Günter Pauli eredendõen üzletember, de idejekorán találkozott Meadowsékkal, a Római Klubbal és másokkal, akik figyelmét a fenntarthatóság felé fordították. õ hozta létre Belgiumban az ECOVER-t, amely környezetbarát tisztítószereket gyárt környezetbarát módon, és számottevõ reklámozás nélkül elhódította a piac 5%-át a Procter & Gamble-tõl. Most Japánban él és az ENSZ Egyetemmel közösen dolgozik a fent említett elkepzelések finomításán és gyakorlati megvalósításán. Elõadásait hat nyelven tatrja. Nem használ írásvetítõt, mert a fólia újrahasznosíthatatlan és az elõállítása nagyon szennyezõ. (Véleménye szerint a mai papírújrafeldolgozások sem fenntarthatóak, mert a legmérgezõb összetevõjét, a papíron lévõ festéket eldobjuk vele.)

Részletesen bemutatta a serfõzdékre kidolgozott rendszerüket:

A serfõzdék a szilárd nyersanyagoknak csak 4%-át használják, a többi hulladék. Emellett termelnek hulladékként szén- dioxidot, lúgos szennyvizet és hulladékhõt. A szilárd hulladék 70%-a rövidszálú rostanyag, ami sem a papíriparnak, sem takarmánynak nem jó. Viszont a gombák le tudják bontani. Így hát a piacon keresett gombákat termesztenek rajta. Utána már jó takarmánynak (45% szénhidrát), azt tehenek eszik meg, az õ trágyájukat pedig egy emésztõbe vezetik, a metánt energiaforráskent hasznosítják, a nagy biológiai oxigénigényû szennyvízben pedig halakat tenyésztenek, egy hagyományos kínai rendszerben (3 m mély medence, a tetején úszó növények, 7 féle hal stb.). A serfõzdék szilárd hulladékának 26%-a fehérje. Ebben gilisztát tenyésztenek (egy évi százezer hektoliter teljesítményû sefõzde naponta 1.3 tonna gilisztát termel). A giliszták által átalakított fehérje már jó csirketáplálék (sokkal jobb, mint amin általában a gyári csirkéket nevelik). A csirkék trágyája szintén az emésztõbe megy. A lúgos szennyvízbe belevezetik a szén-dioxidot és ebben Spirulina algákat termesztenek, aminek kilója 40 dollár a világpiacon.

Egy ilyen rendszer energetikailag teljesen önellátó, hétszeres termelékenységet és négyszeres foglalkoztatottságot biztosít az eredeti serfõzdéhez képest. Nincs az egységek között szállítási költség (és szennyezés), és rengeteg élelmet termel az éhezõ országokban.

Egyes afrikai országokban megfejelték még egy körrel: Afrika 30%-a jódhiányos. A svájci ENSZ központ kálium- jodidot küld nekik (az élelmiszersegélyek mellett), amit a sóhoz kevernek. Eközben nagy mennyiségû tengeri moszatot aratnak ezekben az országokban, amit Japánban és Európában dolgoznak fel, melléktermék egy csomó jódtartlamú rostanyag. A serfõzdék mellé telepítve a feldolgozóüzemet, ezt a mellékterméket megetetik a csirkékkel, a jódos csirkéket peig a helyi lakosokkal.

Eddig hét ilyen rendszer üzemel a világon, és Pauli szerint 10-20 év múlva már csak az ilyen serfõzdék fognak mûködési engedélyt kapni.

Mindenképpen figyelemre méltó a módszer, ahogy ezeket a rendszereket kidolgozzák: Az egész drótpostán zajlik: érdeklõdõ kutatók egy körével gondolkodik Pauli együtt, illetve teszi fel nekik a kérdéseket: mi van a serfõzde szilárd hulladékában, mivel lehet azt átalakítani, milyen gomba alkalmas rá stb. stb. A részeredményeket nyílt levelezési listákon vitatják meg szélesebb körben. Az egész önkéntes, a világ minden tájáról hozza össze a szakértõket, akik a maguk kutatási vagy érdeklõdési körébõl teszik bele az ismereteket, és közben tanulnak egymástól is.