sikerült rehabilitálni), összeveszett a zöld mozgalommal (alapított magának másikat), szabad teret adott az "aktatáskázásnak", lezüllesztette az egész intézményrendszert. A kormány számára blamázs volt Pepó rengeteg belföldi és külföldi ballépése (Ciánügyek, EU-csatlakozási tárgyalások, KAC-csõd. És ki emlékszik már a Merci konferenciabuszra, a másfélmilliós kandallóra vagy a dzsoggingos diplomáciai fellépésre?). Hamar nyilvánvalóvá vált, hogy Pepó sem szakmailag, sem emberileg nem képes ellátni feladatát. Orbán Viktor mégsem erõltette a leváltását, vagy mert kötötte a koalíciós szerzõdés, vagy mert jókat lehetett röhögcsélni a kisgazda bénázásokon.

Az idõszak emblematikus figurája volt Gordos Dénes, aki a Környezetgazdálkodási Intézetet (KGI) formálta saját hasonlatosságára (még képernyõ pihentetõként is a kántor-orgonista arcképe jelent meg). Mujzer János, akit Ligetvári Ferenc bízott meg azzal, hogy a KGI-ben rendet tegyen, az ügyészségen tett feljelentést a KGI korábbi vezetõi ellen, bûnszövetségben elkövetett különösen nagy kárt okozó sikkasztás gyanújával. A KGI-nek egy egykori Püspöki Palotát béreltek ki 10 évre, évi 100 millió forintért, és 500 millióra becsülték az indokolatlan luxusvásárlások, szükségtelen megbízások, lakomák (libériás inasok, szarvasgomba, stb.) összegét. Turi-Kovács kezdettõl fogva bagatellizálni próbálta az ügyet: "egy bizonyos része, a zongora, az annyiszor látott stelázsi és egyéb csatolt részei, hát nem nagyon tûntek komolynak és megalapozottnak." Ebben a szellemben zajlik az ügyészségi vizsgálat is, vádemelés azóta sem történt.

Pepó utódja, Ligetvári Ferenc túl naivan és túl nagy tempóban látott hozzá a rendcsináláshoz, mire az akkor még megkerülhetetlen kisgazdák azonnal a fejét követelték, és meg is kapták. A harmadik miniszter, Turi-Kovács Béla jól alakítja a neki szánt szerepet (vezérelv: csak újabb botrány ne legyen), lassan rehabilitálja a tárcát, a politikai konfliktusokat ügyesen kerülgetve. A Pepó által kirúgott szakemberek egy része visszaszivárgott a tárcához, másik része a magánszektorban teszi ugyanazt, amit eddig, csak többszörös (köz)pénzért. Turi-Kovács miniszter ügyesen szerepel a médiában, zöld mikulásruhában járja az óvodákat, és vitathatatlan érdeme, hogy hagyja dolgozni azt, aki dolgozni akar és tud.

 

KAC: Szubjektív értékelés

 

Vargha Márton

Már egy éve nem veszek részt a Környezetvédelmi Alap Célelõirányzat legnagyobb összegek felett rendelkezõ, fejlesztési tárcaközi bizottságának a munkájában, de mint hallom, a helyzet ettõl nem lett jobb. Vagy nyolc évvel ezelõtt, amikor elõször felmerült, hogy a környezetvédõ mozgalmak szálljanak be ebben a munkába, azt az álláspontot képviseltem, hogy ez õrültség, mert jól úgysem fog menni, a felelõsség egy része viszont óhatatlanul ránk hárul. Három éve mégis elvállaltam a részvételt, és be kell vallanom, hogy eleinte még élveztem is. Jó volt a bizottság összetétele, a társminisztériumokat lelkiismeretes, szakmájukat ismerõ és szeretõ szakemberek képviselték (A KöM emberei között is akadt egy-kettõ, bár nem ez volt a jellemzõ). Nem rajtuk, rajtunk múlott, hogy keveset tudtunk elérni.

Alapvetõ hibája a mechanizmusnak, hogy ha meg is fogalmazódnak valódi környezetvédelmi értékek, a végén sokszor éppen az nem látszik, hogy a döntés miért és hogyan szolgálja ezeket. Különösen a csatornázási támogatásoknál érvényesül egy olyan szemlélet, hogy mindegy hogyan, mindegy mennyiért és mindegy mennyire gazdaságos vagy környezetbarát a beruházás, de támogassuk a nagy kapacitású víztisztítókat és a rendszert kiszolgáló, akár több tíz kilométeres, szivattyús átemelõkkel felszerelt csatornarendszereket. Ehelyett régen ki kellett volna alakítani a lehetséges megoldások környezetvédelmi és gazdaságossági szempontból kimerítõen elemzõ és értékelõ katalógusát. Ha lenne ilyen katalógus, akkor a pályázati kiírásban ki lehetne kötni prioritásokat: elsõsorban az ötcsillagos, másodsorban a négycsillagos megoldások kaphatnának környezetvédelmi támogatást, kivételes esetben a három, de sohasem az ennél kevesebb csillaggal minõsítettek. Az kétségtelen ugyanis, hogy a föld alatti és a felszíni vizek elkoszolódása környezetvédelmi kérdés. Azonban ha úgy teszünk ellene, hogy felesleges áramfogyasztással máshol (egy erõmû környezetében) idézünk elõ levegõszennyezést, akkor csak áthúztuk a döglött lovat a szomszéd portája elé.

További, nemcsak etikai, hanem elhúzódó hatása miatt gyakorlati problémája is az elosztásnak, hogy míg a befizetõk a levegõszennyezésért és a hulladéktermelésért felelõsek, addig a támogatások túlnyomó részét -- 60-70 százalékát -- a semmilyen befizetésre nem kötelezett vízfelhasználók kapják. Kétségtelen, hogy a víz árának drasztikus emelkedése az elmúlt évtizedben csökkentette a pazarlást, de biztosan volna helye egy vízhasználati környezetterhelési adónak is, ami jól elkülönül a közüzemi számlán. Egy ilyen adóból támogatni lehetne az alacsony foszfortartalmú mosópor forgalmazását is, nemcsak azt, hogy legyenek olyan víztisztítók, amelyek kivonják a vízbõl a rengeteg foszfort.

Az emberi lépték helyét elfoglaló megalománia érzékelhetõ abban is, hogy szemétbányák szigetelésére, a hulladék korszerû kezelésére csak akkor adható pénz a KAC fejlesztési alapjából, ha a szeméttelep legalább százezer embert szolgál ki. Egy olyan országban, ahol a településnagyság a legritkább esetben ekkora. "Mindegy" -- mondták többször is a KöM illetékesei - "Tessék akár 50 kilométerre is elszállítani a szemetet". Tegyük hozzá: Diesel motoros, a levegõt alaposan szennyezõ teherautókkal! Ez az, amikor szolgaian vesznek át EU direktívákat, amelyek alkalmazása a nagy tõkeerejû multinak kedvez, és járulékos károkat okoz. Ez annak a következménye, hogy nincs átfogó környezetvédelmi politikája az országnak.

Így a pályázatok elbírálásánál - egyértelmû kiindulási alapok, megalapozott értékelés híján - maradnak a szubjektív tényezõk, amiben persze benne van a korrupció lehetõsége. Kétségtelen, hogy ahol kevesebb pénzt kell elosztani, mint amennyire igény van, ott mindig van igazságtalanság, de ezt mindig lehet valamivel ellensúlyozni. De nrm úgy, ahogy egy évvel ezelõtt a KöM tette: megszigorította az információvédelmet, titkossági nyilatkozatot akartak aláíratni mindenkivel, aki csak tudomást szerezhetett arról, hogy mennyi pénzt és kinek lehet elosztani. Holott a pénzosztást a minél teljesebb nyilvánosság, ha úgy tetszik az irigység nyílt fellépése teheti igazságosabbá.

