A nyár végén életbe lépõ, az építési és bontási hulladék kezelésének részletes szabályait taglaló rendelet (45/2004. BM-KvVM) véleményem szerint lassan fog a tervezõk fejében gondolkodásmód-változással is párosulni. Az új elõírás betartatására irányuló hatósági hiánypótlás-felszólításokkal már sztoriznak a felháborodott gyakorló építészek: „Még egy papír, amit ki kell tölteni, de mit írjak oda, és minek ez az egész?” – kérdi kollégám, s a válasz vagy a jogalkotói szándék csak homályosan dereng a joganyagban.

De mirõl is van szó valójában? Mire kötelezi az építtetõt a szabályozás, és mi lehet ennek az eredménye?

Az építtetõnek az építési és bontási munkák során keletkezõ törmelék mennyiségét kell elõre tervezett módon anyagcsoportonként kiszámítania, keletkezés után tételenként elkülönülten tárolnia addig, míg a kezelõnek azt át nem adja. Természetesen a jogszabály annyira zöld, hogy megengedi: amennyiben az mûszakilag lehetséges, az építtetõ az építés során felhasználhatja a „hulladékként” megfogalmazott bontott építési anyagot. Más jogszabályok azonban a közvetlen felhasználást az újbóli és kötelezõ minõsítési eljárással annyira megnehezítik, hogy ennek egyelõre vajmi kevés esélyt adnak. De errõl késõbb. Ezen a ponton talán fontosabb kérdés az, hogy mi történik a hulladékkal, mit tesz vele a kezelõ. A jogalkotó nagyon találóan „a hulladék további könnyebb hasznosíthatóságáról” és „mennyiségi küszöbértékrõl” beszél. Ez utóbbi alatti mennyiségek esetében „ártalmatlanítási szabályokat kell alkalmazni”. Ezen külön mellékletben meghatározásra kerülõ mennyiségekrõl csak annyit: komplett családi házak kerülhetnek továbbra is szemétdombra (de szerintem még akár az árokpartra is). Mert 2 tonnáig dobhatjuk el a mûanyag építési hulladékot, de 40 tonnáig az ásványi eredetûeket is. (39,9 tonna kõzetgyapot a maga mikroszálaival igen sok légúti betegséget képes okozni, akár a bontás ideje alatt is.)

De tegyük fel, hogy az 50 százalékos újrahasznosítási arányt csak és kizárólag a nagy projekteken akarjuk elérni (ha túllövünk a célon, akkor a végén még több lesz a papírmunka a kelleténél …). De mit értünk újrahasznosítás alatt? Ezt a definíciót a rendelet nem tartalmazza, ám beszél „hulladék elõkezelõ létesítményrõl”, a „hasznosítandó hulladék aprítással, osztályozással (…) való elõkezelésérõl” és ennek „a hulladéklerakóhoz kapcsolódóan is megvalósítható” kialakításáról. A szövegezés pontosan azt sugallja, hogy az építõipart nem az újrahasználható építõanyagokhoz vezeti, hanem az újrahasznált hulladékhoz. És ezt mutatja a sajtó a témában elsõként megjelent híre is a rendelet hatálybalépésének napjaiban: a Magyar Rádió beszámolója szerint Egerben már pöfög a darálógép, „egy mobil gépsor frakciókra válogatja az inertet”.

Amint azt a tudósítás is említi, az inert (bontási és építési hulladék) elhelyezése nagy problémát jelent a településeknek: az Eger térségében keletkezett kommunális hulladék a lerakóból 35 százalék helyet foglal el. Ám most Eger (megyei jogú város) egy pályázaton kormányzati támogatást nyert, amibõl egy mobil gépsort vásárolt rostával, törõberendezéssel és a porhatást nagy mértékben csökkentõ locsolóberendezéssel. A mobil gépsort azokhoz a bontásokhoz fogják telepíteni, ahol nagyobb mennyiségû „feldolgozásra” van szükség: ez a gép különbözõ frakcióra válogatja a sittet, melyet ezután „útalaphoz és vízelnyelõ réteghez ragyogóan lehet alkalmazni”.

Itt a válasz kérdésünkre: a bontott építõanyag használata egyre nehezebb, míg az autópályák építése egyre nagyobb haszonnal kecsegtet. Itt nem újbóli felhasználásról van szó, csupán hulladékgazdálkodásról. Nem a hulladék keletkezésének megelõzésérõl, hanem olcsó másodlagos nyersanyag kinyerésérõl.

Pedig kívánatos lenne az építõanyagokra is bevezetni a termékdíjat. A ma kapható piaci termékek leginkább csak egyszer használatosak: a legkeményebb „korszerû” falazóelemek sem élik túl a bontást, a kémiai úton elõállított burkolatok jó, ha elsõ beépítésük helyén elérik a minimálisan megkövetelt élettartamot, a tubusból kinyomott kiegészítõ szerkezetek kémiai anyagai elválaszthatatlanok a környezõ anyagoktól.

Legyen a cél az anyagok életciklusának hosszabbítása és nem az olcsó autópálya!