A hazai környezetpolitika totális csõdjének hátterében a fogyasztói (értsd: a világ erõforrásainak 90%-a felett rendelkezõ 10%-nyi népesség világa) társadalmakba történõ önfeladásos betagozódás áll, amelynek gyakorlata az elõzõ kormányzati ciklus alatt teljesedett ki, ideológiai és jogi megalapozása azonban áthúzódik a jelenlegi kormány idõszakára.

Az önfeladás olyan mértékû, hogy oltárán nem csupán természeti környezetünk utolsó ékességeit, a biológiai sokféleséget áldozzuk fel, de gátlások nélkül dobjuk oda a lakosság bármely érintett csoportját is, ha érdekeik a fejlõdésnek álcázott pusztítás útjában állnak. Példa erre a közlekedési miniszter minapi nyilatkozata az M0 autópálya káposztásmegyeri szakasza ellen folyó - egyelõre eredményes - per ügyében, aki úgy fogalmazott, hogy néhány száz idealista ember akarata nem állhat a fejlõdés és a társadalmi érdek útjába (értsd: egy korábban épített lakótelep közvetlen közelébe négysávos autópályát és lehajtót építeni elõremutató, jogos és megfellebbezhetetlen össztársadalmi érdek).

Ugyanez a végtelen cinizmus jelenik meg a jogalkotásban vagy annak elmaradásában a környezetvédelmi ügyekben, légyen szó termékdíjakról, környezetterhelési díjakról, reklámtörvényrõl, fogyasztóvédelemrõl vagy a most elfogadás elõtt álló hulladékgazdálkodási törvényrõl, melynek tervezetébõl a hulladék keletkezésének megelõzésére vonatkozó eszközrendszernek, a csomagolóanyag ipar korlátok közé szorításának, a betétdíjnak és cserekötelezettségnek, a fogyasztói jogoknak, a tájékozódáshoz és a tájékoztatáshoz fûzõdõ jogoknak, a termelõ kiterjesztett felelõsségének, a hulladékkezelõi tevékenységek és a károkozások pénzügyi biztosítékainak még a legminimálisabb elemeit is gondosan kigyomlálták. A törvény - a szaktárca által elismerten - "csõvégi" szabályozás lesz, azaz a nyersanyag-, energia-, és természeti erõforrás pazarlás, pusztítás folyamatába nem kíván beavatkozni sem adminisztratív, sem gazdasági ösztönzõ eszközzel. Így jurokonform. Megengedi viszont regionális hulladékégetõk (bocs, energetikai hulladékhasznosító mûvek) építését és a legkülönfélébb alibi szelektív gyûjtögetések bevezetését és támogatását adóforintjainkból, optimális esetben közvetlenül a Csomagolóeszköz Gyártók Országos Szövetségének irányításával (CSAOSZ, ugyanolyan társadalmi szervezet, mint a HuMuSz, bár valószínû, hogy õk - velünk ellentétben - már közhasznúak).

A csomagolóeszköz gyártókkal termékdíj törvényt kidolgoztató, majd a Pólus Center alapkövét lerakó MSZP-s és az elkötelezett környezetvédõket gátlástalanul lekommunistázó, majd a Hungaroringen bájmosolygó kisgazda környezetvédelmi miniszter között környezetpolitikai felfogásuk tekintetében semmiféle különbség nincs.

SZDSZ-es közlekedési miniszter irányította tárcától került ki 1994-ben a 3000 km-nyi vasúti mellékvonal felszámolását, illetve magánkézbe adását megcélzó, kormányhatározat rangjára emelt agyrém, FIDESZ-es utódja pedig 600-800 milliárdos autópályaépítési programmal rukkolt elõ.

A környezetvédõk gyalázásából a partszél sem maradhat ki. A MIÉP a kölcsönösen és mélységesen gyûlölt SZDSZ fizetett ügynökének kiáltja ki a Levegõ Munkacsoprtot, mert nem örült a városligeti fák esetleges kivágásának a tervezett Nemzeti Pártszínház ide-oda tologatásának újabb fázisában. Arról nagyvonalúan megfeledkeztek, hogy a Levegõ Munkacsoport az Erzsébet téri helyszínt sem támogatta.

Kormánybérencek vagyunk, ha ellenezzük a 4-es metrót, SZDSZ-esek, ha támogatásra méltónak véljük a rákospalotai hulladékégetõ füstgázmosó beruházását. Azt, hogy valójában milyen fõvárosi tömegközlekedést szeretnénk, hogy érvekkel és nem valaki ellenében nem akarunk újabb metrót, az a politikai élet szereplõi közül senkit nem érdekel. A metró meg a BKV amúgy is csak a politikai sárdobálás eszköze. A tömegközlekedést finanszírozni senki nem akarja, viszont kiváló lehetõség az egymásra mutogatásra. Hírek szerint a fõváros januártól 40%-kal csökkenti az indított járatok számát, mert nem emelheti fel a már amúgy is irreálisan magas menetjegy- és bérletárakat.

Minek is ide vasút, kerékpárút! Menedzserország az Audival száguldozó, multinacionális cégnél dolgozó 25-40 közötti üzletembernek (bocs üzletférfi), üzletasszonynak épül, aki tenger gyümölcseit, cápauszonyt fogyaszt francia ásványvízzel, meredek hegyoldalban, letarolt erdõ helyén emelt villalakásban lakik, melynek építését a természetvédelmi terület határán a mindenkori környezetvédelmi apparátus feltétlenül támogatja.

De ne áltassuk magunkat! A lakosság nagy többsége részese a folyamatnak. Autóval járnak vagy arra vágynak, tódul a tömeg a plázákba, centerekbe, az elesettebbje meg a kínai piacra. A regionális gazdaság, a hazai termék, munkahely támogatása a gyárkapu kijáratáig, meg a vidékfejlesztési miniszter minden heti expozéja erejéig érvényes. A környezetvédelem lakossági támogatottsága néhány elkötelezett ember helyi kezdeményezésén túl csak akkor és ott jelenik meg, ahol egy csoport közvetlen anyagi érdeksérelmet szenved el.

Mi, szélsõségesnek - jobb esetben alternatívnak - kikiáltott környezetvédõk minden illúziónk ellenére nem vagyunk többé a társadalom lelkiismerete, csupán egy kisemmizett kisebbség. A többség akarata és kényelme bizton fuvaroz bennünket is a mi közös végzetünkbe.

Ahogy a pusztítás elhatalmasodik, úgy erõsödik a környezetvédelmi retorika, a környezeti megtévesztés legalizált, az ipar által finanszírozott kampánya. Tizenkét pár uhu és 4 millió autó van az országban. Errõl mínuszos hír szól, Schumacher sikereirõl minden hírforrás, minden nap.

Isten helyét átvette a pénz, teremtményei sokszínûségét pedig a tárgyak tömege és a média illúziója hivatott pótolni.