A bizottságosdit amúgy a KöM sem veszi komolyan, hiszen tavaly tavasz óta megerõsítette jelenlétét a bizottságban: míg korábban csak egy szavazata volt, most már négy van. Ráadásul játszanak is a szavazatokkal, a tartózkodást elõszeretettel számolják igen szavazatnak, ami egy demokratikus eljárásban nonszensz.

Összességében azt mondhatjuk, hogy az örökölt rendszert a kisgazda minisztériumi vezetés eleinte igyekezett saját érdekei mentén kihasználni (emlékezzünk a Fradi pálya természetvédelmi támogatására). A ciklus második felében pedig a igyekeztek a teljes ellenõrzést megszerezni a döntések felett. Erre utal, hogy nem gondoskodtak a normativitás növelésérõl, a szubjektív értékelés visszaszorításáról, és az elosztási szempontokban a komplex környezetvédelmi értékek érvényesítésérõl.

Látni kell, hogy az ipari, mezõgazdasági, pénzügyi lobbi a rendszerváltás elsõ tizenkét évében sikeres harcot folytatott minden szinten a környezeti érdekek visszaszorításáért, és ez akkor is így van, ha születtek EU harmonizációs célú törvények. Ezek betartatása, a szükséges rendeletek kiadása ugyanis következetesen késik. Ebben a helyzetben a zöld mozgalomnak különösen fontos kiállnia azért, hogy minden pénzosztás egyre inkább normatív legyen, és az elsõ lépéstõl kezdve a nyilvánosság elõtt történjen. Azt, hogy érdemes-e részt venni egy olyan bizottságban, amely az esetek 99 százalékában megjósolhatóan egy elõre meghozott döntést fog támogatni akkor is, ha a jelenlévõk a fejük tetejére állnak, mindenkinek magának kell eldöntenie.

Kiegészítés:

Nincsenek értékelhetõ adatok sem arról, hogy mennyi pénz folyik be a KAC-ba, sem arról, hogy ki kap mentességet és milyen alapon. Arról pedig végképp nem tudunk meg semmit, hogy milyen ellenõrzési rendszert épített ki a tárca a beruházások menetére. Egyes források szerint a befizetett összegek töredékét, kb. 15-20% fordítják arra, amire beszedik, a többi pénznek nyoma vész a költségvetésben.

A legnagyobb káosz a szennyvízberuházások terén uralkodik, pedig ide áramlik a legtöbb pénz. Öt-hat forrásból lehet ilyesmire pályázni, és ezek körkörös ígérvényeket adnak ki a pénz megítélésérõl. A helyzetet tovább bonyolítja az ISPA, ráadásul a Széchenyi Terv képes átnyúlni az egész pályázati struktúra felett is, ahogy pl. a balatoni régió esetében történt. Közben egyre több helyrõl hallani, hogy olyan mûvek épülnek, amelyek üzemeltetését a lakosság nem tudja megfizetni. A támogatási rendszer fogyatékossága és átláthatatlansága ebben az esetben is többször hozott korrupciógyanús ügyeket. A korabeli 168 óra szerint a KAC tárcaközi bizottság döntéseit Pepó hetekig nem írta alá, de közben "ügynökök" keresték fel a támogatásra felterjesztett önkormányzatokat azzal, hogy "lehet, hogy tudunk segíteni". Ezután "tömött táskában" vándoroltak vissza bizonyos pénzek bizonyos helyekre. Parlamenti albizottság is alakult a beruházások közbeszerzéseinek ellenõrzésére, amelynek vezetõjét, Székely Zoltánt "dokumentumokkal" lépre csalta Balla Dániel, aki szintén több beruházást írányított.

A nyertes pályázókkal való szerzõdéskötés és pénzutalás meghaladta a tárca teljesítõképességét. A KAC lassú és bürokratikus mind a fejlesztési, mind a közcélú alapok esetében, több beruházás befuccsolhat a késõn érkezõ pénzek miatt, közben nagy múltú környezetvédelmi szervezetek is beadják a kulcsot a megítélt támogatások 6-8 hónapos késésébõl kifolyólag. Ugyan a pénzügytechnikai rész már átkerült a Kincstárhoz, de a pályázati kiíráson, az elosztás elvén és gyakorlatán ez nem segít. A pályázati rendszer 2002-ben sem változott lényegesen, ezért idén sem várható áttörés. Sõt, az elosztható pénz is igen kevés lesz, mert már 15-18 milliárd forintra kötelezettséget vállalt a KAC. (szerk.)

 

EU-csatlakozás

 

Schmuck Erzsébet - Farkas István;
Magyar Természetvédõk Szövetsége

Környezetvédelem

A kormánynak - szem elõtt tartva, hogy az Európai Uniónak való megfelelés a környezetvédelem területén komoly anyagi terheket ró az országra - nagy hangsúlyt kellett volna helyeznie a társadalom felkészítésére. Be kellett volna mutatni az embereknek, hogy az EU csatlakozás milyen várható elõnyökkel és kockázatokkal jár környezetünk állapotának alakulására, milyen elvárásai vannak az Uniónak a környezetvédelem területén és az mennyibe kerül? Ehhez a rendszeres tájékoztatásra, a nyilvánosság igénybevételére lett volna szükség. Ezzel szemben szinte minden titkosan, szûk körben zajlott. Példaként említhetjük, hogy amikor azt észt, vagy szlovén átmeneti mentességekre vonatkozó kérelmek már régen hozzáférhetõek voltak az interneten, addig a hazaiakat még mindig titkosan kezelték.

Ebbõl természetesen az is következett, hogy a környezetvédõ, természetvédõ szervezetek sem láthatták a részleteket, csak nagy vonalakban tudták követni az eseményeket. Ha ez nem így lett volna, akkor talán Pepó Pál sem tudott volna nemzetközi szinten olyan komoly károkat, presztízsveszteséget okozni a hazai környezetpolitikának, mint amilyeneket okozott a kormány elsõ két évében, és nem tudta volna a nyilvánosság elõtt "elsumákolni" a lemaradásokat a jogharmonizáció területén.

Rátérve a konkrét csatlakozási feladatokra, az Unió azt várja a társult országoktól, hogy a csatlakozásig vegye át az EU környezeti joganyagát és végezze el azokat az intézményfejlesztéseket, amelyek a késõbbiekben lehetõvé teszik a jogszabályok kikényszerítését.

Az ANP (az EU joganyagának Nemzeti Átvételi Programja), amely a Külügyminisztérium honlapján (talán egy év óta) megtalálható részletesen tartalmazza a feladatok ütemezését mind a jogharmonizációval, mind az intézményfejlesztéssel kapcsolatosan. Magyarország azt tûzte ki magának célul, hogy 2002. végére a jogharmonizációt teljesíti.

Azonban a ciklus elsõ két évében a Pepó Pál vezette minisztérium óriási lemaradásokat produkált, és nehezen haladtak a mentességi kérelmek megalapozásával kapcsolatos elemzések, javaslatok elkészítése is. Nem véletlenül, hiszen a minisztériumban dolgozó jogászok száma a második év végére minimálisra csökkent. Ebben az idõszakban még az Országos Környezetvédelmi Tanács sem kapott megfelelõ tájékoztatást, de javaslattételi lehetõséget sem.

A minisztérium élén Pepót követõ Turi-Kovács Béla nagy érdeme, hogy szinte a sírból hozta vissza a környezetvédelmi fejezet lezárásának a lehetõségét. Kinevezésével feszített munka kezdõdött a tárcánál mind a jogharmonizáció teljesítésére, mind a mentességi kérelmek elõkészítésére, megalapozására vonatkozóan. Ennek köszönhetõen a jogharmonizáció terén mára kb. 80 %-os teljesítést értünk el, illetve le tudtuk zárni a környezetvédelmi fejezetet.

Komolyabb lemaradások az intézményfejlesztés területén maradtak, különösen a környezetvédelem decentralizált szervezeteinél. Ennek egyik lényeges oka, hogy nincs elegendõ fedezet a tárca költségvetésében a létszámfejlesztésre, de az a legnagyobb baj, hogy nem tapasztalható kormányzati szándék sem ennek a megváltoztatására.

