Az egyutas csomagolás az iparnak és a kereskedelemnek kényelmes és profitot termel. A csomagolóanyagot a boltban megvetetik a fogyasztóval, amit aztán otthon kénytelen kidobni (és még szemétdíjat is fizet érte). A drága alapanyag a kukába kerül, a szeméthegyek nőnek.

A betétdíj lényege az, hogy a fogyasztó a csomagolásért betétdíjat fizet a boltnak, amit utána visszakap. A betétdíjas csomagolás ugyan nem feltétlenül jelent újrahasználatot, viszont csökkenti a szeméthegyeket és segíti a többutas rendszerek elterjedését (ahol egy-egy üveget 40-60-szor töltenek újra).

A kötelező betétdíj bevezetése a német csomagolóipar megbüntetése.

Az előzmények a nyolcvanas évek végére nyúlnak vissza, amikor a Coca-Cola és társai a betétes üvegeket eldobó műanyagflakonokkal kezdték leváltani. Az akkori környezetvédelmi miniszter (Klaus Töpfer) érezte a veszélyt és a többutas csomagolási rendszerek megmentése érdekében rendelet alkotott (1991). Akkor a "tömegitalok" piacán 72%-os volt a többutas csomagolások aránya, rendeletében ez lett a mérvadó. Ha a betétes csomagolás aránya a jövőben 72% alá csökken, akkor minden olyan ital csomagolása kötelezően betétdíjas lesz, amelyik erről tehet. Így szólt a rendelet- a politikusok pedig rábólintottak.

Egyébként sokáig azon vitatkoztak, hogy mi legyen a büntetés: adót vagy betétdíjat vezessenek be. Végül ökológiai szempontokat és a fogyasztók akaratát figyelembe véve ez utóbbi mellett döntöttek. Magyarországnak egyik se kell. Betétdíj-rendelet nincs, a termékdíjat a csomagolóipar éppen most törölteti el.

Mivel a csomagolóipar semmitől nem félt annyira, mint a betétdíjtól (hogy a csomagolási hulladékot visszahordják hozzá), a német betétdíj-fenyegetettség egy ideig működött. Pontosabban 1997-ig, attól kezdve inkább a statisztikai adatok manipulálásával és jogi eljárások indításával igyekeztek elkerülni a kötelező betétdíjat. A multinacionális italgyártó cégek ekkor már rég elindultak a kisebb ellenállás irányába

Például Magyarországra, ahol azonnal nekiláttak a többutas csomagolási rendszerek leváltásának (a betétes ivólevekhez egy év, a konzerves üvegek eltüntetéséhez egy hónap kellett). A "zöldek" ugyan itt is jogi beavatkozást követeltek, de a magyar környezetvédelemi minisztériumban nem kellett tartani Töpfer-féle fanatikusoktól. Keresztes K. miniszter nyílt levélben kérte a csomagolóipart önmérsékletre, Baja miniszter külön megállapodást kötött velük  a többi miniszter még ennyi nyomot sem hagyott. A multinacionális cégek és a tőkeerős csomagolóipar diktált, a minisztérium és a politikusok bólogattak. Nálunk tíz éve még kb. 80 % volt a visszaváltható és 20 % az eldobó csomagolás aránya. Mára ez megfordult. Felelős nincs.

A német csomagolóipar ködösített ugyan, de hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy nem tartják a számukra előírt kvótákat (főleg az aludobozok térnyerése volt feltűnő). Így történt, hogy 2002. március 20-án a (német) környezetvédelmi miniszter (Jürgen Trittin) javaslatára a (német) kormány döntött a kötelező betétdíj bevezetéséről. A csomagolóiparnak, kereskedelemnek adtak kilenc hónapot a felkészülésre. Ők ehelyett több mint száz újabb bírósági eljárást (!) indítottak a rendelkezés ellen. Az 1991-es rendelet azonban kiállt minden alkotmányossági és versenyjogi próbát.

A 2002. májusában kiadott magyar csomagolóanyag-rendeletet négy hónap múlva már módosították. Novemberben az történt, hogy meg kellett (volna) alakítani a rendeletben előírt társadalmi tanácsadó testületet. A rendeletnek ez a része azonban ellentmondó, zavaros. A környezetvédelmi minisztériumtól kértük, ugyan segítsen a saját jogszabálya értelmezésében. Lapítottak, majd mellébeszéltek. Feltehetően maguk se értik. Ennyit a német és a magyar jogalkotók felkészültségéről.

Németországban 2003-tól tehát betétdíjasok az eldobó csomagolások is. Az ijesztgetések ellenére a káosz elmaradt, zavart (átmenetileg) az jelentett, hogy csak ott lehetett a betétdíjat visszakérni, ahol az italt vásárolták. De mára rendeződtek a dolgok és az új rend működik.

Egy biztos: a környezet jól jár, a visszaváltó automatákat gyártó cégek pedig nagyot kaszálnak. A kis boltoknak persze drága automatákra nem telik  ők (és a diszkontáruházak) inkább egyszerűen kilistázták az egyutas csomagolásokat. A csomagolóanyag gyártók, a nagy töltőüzemek és kereskedelmi láncok egyébként továbbra is morognak  a kisebb palackozók, a nagykereskedők és a fogyasztók viszont örülnek a kötelező betétdíjnak.

Persze a multik is a fogyasztókból élnek. És feltalálják magukat. Az ember kinyitja reggel mondjuk a Stuttgarter Zeitungot, ahol a Coca-Cola cég színes hirdetésében a betétes palackjait reklámozza (és dicséri). Nem semmi.

Mi meg kinyitjuk a Magyar Közlönyt, oszt semmi. Nagy röhej, de a magyar csomagolási rendelet betétdíjas szabályozás nélkül lépett hatályba. Pedig ígéret az volt. Sőt volt rá Kormányhatározat is, ami a minisztériumnak 2002. októberi határidőt írt elő a jogszabályhoz (alighanem elgépelték az évszámot). Kóródi miniszter asszony azt mondja, hogy egy rendelet megalkotása időigényes. Naná, persze. A németeknél két év kellett hozzá  nálunk már tizenkét éve készül. Azt is mondja, hogy egyeztetnie kell a gazdasági miniszterrel. Naná, persze. A két minisztérium ebben a témában már 1992-ben megalakította a Tárcaközi Bizottságát és felgyorsította a jogalkotási munkát (ezt írták nekünk). A magyar miniszter szerint, amit itt a "zöldek" követelnek (többutas rendszerek megmentése) az többezer munkahely elvesztésével járhat. Jürgen Trittin (német) miniszter fordítva érvel: a kötelező betétdíjak bevezetésével ő a többutas rendszerekkel (visszaváltással, töltőüzemekben) dolgozó 250 ezer ember munkáját védi.

Nem akartuk mi a két környezetvédelmi minisztériumot összehasonlítani, mert nem egy kategória. De azért vannak megfontolandó dolgok. Einweg ist kein Weg ? tartja a német. És tényleg. Valakinek nálunk is utat kellene már mutatni.