Regionális politika

A magyar politika a csatlakozás egyik legkecsegtetõbb oldalának az EU regionális fejlesztési alapjaihoz való hozzáférést mutatja be. A szegény régiók európai megsegítésére szánt alapokból a kormányzati ciklus elején Magyarország hatalmas összegeket -- a GDP 4%-át elérõ 4-500 milliárd éves apanázst remélt. A Bizottság legfrissebb kommunikációja szerint ennél lényegesen kisebb összegre, kb. 250 milliárd forintra számíthatunk a 2004-es évre.

A pénz reményében elkezdõdött a magyar fejlesztéspolitika EU-s harmonizációja. Az ilyen irányú törekvéseket egy mondatban összefoglalva, azt lehet mondani, hogy a regionalizáció terén a magyar politika addig ment el, ameddig az Európai Bizottság konkrétan és erõteljesen nyomta. Megalakult a 7 tervezési-statisztika régió -- felülrõl építve, nagyon kismértékben figyelembe véve a történelmi és ökológiai szempontokat. A területfejlesztési törvény 1999-es módosításakor a társadalmi és üzleti partnereket kipakolták a fejlesztési tanácsokból, viszont abszolút többséget biztosítottak a kormányzati képviselõknek. A kormányzati képviselõknek, akik még csak nem is minisztériumi szakemberek, hanem pártpolitikusok -- jól sejthetjük, hogy mennyire képesek szakmai érdekeket képviselni.

A tanácsok munkaszervezeteiként létrejött ügynökségek kis létszámúak, és a legfontosabb feladatuknak sem tudnak eleget tenni: a fejlesztési tervek alulról felfelé építkezõ társadalmi tervezési folyamatának a segítésére. Több sorozat regionális terv készült az elmúlt négy év során, úgy hogy a társadalmi csoportok kismértékben kaptak lehetõséget a beleszólásra -- talán az önkormányzatok kivételével. A környezetvédõ szervezetek több régióban próbálták a törvényben meghatározott részvételi jogukat érvényesíteni, és bár elutasítással sehol sem találkoztak, néhány helyen az információk visszatartása miatt érdemben nem tudtak hatni a folyamatra.

A helyzet az országos intézményeknél jobb, például az Országos Területfejlesztési Tanács tanácskozási joggal meghívta a zöldek képviselõit, de a kormányzat súlyos mulasztása, hogy a részvételi elveket nem szabályozza részletesen, és éppen ezért gyakorlatban nem számonkérhetõ a társadalmi részvétel a fejlesztési ügyekkel kapcsolatban.

Nem meglepõ, hogy az Európai Bizottság tavaly a Szintézis Riportjában úgy értékelte, hogy Magyarországon a "különbözõ partnerek bevonása a programozási gyakorlatba a régiókban még nem kezdõdött meg valójában". Ez az egyik indoka annak, hogy a 2004-2006 közötti idõszakra az EU sem támogatja a strukturális alapok regionális kezelését, hanem ragaszkodik az országos szintû programkezeléshez -- a decentralizáció tehát újra csorbát szenved.

A környezetvédelmi és közlekedési infrastruktúrafejlesztést szolgáló ISPA elõcsatlakozási alapok felhasználásával kapcsolatos egyik legnagyobb kritikánk ugyancsak a nyilvánosság kizárása. A projektek nem nyílt pályázati rendszerben kerülnek kialakításra, és sem a stratégia kialakításánál, sem a projektek döntésénél nem kapnak helyet a társadalmi szervezetek. Pozitív tény, hogy a környezetvédelmi tárca az Alap monitoring bizottságába ez év elején meghívta a zöld szervezetek képviselõjét. Sajnos a környezetvédelmi projektek hatalmas csatornahálózatok és regionális hulladéklerakók megépítésére koncentrálnak, nem a problémák megelõzésére, helyi szinten való kezelésére. Errõl a nagy projekteket favorizáló EU is tehet.

A kormányzat eddigi tevékenységét látva a csatlakozás utáni strukturális támogatások terén a várható prioritás az lesz, hogy költsünk el annyi pénzt, amennyit tudunk! Az alapok átlátható kezelése és a környezeti szempontok figyelembevétele csak annyira fog érvényesülni, amennyire ezt a támogató, az EU elvárja, illetve amennyire a civil társadalom kiharcolja.

 

Klíma: Erõ(tlen)feszítések az éghajlat érdekében

 

Takács Gábor; Energia Klub

Itt van nekünk ugyebár ez az éghajlatváltozás, meg a globális felmelegedés. Meg a vita arról, hogy van-e egyáltalán? Igazából nem is a tudósok között van vita, hanem a mindentudó politikusok tudnak lelkesen vitatkozni errõl és teljes tüdõkapacitást bevetve üvöltözni elemzésekbõl kiragadott, számukra szimpatikus, más kontextusba helyezett részletekkel.

Tehát adva van egy összetett kérdés, ami a természeti, társadalmi, gazdasági élet minden területére kihat, ami hosszú távú gondolkodást, komplex megközelítést, konfliktusok felvállalását, elõvigyázatos cselekvést igényelne. Ebbõl következik a magyar (és nemzetközi, de errõl most nem beszélünk) klímavédelem minden problémája. A magyar politikai életben amúgy is uralkodó PR (jelentése: társadalmi kapcsolat!!!) által vezérelt tûzoltó szemlélet az elmúlt négy évben még elterjedtebbé vált. Ez már eleve nem ad sok esélyt a környezetvédelmi érdekek képviseletének, hiszen ez felelõsségteljes, hosszú távú tervezést igényel.

Így aztán meglehetõsen lehangoló lenne a négy év "klímavédelmének" elemzése. Az ostorozás és a civil kurázsihoz méltatlan, kiábrándult "a klímavédelem(nélküliség) négy éve Magyarországon" címû elemzés helyett álljon itt néhány tanulságos kérdõjel ami talán kis jóindulattal pozitív töltést kölcsönözhet -- nekünk.

A klímakérdés súlyáról

Miért van az, hogy egyes országokban (pl. Lengyelország), az önkormányzatok között meg lehet hirdetni a "legklímabarátabb beruházó" versenyt? Miért van az, hogy másutt (pl. Dánia, Svájc) pedig az iskolák hálózatot szerveznek (The Bet) annak érdekében, egy év alatt magunktól csökkentsék az üvegházgáz kibocsátásukat 8%-kal? Miért van az, hogy más országokban (pl. Hollandia, Belgium), még a környezetvédelmi miniszter is tudja, hogy melyek a fõ kérdések a tárgyalásokon, és próbálják a környezeti érdekeket képviselni? Miért van az, hogy Magyarországon a legtöbb embernek (most a politikusokat és államigazgatási szakembereket is ide értem) Kiotóról jobb esetben is a szamurájok jutnak eszébe, nem pedig egy éghajlatvédelmi tárgyalás?

Nálunk miért van másképp? Ily módon jeleznünk kell az illetékeseknek a társadalmi tájékoztatási kötelezettségük hiányos ellátását (semmiféle látható tevékenység nincsen, ami az egyszerû honpolgárt megismertetné a kérdéssel).

A komplexitásról és tárcaköziségrõl

Vajon miért van az, hogy a mindent átlátó Miniszterelnöki Hivatalban, a gazdasági mindenhatóságra teremtett Gazdasági Minisztériumban, a ki-tudja-mit-csinál Közlekedési tárcánál egyetlen ember sincsen, aki legalább néha leülne beszélni a félig halott Környezetvédelmi Minisztériummal? Miért tudja az érintett, de a környezeti érdekeket természetébõl fakadóan sértõ energia szektor ambiciózus regulátora (Magyar Energia Hivatal) átvenni a kezdeményezõ szerepet a KöM-tõl?

Az emberi erõforrásokról és nemzetközi tárgyalásokról

Lengyelországban, Ausztriában, Nagy-Britanniában stb. teljes osztályokat állítottak fel az érintett minisztériumokban, amelyek az éghajlatvédelmi lépésekkel, és tárgyalásokkal foglalkoznak. Miért van az, hogy Magyarországon egy többször balesetet szenvedett asztalos is egy kezén meg tudná számolni, hogy hány -- a Környezetvédelmi Minisztériumban dolgozó -- ember hallott egyáltalán az éghajlatváltozásról, és cinikusan a gyõzelem jelét is mutogatni lehetne a hozzáértõk létszámára utalva? Magyarországról miért csak egy-(két, esetleg három) zilált, sok egyéb ügyet is a kezében tartó ember megy ki azokra a tárgyalásokra, amelyeken a fejlett és átalakuló gazdaságú országok mindegyike tucatnyi, aktív tárgyalóval képviselteti magát?

A stratégiáról és az EU csatlakozásról

A lassú és bürokrata EU soha nem látott közelségben jelölte meg tagállamainak a vállalásokat rögzítõ Kiotói Jegyzõkönyv ratifikálását (2002 nyara). Direktívákat dolgozott ki, így a tagállamoknak évek óta elkészült és folyamatos fejlesztés alatt álló stratégiájuk, akciótervük van. Ki a felelõs azért, hogy az EU-csatlakozásról és pénzügyi segítségrõl vehemensen tárgyaló Magyar Kormány csak 2000 szeptemberében bírt kinyomni magának egy soványka, vázlatos tervet, feladatmeghatározás csomagocskát; a klímavédelemmel kapcsolatos elõ-elõ-elõ-teendõk hihetetlenül hiányos listáját, és mind a mai napig nem tett semmit a teljesítésért? Hogyan lehetséges az, hogy ezek után zavar nélkül figyelmen kívül hagyhatja a maga számára meghatározott határidõket, feladatokat, a felelõsök megkérdezését? Ha már összehangolt klímavédelmi lépésekrõl nem lehet beszélni, akkor legalább ahhoz a (környezetvédõ szemmel) nevetséges, számunkra könnyen teljesíthetõ kötelezettségeket tartalmazó Kiotói Jegyzõkönyvhöz csatlakoznánk!

Nyitottságunkról és "európaiságunkról"

Mi a magyarázata annak, csak fél tucat érdeklõdõ - de nem ezzel foglalkozó - újságíró ki-tudja-honnan szerzett információin alapuló, a szerkesztõkön nagy-nehezen keresztül vert, nyúlfarknyi cikke jut ki a lapokba, amikor a világ- és az európai sajtó minden érdekeltet megkérdezõ, elemzõ cikkektõl, mûsoroktól hangos?

A zöld szervezetekrõl, meg a többiekrõl

Na, ilyen körülmények között a jövõre nézve egyáltalán nem meggyõzõ, hogy a kevés jóindulatú minisztériumi szakember és a szintén kevés, klímavédelemmel foglalkozó zöld szervezet fel bírja egymást hívni, ha valami van, és tud egyeztetni, teszik ezt anélkül, hogy ezeknek a gesztusoknak bármiféle következménye lenne. Eközben az annyit szidott üzleti szféra hálózatban mûködve, szimulációkat, próbaprogramokat levezetve kidolgozza, hogyan lehet tovább növelni a kibocsátást, a légkör szennyezését, és még legálisan keresni is rajta.

 

Közlekedés, levegõminõség

Lukács András; Levegõ Munkacsoport

 

Kedvezõ változások

• 1999-ben megtiltották az ólmozott benzin forgalmazását.
• 1999-ben az inflációt jóval meghaladó mértékben emelték a gépjármûadót, míg az üzemanyagok jövedéki adóját a tervezett inflációnak megfelelõen emelték.
• Elengedték a MÁV Rt. adósságának számottevõ részét, és a korábbinál több támogatást adtak a vasúti közlekedés részére, továbbá állami garanciát nyújtottak jelentõs összegû fejlesztési hitelekhez, valamint a MÁV alkalmazottak bérét 2002-ben tovább emelték.
• Megvalósították a közvetlen magyar--szlovén vasúti kapcsolatot.
• Elfogadásra került a levegõtisztaság védelmérõl szóló kormányrendelet és ehhez kapcsolódóan több más jogszabály. Elkészültek további kapcsolódó jogszabályok tervezetei is. Mindezek alapján szigorúbban lehet fellépni a levegõszennyezés ellen.
• Betiltották a köztéri dohányreklámokat, minden évben az inflációnál nagyobb mértékben emelték a dohányáruk adóját, szigorították a cigaretták behozatalára vonatkozó elõírásokat.
• A Mátrai Erõmû kénkibocsátását egy nagyságrenddel csökkentették.
• Lemondták a tervezett negyedik metróvonalhoz elõirányzott állami támogatást
• A BKV Rt. részére nyújtott évi állami támogatást összességében nem csökkentették.
• A környezeti hatásvizsgálatról szóló új kormányrendelet több szempontból kedvezõen módosult (pl. a bevásárlóközpontok esetén a korábbi 20 ezer helyett már 10 ezer négyzetméter alapterület felett is kell hatásvizsgálatot készíteni -- bár az alapproblémán ez szinte semmit nem változtatott).
• Kismértékben emelték a földvédelmi járulékot.
• Emelték az energiahatékonyság javítására, az energiatakarékosságra nyújtható támogatások összegét, beleértve a lakások energiatakarékosságot eredményezõ korszerûsítésére adható támogatást is.
• 2002-ben ismét elõirányoztak 11 milliárd forintot a korábban súlyosan elszennyezõdött területek kármentesítésére.
• 2002-ben pályázni lehet a KAC-ban és a Széchényi Tervben rozsdaövezeti fejlesztések támogatására.
• Az új lakások mellett a használt lakások vásárlására is adnak -- igaz, kisebb mértékû -- támogatást. (Ez a két intézkedés mérsékelheti a városok terjeszkedését, a zöldterületek pusztítását.)
• A villamos energiáról szóló új törvény az eredeti tervezethez képest jobban figyelembe veszi a környezetvédelmi szempontokat (bár messze nem elegendõ mértékben).

Kedvezõtlen változások

• Tovább építették az autópályákat, gyorsforgalmi utakat (M0-s északi szakasza, M3-as). Kormányhatározat született a gyorsforgalmi úthálózat továbbépítésének jelentõs felgyorsításáról.
• 2001-ben és 2002-ben egyáltalán nem emelték az üzemanyagok jövedéki adóját, így azok reálértékben csökkentek.
• 2000-tõl kezdve nem emelték a sem a gépjármûadót, sem a cégautók adóját, így azok reálértékben csökkentek.
• Állami támogatást nyújtottak több vidéki repülõtér fejlesztéséhez.
• A környezeti hatásvizsgálatról szóló új kormányrendelet több szempontból kedvezõtlenül módosult (pl. a kõolajtárolók esetében jelentõsen növelték azt a méretet, amelynél kötelezõ a hatásvizsgálat készítése).
• A levegõ védelmérõl szóló kormányrendeletet úgy módosították, hogy az több szempontból visszalépést jelentett (pl. az autópályák tengelyétõl számított védõsávot 100-ról 50 méterre csökkentették).
• Szinte semmilyen érdemi intézkedést nem hoztak a városi terjeszkedés fékezésére, a zöldterületek pusztításának megállítására, viszont számos intézkedéssel felerõsítették azt (az új lakástámogatási rendszer is erre ösztönöz, a földvédelmi járulék megfizetése alóli mentességeket bõvítették, stb.)
• Felpuhították a fák védelmérõl szóló kormányrendelet elõírásait.
• Új megállapodást írtak alá az Európai Unióval a nemzetközi árufuvarozásról, ami további kedvezményeket nyújt a nehéz tehergépjármûvek részére.
• Az EU-ból behozott gépjármûvek vámját fokozatosan csökkentették, majd 2001-ben teljesen eltörölték, ami évi több 10 milliárd forint rejtett támogatást jelent a gépjármûvek vásárlóinak.
• Enyhítették a használt gépkocsik behozatalára vonatkozó elõírásokat.
• ISPA támogatást kértek az Európai Uniótól az országos útburkolat-megerõsítési program megvalósításához (vagyis ahhoz, hogy az utak 11,5 tonna tengelyterhelést tegyenek lehetõvé, a ma megengedett 10 tonna helyett), és jelentõs összeget akarnak fordítani az állami költségvetésbõl is erre a célra.
• Enyhítették azt az elõírást, amely a gépjármûvek gyárilag beépített tartályában behozható üzemanyag mennyiségére vonatkozott, és ezáltal az üzemanyag-turizmust, illetve --csempészetet segítették elõ.
• Tovább halasztották Magyarország csatlakozását a Kiotói Egyezményhez.
• A NATO, illetve a honvédelem hatalmas adókedvezményeket kapott Magyarországon súlyosan levegõszennyezõ tevékenységekre (mentesség a jövedéki adó, a termékdíj megfizetése alól stb.)

Összegzés

A meghozott intézkedéseknek csak kisebb része segítette a környezet állapotának -- és ezen belül a levegõ minõségének -- javítását, nagyobb részük pedig éppen a további környezetpusztításra ösztönzött. Így folytatódtak a korábbi kedvezõtlen folyamatok, tehát az elmúlt négy év során számottevõen romlott a helyzet. Kiemelten vonatkozik ez a lakosságnak a levegõszennyezéssel is összefüggõ egészségkárosodására (pl. az asztmás és tüdõrákos megbetegedések továbbra is félelmetes ütemben emelkedtek).

Megjegyzések

1. Az elõzõ kormányok alatt sem volt jobb helyzet, de a mostani ciklusban sem vált elõnyösebbé a változás iránya és mértéke.
2. Az elmúlt években a világ többi országában is hasonlóan kedvezõtlen folyamatok játszódtak le.
3. A lakosság - az egyes emberek - tudata és viselkedése is olyan, hogy sokkal inkább a környezetpusztítást segítik elõ, mint a környezet védelmét.

 

Természetvédelem: Hiányos kormányzati integráció

 

Márkus Ferenc; WWF Magyarország

Örömtelen, megfeszített munka, feszültség, állandó igazodási kényszer, csekély eredményesség, botrányok sora jellemezte az elmúlt négy év természetvédelmét. Az irányítás legfõbb szintjén négy év alatt három miniszter, négy közigazgatási államtitkár váltotta egymást, ami alapjaiban tette lehetetlenné a hosszú távú célokat szolgáló munkát! A nemzeti parkok közül három olyat ismerünk (HNP, KNP, DDNP) ahol a rövidke négy év alatt három-három igazgatóváltás történt, csakúgy mint Minisztériumhoz tartozó Környezetgazdálkodási Intézet, a Hortobágyi Génmegõrzõ Közhasznú Társaság és a Hortobágyi Halászati Rt. élén. Mi ez, ha nem irányítási zûrzavar? Még akkor is, ha ebbe a nagy kavalkádba belefért két valódi szakember vezetõi rehabilitálása a Hortobágyon!

A természetvédelem számára kulcsfontosságú területvásárlás feladatát olyan, szakmailag hiteltelen és felkészületlen vezetõre bízták, aki igen csekély mértékben mozdította elõbbre az alkotmánybírósági döntésen alapuló, elõre megtervezett, pénzügyileg teljesen elõkészített és hosszú távra ütemezett -- elsõ ilyen a természetvédelem kormányzati szintû tervezésében -- korábban lendületesen vitt programot. Igaz, felettesei, mint az bebizonyosodott, nem is vártak tõle nagyon mást. Nehéz kimondani, de azt várták, hogy valaki fékezze a folyamatot.

Az új védetté nyilvánítások lényegesen elmaradtak a Nemzeti Környezetvédelmi Program (1997-2002) tervezett ütemétõl. A tárcák vitái miatt folyók hullámterei és vizes területek védõzónái ( pl. Mura, balatoni vízgyûjtõ) annak ellenére sem kerültek védelem alá, hogy a helyi szakemberek azok szakmai elõkészítését elvégezték. A tárcák között senki nem tudott, vagy nem is akart harmóniát teremteni a fentiekhez hasonló közös kormányzati kérdésekben. Jelentõsnek mondható a minisztérium vagyonkezelésében lévõ Hortobágy környéki halastavak védetté nyilvánítása, de kezelésük mintaszerû megoldása még ma is várat magára, holott ez már valóban a tárca belügye. A természetvédelmi kezelés és vagyonkezelés - a tisztviselõk és helyi szakemberek erõfeszítései ellenére - a szabályozatlanság és a minisztériumi vezetés értetlensége miatt csak a botránykrónikák oldalain szerepelt. A hatósági és kezelési feladatok szétválasztatása a téves szakmai felfogás és pozícióféltés miatt még a szakmai viták szintjére sem került. Ennek ékes példája, amikor egy nemzeti park maga végzi ugyanazt a területkezelési feladatot a saját vagyonkezelésben lévõ területén, mint amit másnál, például a földszomszédjánál, szigorúan szabályoz és hatóságilag felügyel.

Fájdalom, de nem történt elõrelépés a világszinten veszélyeztetett fajok védelme terén sem. A hazai túzok állomány tovább aprózódik és fogy, a kipusztulás szélére sodródott a parlagi vipera, annak ellenére, hogy fajvédelmi tervek készültek megmentésükre és többek között az agrár-környezetvédelmi beavatkozások is segíthették volna állományuk stabilizálását. Sorozatban pattantak ki a vadászattal kapcsolatos botrányok: folytatódott a cigányrécék és az énekesmadarak ezerszámra történõ lelövése. Ha a vadászati hatóság nem tudott a tömeges madárpusztításokról, akkor közel sem állhatott a helyzet magaslatán, ha pedig tudta mi folyik, és nem akadályozta meg, akkor pedig még súlyosabb a helyzet.

Az EU csatlakozás egyik legfontosabb kihívása a NATURA 2000-es területek kijelölése és kihirdetése. Az elõkészítés szakmai feladatát PHARE program keretében a legjobb hazai mûhelyek készítették elõ, de a végeredmény titok. A közpénzen elvégzett munka szakmapolitikai értelmezése és értékelése, társadalmi vitára bocsátása, a társadalmi szervezetek széleskörû bevonása az elõkészítésbe nem eszköze és célja a kormánynak, mint annyi más fontos intézkedés, ez is várat magára.

A Természetvédelmi Törvény számos végrehajtási utasítása nem készült el. Hiányzik a természeti területek kihirdetése, a kártalanítás és kompenzáció részletes szabályozása, hogy csak a legsarkalatosabbakat említsük meg. A szakapparátus a feladatokat elvégezte, az elõkészületeket is megtették, de a tárca érdekérvényesítõ képessége kevésnek bizonyult a társtárcákkal folytatott küzdelemben, így nem születtek meg a szükséges rendeletek. Az elmúlt négy évben csak az együttmûködés és integráció hiányát láthattuk, a vesztett természetvédelmi pozíciók nagy erõfeszítésû, de kis hatékonyságú védharcainak lehettünk tanúi. Erre nagyon jó példa, hogy a természetvédelem és a vízügy ágazati együttmûködése teljes mértékben megfeneklett. Patthelyzet alakult ki például a kis-balatoni beruházás dolgában, holott ma már világosan látható, hogy természetvédelmi szempontból is csak a kiegyezés viheti elõbbre a kétes értelmû vízvédelmi rendszer, valamint az ottani élõhely- és fajvédelem ügyét. A Balaton, a Tisza-tó, a Szigetköz, valamint a nagy folyók és ártereik közös platformú fejlesztése és kezelése még várat magára.

A MEH szakértõi (Vargha János és Mikó János) 1998-ban még a környezetvédelem integrációjának lehetõségeit keresték PHARE források felhasználásával, de 2000-re már a kezdeményezõk is távoztak a hivatalból, nemhogy az általuk képviselt szemlélet. Pedig az állatorvosi lónak is felfogható Balaton és Kis-Balaton szerepelt az elkészült jelentésben, mint esettanulmány. A kormányzati gyakorlat nem kérte a felmutatott ágazati integrációs modellt, hanem a turisztikai "kitörési pontokat", a további erõltetett és fenntarthatatlan fejlesztés lehetõségeit kereste. Több száz férõhelyes vitorlás kikötõk tucatjai épülnek ma is a tó körül, folynak a további beépítések, illetve azok elõkészítései. A Balaton vízgyûjtõjén elmaradt az erdõsítés és agrárstruktúra váltás a vízgyûjtõn, ma is szántóföldi mûvelés folyik a zalai eróziós lejtõkön.

1999-ig ütemesen haladt a Nemzeti Agrár-környezetvédelmi Program közös elõkészítése, amely a jó példák sorát gyarapítja, de a megvalósítás a kormányzat döntése ellenére csúszott két évet, költségvetése pedig négy milliárd forintot csorbult. Pedig a megvalósulásnak adminisztratív gátja nem volt, és a terv is összhangban van az EU-csatlakozás folyamatával. Nem volt vezére sem a programnak, így azt csak a szakemberek tartották fontosnak. A választások finisében ismerték fel a programban rejlõ politikai lehetõségeket (hátrányos helyzetû mezõgazdasági területek gazdái külön támogatást kaphatnak természetvédelmet szolgáló extenzív gazdálkodásukért) és meg is kezdõdtek az agrár-környezetvédelmi fórumok sorozatai, még azokban a térségekben is ahol az szakmailag nem releváns.

Nem történ érdemi elõrelépés az erdõgazdálkodás és a természetvédelem integrációjában sem. Nemzeti parkjaink erdõterületein kincstári erdõgazdálkodás helyett olyan profitorientált erdészeti tevékenység zajlik, ami csak a gazdaságok irányítóinak érdeke. Az állami tulajdonban lévõ erdõterületek vagyonkezelésére olyan szerzõdéseket írattak alá a nemzeti parkot területén is termelõ erdészeti részvénytársaságok igazgatóival, amelyekben nem szerepelnek természetvédelmi szempontok. Az illetékes erdészeti vezetõknek csak az erdõvagyonnal és a haszonnal kell elszámolniuk, de hogy a biológiai sokféleséggel, a védett és veszélyeztetett fajokkal mi történik, azt már nem kérik számon, azt hatósági eszközökkel kell kikényszerítenie a természetvédelmi hatóságnak, a nemzeti park igazgatóságoknak. A "természetvédelem által sújtott erdõgazdaságok", mert így nevezik magukat az érintett erdészeti részvénytársaságok, tudományos kutatók tanulmányaival próbálják bizonyítani, hogy a természetvédelmi korlátozások ellehetetlenítik és gazdaságtalanná teszik mûködésüket. Ha ez így van, a kormány megtehette volna, hogy a GDP 0,05%-át megtermelõ állami erdészeti ágazatot, vagy legalább annak kulcs társaságait - amelyek nemzeti parki területen kénytelenek termelni, gazdasági hasznot elõállítani (Gemenctõl a Pilisig) - , a természetvédelem szolgálatába állítja, elsõbbséget adva az erdõ természetvédelmi szerepének és távlatot biztosítva a természeti értékek megõrzésének.

A gemenci területen, mint sok más állami erdõterületen, a vadászati célból kifejezetten magasan tartott vadlétszám veszélyezteti az új erdõk felnövekedését. Ezt a problémát úgy kezelik, hogy a fiatal erdõket kerítik be a vadak elöl. Nem a vadak számát csökkentik, mert az hátrányos a könnyû vadászat szempontjából! A mintegy két méter magas, átjárhatatlan vadkerítés persze lehetetlenné teszi a nagytestû szárazföldi növényevõk és ragadozók mozgását. Mennyi van ilyen kerítésbõl a példának hozott Gemenc Rt. területén? Mintegy 500 km! Ez a hossz több mint a Záhony és Szombathely közötti távolság és mindez egy nemzeti parkon belül alkot teljes labirintust! A helyzet konzerválása jól jelzi, hogy a kormány nem akarja ezt és a hasonló tarthatatlan ellentmondásokat feloldani, nem akarja eldönteni nemzeti parkot, vagy erdõgazdálkodást és vadászatot akar-e a Duna árterében. Jó lenne pedig tudnunk, hogy egy államilag kezelt földterületen, mikor vagyunk a kerítésen belül és kívül!

 

Tisza, cián, ár

 

Paulovics Péter; Csemete Egyesület

Mintha a Tisza, no meg az idõjárás is úgy érezte volna, hogy 1998-tól ellenzékben van: sosem látott események sorát produkálta illetve szenvedte el a vén folyó. 1998 õsze és 2001 tavasza között négy rendkívüli árvíz vonult le rajta, mindegyik esetében rezgett az árvízvédelmi léc. A kormányzati ciklus mértani középpontját kiszemelve egy rendkívül súlyos cianid-szennyezés (súlyos nehézfém-szennyezéssel körítve) és több súlyos, további nehézfém-szennyezés érte a Tiszát 2000 telén és tavaszán.

Az események felett meg sem lehetett kísérelni szemet hunyni, nyilvánvaló volt, hogy ezek a tünetek sürgõs kormányzati terápiát igényelnek. A diagnózis kettõs: akut árvédelmi és vízszennyezési panaszok, ami krónikus folyószabályozási, tájhasználati, valamint idült (idejétmúlt) színes- és nehézfém-bányászati kórelõzményre vezethetõ vissza.

A két fõ problémát a Kormány két fõ csapásirányban, két, sajnos teljesen független intézkedéssel kezdte el orvosolni. A vízszennyezések kapcsán létrehozta a Tisza-Szamos Kormánybiztosi Irodát, az árvizek kapcsán pedig a töltéserõsítések felgyorsítása mellett megkezdték kidolgozni az új árvízvédelmi koncepciót, mely a Vásárhelyi Terv Továbbfejlesztése (VTT) nevet kapta a keresztségben.

Hosszasan lehetne elemezni, vajon milyen lehetõségei voltak a szaktárcának és a Kormánynak az azonnali beavatkozásra, amikor a közeledõ szennyezés híre eljutott hozzánk. Errõl megoszlanak a vélemények, de azért ma biztosan másképp csinálnánk, ha újra ilyen helyzetbe kerülnénk. A szennyezés elvonultával mindenesetre nagyon célravezetõ lépésnek tûnt a kormánybiztosság létrehozása. A határozat mindent elrendezni látszott, nemsokára már nemcsak halászati tilalomról, hanem beígért segélyekrõl és haltelepítésekrõl és három vidéki, Tisza-menti iroda létesítésérõl is hallhattunk.

Aztán a gombamód szaporodó "tiszás" konferenciákon kezdett egyre gyanúsabb lenniv alami. A kormánybiztos gyakran kényszerült magyarázni, miért nem haladnak úgy a dolgok, ahogy kellene. Miért nem indult el a kárfelmérés, mikor lesz már tiszai biomonitoring, meddig tart a tilalom, mert a halászokhoz nem jutnak el a beígért segélyek stb.. A szegedi iroda után a tiszafüredi hosszas vajúdás árán épphogy csak megalakult, a vásárosnaményi pedig csak tervben létezett. A halászok problémáit az Alsó-Tiszán megoldották, de feljebb sehol sem. Egy integrált Tisza Kutató Intézet létrehozásának lehetõsége pedig -- utólag úgy tûnik -- sosem volt realitás. Legnagyobb szívfájdalmam, hogy az élõhely-rehabilitációt (a Tisza-menti élõhelyek aktív kapcsolatának helyreállítását a folyóval), mint az élõvilág regenerálódásának zálogát sem tudta elõsegíteni a kormánybiztosi iroda, az a mai napig társadalmi szervezetek és önkormányzati társulások felelõsségteljes munkáján (és létén!) múlik.

Azonban a tevékenység beindulásához pénz kellett volna. A kormánybiztos teendõihez az anyagi feltételeket a felelõs tárcáknak közösen kellett volna biztosítani. Ebben az esetben a legtöbb probléma tárcaközi, tehát megvan a lehetõség az áthárításra. Eljutott-e egyáltalán a dolog bármely feladat esetében ebbe a stádiumba vagy sem? Annyi biztos, hogy az alapanyagcserén túl más életmûködésre nem volt fedezet. A komplex szemléletet a vízügyi minisztériumnak 2002-tõl van alkalma bizonyítani: a kormánybiztosságot megszüntetõ (a létrehozóval szinte szó szerint megegyezõ) kormányhatározat a KöViM hatáskörébe utalja a feladatokat. Így legalább a pénzrõl nincs vita.

Mit tegyünk, ha a Jóisten töltése sem elég magas a sorozatos árvizek megtartásához? Dolgozzunk ki alternatív módszereket az árvízvédelemben, olyanokat, amik eddig eszünkbe sem jutottak (és ha valakinek eszébe jutottak, azt szakmai alapon hamar nevetségessé tettük)! A vízügyi tárca új árvízvédelmi koncepciója, a korábban már említett VTT belsõ szemléletváltást hirdet. A vonal menti védekezés után területen, méghozzá a töltéseken kívüli területen is védekezni szándékozik, több alternatívát is felhasználva, amelyek együtt decimétereket jelentenek árvíz idején. A mentett oldalra kijuttatott víz bizony segíthet a Tisza élõvilágának regenerálódásán, mert valljuk be, haltelepítésekkel ez nem oldható meg. A környezetvédelmi tárca a cianid idején is rá volt utalva a vízügyre, a szennyezett víz mederben tartására (vagy épp tározóba kormányzására?), de a jövõben is bármilyen végrehajtási feladat a folyón csak a szolgálat apparátusával oldható meg. Nagy lenne a jelentõsége tehát az összhangnak és a jó kapcsolatnak. (Az egyesített tárca azért túlzás: sejthetõ, az egy cserépbe ültetett két virág közül melyik maradna életben.).

De vajon megtörtént-e a szemléletváltás a meglehetõsen konzervatív vízügynél, áthatja-e a VTT-ben foglalt terveket a fenntartható vízgazdálkodás, a vízgyûjtõ szemlélet, az "öko", a "bio", ahogy azt az EU-s Víz Keretirányelv is elõírja? Mértékadó vélemények szerint nem, és ez megint törvényszerû. Ez a terv ugyanis árvédelmi, specializálódott szakembergárda tollából való. Elvárhatjuk-e, hogy a terv a nagy kutatóhelyek szerepét is átvállalva, egyszerre adjon választ az évtizedek óta húzódó tájhasználati, területfejlesztési, természetvédelmi, idegenforgalmi -- egyszóval a Tisza mentén minden természeti, társadalmi és gazdasági kihívásra?! Nem várhatjuk el! Azt viszont igen, hogy ha százmilliárdos nagyságrendû programba készülünk fogni, azt a közvetlenül érintettekkel megfelelõen egyeztessék. Különösen, ha településük határában árvízi vésztározó épül. Ezen felül ennyi pénzbõl alkossunk maradandót, ne kelljen azt belátható idõn belül újragondolni (legalább addig állja a sarat, ameddig a gátak állták). Ehhez pedig nem szabad egy problémát kiragadni, és azzal külön foglalkozni. Az ide érkezõ vizet, mint felértékelõdõ természeti kincset meg kell õriznünk, hasznunkra kell fordítanunk, nem pedig, bebörtönöznünk, aztán kiutasítanunk. A víz élteti a természeti rendszereket, azok pedig a vele együttmûködõ embert. Ez a mi mozgásterünk, és az ehhez szükséges vízkormányzást a vízügy fogja megvalósítani.

A Tisza-völgyben, mint egy egységes régióban a hatalmas természeti erõforrások és értékek között mégis ínséges idõket élõ vidéki magyar emberek körülményeit csak egy tényleges szemléletváltáson alapuló fenntartható tájhasználati terv megalkotásával, és következetes végrehajtásával tehetjük jobbá. Ezt megkezdhette volna akár a kormánybiztosi iroda is vagy legalább a Kormány. Nem kezdte meg. ez a Kormány sem. a következõ talán megkezdi.

 

Hulladék

 

Lugosi Bea - Bödecs Barna; HuMuSz

A hulladékgazdálkodás gyakorlati fõ iránya továbbra is a lerakás, az egyre növekvõ, vegyes összetételû hulladékmennyiségtõl való átmeneti megszabadulás módszere volt. Jelentõs költségvetési támogatással regionális lerakók épültek. Botrányoktól kísérten, de sikerült nagyrészt ártalmatlanítani a Garé mellett felhalmozott tetra-klór-benzol származék hegyeket, a szennyezett föld eltávolítása és ártalmatlanítása a jövõ feladata lesz. Nem készült el, sõt politikai viták miatt el sem kezdõdött a Fõvárosi Hulladékégetõmû füstgáztisztítójának rekonstrukciója. A lakossági szelektív gyûjtés kísérleti fázisban maradt, noha a programgazdák és a mûanyaghasznosítók jelentõs összegû költségvetési támogatásokat kaptak.

Ebben a ciklusban a legnagyobb horderejû esemény a hulladékgazdálkodási kerettörvény elfogadása volt, amely tipikus "csõvégi" szabályozás lett, vagyis az állam a nyersanyag-, energia-, és természeti erõforráspazarlás folyamatába nem kíván beavatkozni sem adminisztratív, sem gazdasági ösztönzõ eszközzel. Végrehajtását kezdettõl fogva gátolta és gátolja ma is, hogy a végrehajtásához szükséges rendeletek csak részben készültek el és léptek hatályba. A 2001. december 31-ig kibocsátott és legalább 2002. januártól kivétel nélkül hatályos rendeletek felsorolását keretben külön bemutatjuk. Itt meg kell említenünk, hogy a Törvényben elõírt 35 végrehajtási rendeletbõl mindössze 9 került kihirdetésre.

Nagy harc folyt részünkrõl a csomagolási hulladékokat szabályozó termékdíjas jogszabály felváltásáról a csomagolóipar által üdvözítõnek kikiáltott licencdíjas rendelettel. Ez a rendelet várhatóan még a választások elõtt kibocsátásra kerül és 2003. januárjában lép hatályba. Miközben a KöM a csomagolóeszközök környezetvédelmi termékdíjának átalakításán dolgozik, a folyamatot a csomagolóanyag-gyártó szakmai szövetségek igyekeznek a licencdíjas rendszer felé terelgetni. Ez utóbbi bevezetésével az állami újraelosztás megszûnne, és a megelõzésre, újrahasznosításra szánt pénzekkel ill. a döntési jogosítványokkal az érdekelt iparág gazdálkodó szervezetei rendelkezhetnének. Eredményként csak azt a két államtitkár által garantált ígéretet könyvelhetjük el, hogy az idén õsszel mellé teszik a betétdíjas jogszabályt is, így nem kell tartanunk a betétdíjas csomagolások kiirtásától, amire a Pepsi már úgy rákészült.

Bár a jelenlegi termékdíj-rendszer sem igazán rózsás (a források egy részét elnyeli a központi költségvetés, a befolyt összeg újraelosztása nem versenysemleges), a licencdíjas lehetõség még kevésbé melengeti a szívünket. Egy ilyen monopóliumra semmiféle külsõ erõ nem gyakorolhat hatást, ettõl kezdve pedig a csomagolóanyag-ipar lényegében úgy csûrheti-csavarhatja a dolgokat, ahogy neki tetszik, a megelõzés elvét teljes mértékben figyelmen kívül hagyva (a HuMuSz álláspontját lásd KukaBúvár 2001. tél 35. oldal).

A "megelõzés" rész a törvény kodifikációjánál valahogy kimaradt. Bár az alapelvek között szerepel és a prioritási sorrendnek is a legelején áll, ám a tervezet rendelkezõ részének rá vonatkozó oldalai valószínûleg kihullottak a tervezetet lóhalálában a kormányülésre cipelõ minisztériumi beosztott iratgyûjtõjébõl. A megelõzést ténylegesen elõsegítõ tartós és újrahasználatra alkalmas termékek és csomagolások elterjedéséhez hatékony gazdasági szabályzókra, adókedvezményekre, az újrahasznosított termékek esetében fogyasztói árkiegészítésre lenne szükség és a választékban tartás kötelezettségét is meg kellene fontolni. A megelõzést szolgáló betétdíjas rendelet mellett hiányzik a lakosságnál képzõdõ veszélyes hulladékok szelektív gyûjtésének részletes szabályozása, a szerves hulladékok kommunális hulladékból történõ kivonását szolgáló komposztálási szabályozás.

A törvény további nagy hátránya, hogy ügyesen összemossa az újrahasznosítást a hulladékégetéssel. A jogalkotó logikája szerint a szemétégetés nem más, mint termikus hasznosítás, s mivel "hasznosítás" céljából engedélyezett a hulladék behozatala, így a következõ években (évtizedekben?) tulajdonképp a nyugati országok hulladékának bérégetését is vállalni tudjuk.

Ami a szelektív gyûjtést illeti: míg az önkormányzatok hulladékgyûjtési és ártalmatlanítási feladatai a kötelezõ közszolgáltatás körébe tartoznak, egy esetleges szelektív gyûjtési rendszer kiépítése a lehetõségek világába tartozik. E tekintetben még olyan, az EU által megkövetelt frakció kivonása esetében sincs elõírás a tervezetben, mint a biológiai eredetû hulladékok, melyek arányát a maradék szemétben 2014-ig a jelenlegi 35%-ára kell csökkenteni. Nem rendeli el a törvény a kommunális hulladékban képzõdõ veszélyes hulladék frakció különválasztását, szervezett szelektív gyûjtését és ártalmatlanítását sem. Döbbenetes az a jogalkotói felelõtlenség, amely félve a költségektõl és központi finanszírozási igénytõl, szemérmesen hallgat a témáról egy olyan országban, ahol kb. 2000 mûszaki védelem nélkül mûködõ kommunális lerakó szennyezi a talajt és az élõvizeket.

 

Jogalkotás: Tíz év munkája

 

dr. Kalas György; HuMuSz

A hulladékgazdálkodás területén megfigyelhetõ szabályozatlanságot nem lehet csak az elmúlt négy év rovására írni. Tíz év alatt volt hat miniszter, számolatlanul jöttek-mentek az államtitkárok, közben lett évi nyolcszázezer tonna csomagolóanyagunk. Amire a környezet egyszer majd benyújtja a számlát. Mert egyszer benyújtja. A tárca 1992-es környezetvédelmi koncepciója és cselekvési programja a HuMuSz-nak még megvan. Ha a minisztériumban nagy néha meglengetjük, gúnyos mosoly a válasz. Az 1992-ben beígért hulladékos törvény 2001-re lett elfogadva, csomagolási rendeletünk a mai napig sincs. Állítólag nemsokára lesz.

Részletek a KTM 1992-es "Cselekvési programjából".

"A PVC alkalmazásának korlátozására jogszabályi eszközt kell igénybe venni." Határidõ: 93.03.31. Jogszabály vagy korlátozás a mai napig sincs.

"Mûanyag csomagolóeszközök anyagjelölésének kötelezõ bevezetése". Határidõ: 93.03.31. A mai napig nem történt meg.

"Ki kell dolgozni a hatékony betét-, környezethasználati-, és termékdíj rendszerét. A rendszernek 0,1 liternél nagyobb ûrtartalmú, folyékony élelmiszerek csomagolására szolgáló eszközökre kell vonatkoznia." Határidõ: 94.01.01. (hatályba léptetés) A betétdíj rendszerrõl szóló jogszabály a mai napig nem készült el. A környezethasználatról szóló törvénytervezet igen, de mivel ipari érdeket sért, évek óta jegelik. A termékdíj törvény 1996. januárjában lépett hatályba.

"Ki kell dolgozni a visszagyûjtés, újrahasználat és újrahasznosítás ellenõrzési rendszerét". Határidõ: 93.06.30. A mai napig nincs ilyen.

"Ki kell dolgozni a csomagolóanyagok és csomagolási eszközök környezetvédelmi életútelemzését. Az életútelemzések alapján preferenciasorrendet kell kialakítani". Határidõ.: 94.01.31. ill. 94.05.31. A szándék elhalt. A preferenciasorrendet a csomagolóipar érdekei diktálják.

"A települési hulladékokra vonatkozó információrendszert ki kell alakítani a PHARE-program fedezetével. Határidõ: 94.04.01. PHARE pénz elköltve, információrendszer nincs.

"Ki kell dolgozni a lakosságbefolyásolás módszerét." Határidõ: a PHARE program szerint. Ha a PHARE határidõk netán 2003-ról szóltak, akkor még van egy évünk.

"A lakosságot fel kell világosítani az egyes csomagolóanyagokról, azok jelölésérõl, a jelölés céljáról, a csomagolóanyagok környezeti tulajdonságairól és a környezetbarát magatartásról". Határidõ: 1993. március 31-tõl folyamatosan. Folyamatosan semmi.

 

Lesz-e önálló minisztérium?

 

Szilágyi László KukaBúvár

Orbán Viktor "egy szûk körben elhangzott kijelentése" szerint a kormányfõ elképzelhetõnek tartana egy kilenc-tíz tárcából álló kormányt, amennyiben a Fidesz újra gyõz. Már novemberben is lehetett ilyet olvasni: "az uniós csatlakozási tárgyalások lezárása után (.) végig kell gondolni azt is, hogy szükség van-e önálló közlekedési, környezetvédelmi, illetve ifjúsági és sportminisztériumra is." (Origo). Akkor ezt nem cáfolta senki, most viszont Turi-Kovács Béla elõször azt nyilatkozza, hogy "nyilvánvalóan elképzelhetõ" a minisztérium megszüntetése, majd sajtóközleményben "cáfolta és teljesen megalapozatlannak tartja ezeket a feltételezéseket."

A helyzet más forgatókönyvek szerint sem túl bíztató, hiszen a beolvasztás vagy megszüntetés gondolata a másik oldalon is felmerült. Medgyessy Péter néhány hete arról kérdezte híveit, hogy mely problémákat kellene elõtérbe helyezni a kampány folyamán, és az elsõ huszonöt között a környezetvédelem nem szerepelt.

Akárki is alakít kormányt, nem lenne meglepõ az eddigiek alapján, ha az önálló környezetvédelmi tárca megszûnne. Egy még tovább duzzasztott kancellária, a misztikus referatúra fejlesztése, valamint államtitkári szinten vezetett hivatalok könnyen szerepelhetnek az orbáni jövõképben a KöM helyett. Ha pedig a politikai ellenfél gyõz, könnyen megtörténhet a tárca házasítása egy másikkal. Nem mindegy persze, hogy melyikkel. Annak idején a vízüggyel közös környezetvédelem meglehetõsen hátrányos volt az utóbbi számára, ma már talán nem lenne az, mert a "vizes" lobbi korántsem olyan erõs már, mint régen. Így egy kézbe kerülne a hihetetlenül kaotikus finanszírozás a szennyvízberuházások terén, és talán több esély lenne az árvízvédelem újragondolására is. A természetvédelemnek pedig az tenne jót, ha végre egy helyre kerülhetne a talaj-, erdõ-, vad- és halgazdálkodással.

Az teljes képtelenség, hogy az EU-csatlakozás után nem lenne szükség környezetvédelmi minisztériumra, hiszen a bürokratikus unióban a feladat nagyságrendekkel több lesz. Az ország környezeti állapotának javítása önmagában is óriási munka, de a nemzetközi egyezményekkel kapcsolatos jogalkotás és végrehajtás, a hatóságok mûködtetése, a régóta ígérgetett agrár-környezetvédelmi program, a még el sem kezdett környezetegészségügyi tennivalók, a társadalmi tudatformálás mind-mind egy intézményileg és politikailag erõs környezetvédelmi tárcát feltételez.

Zárszó